Általában hosszú ujjú, sötét pólót visel. Csendes, félénk, visszahúzódó lány. Egy nap a testnevelés órán a tanár figyelmes lesz a lány alkarján valami furcsa dologra. Vágások nyomait fedezi fel. Mi történhetett? Talán öngyilkos akart lenni? Nem, nem erről, hanem napjaink gyakori ám elhallgatott jelenségéről, az önsebzésről (angolul: self-harm) van szó.

25236443542_af31b277b5_k

Az önsebzés egy rejtőzködő jelenség, amely hazánkban még mindig tabunak számít. Sokszor titokban történik (a sebeket elrejtik a ruhával, ékszerrel vagy sminkeléssel) és a legtöbbször nincs szükség orvosi beavatkozásra. Viszont, ha kiderül, akkor – ez a jellemzően serdülőkorban felbukkanó viselkedési forma – kétségbe ejti és felkavarja a szülőket, tanárokat, barátokat. Életprevalenciája, (ami azt jelenti, hogy az illető életében már csinált-e ilyet) 15-46% a serdülőknél. Felnőtteknél ez az érték 4% és a hírességeket sem kerüli el: Diana hercegnő, Johnny Depp, vagy Miley Cyrus is rendszeresen bántotta magát.

A kutatók szerint

„a kulturális kontextusba nem illeszkedő önsebzés minden olyan viselkedés, amely magába foglalja a saját test károsodásának szándékos és direkt előidézését anélkül, hogy a személynek szándékában állna a viselkedés következtében meghalni”.

Vajon miért érzik többen is úgy, hogy testük szándékos megsértése (mint amilyen az alkar vagdosása, vagy a csuklón elnyomott cigaretta) vezeti vissza őket az életbe? Mi indít valakit arra, hogy önmagának szándékos sérülést, fájdalmat, szenvedést okozzon?

A jelenség nem idegen az emberi természettől, mély kulturális és pszichológiai gyökerekkel kapcsolódik a gyógyítás, a vallás és a szociális kapcsolatok területéhez. Bizonyos kultúrákban a beavatási szertartások gyakori és természetes eleme, a felnőtté válás fontos része volt, viszont csak nehézkesen illeszthető a mi modern kultúránkba.

Az önsebzés a mai társadalomban

Az önsebzés jellegzetesen serdülőkorban induló jelenség. A fiatalok kezükön, vagy más testrészükön éles tárggyal (penge, üvegdarab, stb.) felületes, ugyanakkor vérző „tigriscsíkokat” ejtenek. Más ismert változatai az égetés, ütögetés, karmolás, harapás, hajtépkedés. Általánosságban megállapítható, hogy ez egy stresszel való megküzdési stratégiának tekinthető, amely segíthet az intenzív, kontrollálhatatlannak tűnő érzelmeken úrrá lenni. Éppen ez az oka, hogy az érintettek könnyen függővé válhatnak, nem akarják/tudják abbahagyni önmaguk bántalmazását. Ha mindez hosszabb távon fennmarad, akkor komoly következményekkel járhat, mivel az önsebző ahelyett, hogy elfogadná, tolerálná zavaró érzéseit és jobb stratégiákat alakítana a megküzdéshez, inkább beleragad az önsebzésbe.

stocksnap_3rwiol09qm

De mi vezet idáig?

Az önsebzést általában egy érzelmileg nehezen körülhatárolható, de jelentős esemény előzi meg. Ilyen lehet például a különböző kapcsolati nehézségek, az elidegenedés, üresség, elutasítottság, magány állapota vagy akár egy felkavaró, rossz álom.

A serdülőknél az önsebzésnek üzenetértéke van mások felé, ez a cselekedet azt üzeni: figyelj rám, fordulj oda hozzám, törődj velem, fogadj el. Ezt a jelzést minden esetben érdemes komolyan venni és szükség esetén a szakember segítséget kérni.

Ezt támasztja alá egy önsebző lány vallomása is: „Mindig akkor álltam neki magamat bántani, amikor valaki bántott, vagy kiabált velem, vagy csak valamiért úgy éreztem, hogy csalódást okoztam és vártam a következményeket. Ilyenkor mindig valami olyasmit éreztem, mintha kiesnék az időből, nem lennék annyira összekapcsolva a testemmel. Tehetetlen voltam, nem értettem mi történik körülöttem. Sok mindent éreztem egyszerre és teljesen össze voltam zavarodva. Nem tudtam mit csináljak. De egyszerűen muszáj volt valamit tennem, és ez valahogy helyre billentette a dolgokat.”

Lehetséges okok?

A Harvard Egyetem kutatója, Matthew K. Nock szerint a viselkedés mozgatórugója lehet többek között a másoktól, például kortársaktól elszenvedett ismétlődő zaklatás és kritika, a figyelemfelkeltés („cry for help”). Az érintettek egyéni beszámolói alapján megállapítható, hogy az átélt stressz és a pszichikai fájdalom mennyiségének csökkentésére is eszközként használják az önsebzést a fiatalok, és elmondásuk szerint ritkán, vagy szinte egyáltalán nem élnek át fájdalmat.

A közösségek szerepe

A fent említett kutató fontosnak tartja, hogy az önsebzést olyan tényezőkkel hozza összefüggésbe, mint a család, vagy a társak szerepe. Feltételezése szerint

az önsebzés kialakulásában szerepet játszhat a gyerek számára nem megfelelő, bíráló, kritizáló, bántalmazó családi környezet is. Rizikót jelent még a gyermekkori abúzus, bántalmazás, valamint bizonyos genetikai hajlamok is.

