A sors akarta így? Vagy én alakítottam a sorsomat? Messze vezetnek ezek a kérdések, de vannak bizonyos alkalmak, amikor viszont óhatatlanul közel kerülnek hozzánk. Ezek az alkalmak az osztály- és érettségi találkozók, amikor egy rövid időre újból találkozhatunk fiatalkori énünkkel, és ha elég bátrak vagyunk, feltehetjük neki a kérdést: mi lenne a véleménye arról a felnőttről, akivé lettünk? Állandó szakértőnk, Limpár Imre, tanácsadó szakpszichológus saját élménye nyomán mindnyájunk számára hasznos és tanulságos következtetésre jutott.

Érettségi tablónk ott lóg a falon. Tablóképünk mit sem változott az évek alatt. Megőrizte énképünk egykori pillanatfelvételét. Ránézve éppúgy előtörhet a tizennyolc éves fiatal ijedt fájdalma, mint kamaszos büszkesége, aki bele akarja vetni magát az életbe. És legyünk őszinték: bele is vetette. Ki így, ki úgy, de fejest ugrott a medencébe és úszott.

A kérdés azonban most már ez: meddig jutott?

Elvégre az évek teltek-múltak. Május vége, június eleje pedig sokaknak már nem a ballagást és az érettségit jelenti, hanem sokkal inkább egy nosztalgikus visszaemlékezést arra az időre, amikor az értelem fényénél annak idején, fiatalként próbáltuk megregulázni és a magunk képére formálni a világot – hogy aztán ő kicsit később szembesítsen minket az élet kegyetlen valóságával.

Eltelt 10-15, vagy tán 20-30 év is az érettségi óta, s az osztálytalálkozók egy sajátos kontextust adtak az életünknek. Kicsit kiragadnak minket a saját mindennapjainkból, és a múló idő dimenziójában egy rövid időre tükröt tartanak elénk, és megmutatják mennyit változtunk azóta.

De vajon mit szól a 38 éves önmagam a 18 éves fiatal vágyálmaihoz? És hogyan értékelné az érettségit frissen megszerző fiatal énünk azt az élethelyzetet, ahova jutottunk? Mint abban a klasszikus kérdésben:

„Vajon büszke lenne-e a kisgyermek, aki voltál, a felnőttre, akivé lettél?” (Laurence J. Peter)

Ezekhez a kérdésekhez azonban bátorság is kell. A válaszokkal szembenézni pedig nem könnyű, piszkosul nem az. A régi padtársak, cimborák, szeretett és kevésbé kedvelt osztálytársaink kíváncsian vizslató tekintete mindig ad egy különleges érzést. Ráadásul a régi reflexek működnek. A találkozón a korábbi berögződések újra és újra felszínre kerülnek, a régi szerepeink óhatatlanul meg-megtalálnak. Az osztály bohóca, aki már lehet tisztes kétgyermekes családapa, ráadásul fejlesztőmérnökként komoly ember, mégis az osztály bohóca lesz egy napra megint. A majd’ 40 éves férfi újra félhet tanároktól, vagy magától az osztályfőnöktől, pedig pontosan tudjuk: felsővezetőként már ő a rettegett személy. De nem ma. Elvégre itt ez most egy misztikus nap.

Az is bámulatos, miért nem merünk elmenni erre az alkalomra? Mennyien és mennyien maradnak távol… Kifogás persze mindig van, az élet már csak ilyen. Pedig a kibúvót keresők valójában nemcsak az osztállyal nem akarnak találkozni, hanem önmagukkal sem. Ugyanis

egy érettségi találkozó visszatérés önmagunkhoz. A saját kezdeteinkhez. Ahonnan indultunk. Ha semmisnek tekintjük azt a korszakot, azzal önmagunkat is megtagadjuk. Hiába mondogatjuk, hogy mi már végeztünk vele, lezártuk azt az érát, nem akarunk visszanézni.  Ezzel egy kicsit becsapjuk és áltatjuk belső világlátásunkat. Nehezebb így békét lelni.

Másoknak persze elkél egy kis segítség. Mindig árulkodó, ha egyesek elhozzák a férjet, feleséget, gyereket. Ők a két lábon járó védgátrendszerek. Könnyebb jelen lenni, ha van kísérő, s természetesen vérmes fenevadként kikelnek magukból, ha bárki szóvá teszi: a férjeknek/feleségeknek, netán gyereknek, ezen a napon nem itt van a helyük, mert ez valami másról szól.

Az osztályfőnöki óra kezdetét veszi…

Valaki vállalja a rögtönzött hetes szerepét és jelent. Elindul a beszélgetés: kivel mi történt az előző öt évben, no meg persze egyáltalán. Az összehasonlítástól rettegők ekkor pont úgy görcsölnek, mint anno a felelés előtt. Átéltünk mi együtt, mint osztályközösség mennyi mindent, s ennyi év távlatából még mindig tudunk izgulni, ha épp szót kapunk vagy kérünk.

Ilyenkor mindenki választ egy narratívát a saját életére. Erre nagyon érdemes figyelni. Egyesek szerint az élet történik és alakul, míg mások szerint mi magunk alakítottuk. Van, aki keresi-kutatja a másik mondandójában, hol volt a turpisság, a kiskapu, hogy épp ő volt jókor jó helyen és jutott előbbre, van, aki pedig erre csak legyint, mert tudja, a saját szerencsénk kovácsa mi magunk vagyunk.

A jelenlévők jelentős része hisz a sorsban, hogy meg van írva, kivel, mi lesz, mi Isten akarata. Akik pedig már rég feladták, sóhajtva általában ennyit mondanak: ez van, ezt kell szeretni, elvégre nem volt mit tenni. Némelyek ellenben hisznek abban, hogy rajtunk is múlik. Ők azok, akik nem annyira a múltról, hanem a jövőről kezdenek beszélni. A céljaikról, a terveikről. Ők azok, akik tudatában vannak, hogy

nem azok vagyunk, amit ötévente beszélünk magunkról, hanem ahogy közben élünk.

Czuczor Gergely intelmeit pedig mindannyian fogadjuk meg, ha legközelebb érettségünket vizsgáljuk:

„Tanulj, ez legyen a fő-fő parancsolat,/ Haszonra fordítsad tapasztalásodat,/ Ne várj mindent csupán Isten áldásátul,/ Hanem egyszerismind magad munkájátul.

Ha látod, hogy másnak vetése szebben áll,/ Ne érd be vele, hogy rajta csudálkozzál,/ Hanem tudd meg okát tövérül hegyére,/ S te is ugy miveljed magadét jövőre.”

Találkozni a többiekkel, találkozni önmagunkkkal

Az iránymutatáson elmerengve pedig arról se feledkezzünk meg, valójában mennyi mindent elértünk a sok-sok év alatt. Ne csapjuk be magunkat: figyeljünk arra, amink van, nem arra, amink nincs. Ez egy nagy titok. Ha csak a hiányokra figyelünk, a semmibe tudunk markolni. Azonban van választás, s ez reményt adhat mindannyiunknak a következő találkozásig a többiekkel – és önmagunkkal.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel  ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: itt, itt és itt

Szólj hozzá!
Limpár Imre

Limpár Imre

Tanácsadó szakpszichológus. Credója, hogy mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint eddig tettünk, ezért lehetséges a változás. Szerinte a félig üres-félig tele pohárvitánál pont a lényegről feledkezünk meg, arról, hogy „Van pohár!”Szakterületei: időgazdálkodás, karriermenedzsment és az önbizalom pszichológiája.
Limpár Imre

Pin It on Pinterest