Az sem ritka jelenség, hogy a serdülő „eltanulja” (modellkövetés útján) az önsebzést a haveroktól, osztálytársaktól.

stocksnap_bpsnq430bv

Ha a gyermekünk önsebző…

Egy a közelmúltban megjelent kutatás olyan angliai szülőkkel készített interjúkat, akiknek gyerekei önsebzők. A következő fontos tanácsokat gyűjtötték össze a szülőktől:

1. Próbáljunk meg nagyobb hangsúlyt fektetni a kommunikációra!

A legnagyobb akadály, hogy a serdülő nem tudja kinek és hogyan mondja el a problémáit. Ilyenkor segítség lehet egy erre a célra fenntartott napló, ahová leírhatja, mi bántja őt igazán és miért. Egy megértő, feltételek nélkül elfogadó légkör biztos alapja lehet a kitárulkozásnak. Találjuk meg újra a közös hangot!

 2. Ne maradjunk egyedül a problémával, találjunk segítséget!

Az önsebzés nem egy olyan dolog, amivel érdemes várni, vagy bagatellizálni a jelentőségét. Ragadjunk meg minden olyan lehetőséget, ahol informálódhatunk a témában (iskolapszichológus, klinikus szakemberek, internet). A szülők időnként tarthatnak összejöveteleket, ahol megoszthatják egymással tapasztalataikat és támaszt nyújthatnak egymásnak. Az efféle alulról szerveződő segítő hálózatok kialakítására hazánkban is nagy szükség lenne.

3. Kerüljük a kritikus hangvételt!

Ne hibáztassuk azért, amit tesz, ne zsaroljuk érzelmileg („Ne csináld ezt, mert szeretlek!”). Nem kell tojáshéjon járkálnunk, sokkal inkább   tudatosan és érzékenyen érdemes közelíteni a problémához. Ahogy a serdülőkor, ez az állapot sem fog örökké tartani!

4. Ne hibáztassunk magunkat!

„Talán nem adtunk neki elég szeretetet?”, „Hol rontottuk el?” – hangozhatnak az önvádló kérdések. Természetes dolog, ha egy ilyen eset következtében elkezdjük magunkat okolni gyermekünk állapota miatt. A kutatások szerint jobb, ha elkerüljük a bűntudat és a szégyen érzéseit, ugyanis ezek csak hátráltatnak minket a helyzet megoldásában. Az önsebzés sokszor rajtunk kívül álló okok miatt alakul ki.

photo-1439402702863-6434b61e6392

5. Soha ne veszítsük el a reményt!

Az önsebzéssel megküzdeni sokszor hosszú és nehéz folyamat, ami próbára teszi az idegeinket. A hosszú harc kimerít és egy idő után már nem tudunk türelmesek maradni. Annak érdekében, hogy gyerekünk állapotára, mint múló szeszélyre tudjunk visszatekinteni, soha ne adjuk fel a hitet, hogy mindig lehet jobb.

Sok szülő egyetért abban, hogy az önsebzésre hosszabb távon nincs egy univerzális megoldás. Nem kevés időt vesz igénybe, mire kitapasztaljuk, mi is az, ami igazán a segítségünkre lehet. Elengedhetetlen, hogy rugalmasak és mindig készek legyünk arra, hogy változtassunk eddigi nevelési szokásainkon. Ebben a folyamatban érdemes a szakember segítségét kérni!

Nem egy végleges állapot

Kiemelten fontos, hogy a serdülő környezete, és a szakember képes legyen megérteni az önsebző helyzetét. Törekedjenek felismerni az önsebzést és elkülöníteni a szuicid vonásoktól. Csakis ilyen alapokon tudjuk elűzni az uralkodó tanácstalanságot és félelmet, amely szinte lehetetlenné teszi az önsebzés megfelelő, sztereotípiáktól és a stigmatizációtól mentes megértését és kezelését.

Gyakran a serdülő egyszerűen közölni szeretne valamit (lelki fájdalom, szorongás), de nem tudja, hogyan is tegye azt. Ebben legyünk tehát a segítségére. Az önsebzés nem egy végleges és tartósan meghatározó állapot, hanem egy dinamikus folyamat, amiből fejlődni, gazdagodni és gyógyulni lehet.

Az esetek nagy százalékában a serdülő magától „kinövi”, elhagyja ezt a viselkedési formát. Végül úgy tekinthetünk vissza rá, mint egy fontos és meghatározó életállapotra, ami hozzájárult identitásunk kialakításához.

Felhasznált irodalom

  • Favazza, A. R. (1989): Why patients mutilate themselves. Hospital and Community Psychiatry, 40, 137-145
  • Ferrey A.E., Hughes N.D., Simkin S., Locock L., Stewart A., Kapur N., Gunnell D. and Hawton K. (2016): Changes in parenting strategies after a young person’s self-harm: a qualitative study. Child Adolesc Psychiatry Ment Health, 10:20.
  • Grunebaum, H. U., Klerman, G.L. (1967): Wrist slashing. American Journal of Psychiatry, 124, 527-53 12.
  • Horváth L., Mészáros G., Balázs J. (2015): Serdülőkori nem szuicidális önsértés: aktuális kérdések. Neuropsychopharmacol Hung, 17, 014-022.4
  • Nock, M. K. (2009). Why do people hurt themselves? New insights into the nature and functions of self-injury. Current Directions in Psychological Science, 18, 78-83

A cikk az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-16-2-II-8. kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.

Fotó forrás: itt, itt, itt és itt



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Pin It on Pinterest