Advertisement

“Vidám” témát hoztam, ami nem más, mint a verbális bántalmazás. Azért hívom láthatatlan gyilkosnak, mert ellentétben a fizikai bántalmazással, itt nincsenek külsérelmi nyomok, ez “csak” belül zajlik, így aztán beszélni is nehezebb róla, valamint az igazságszolgáltatás és a bocsánatkérés is sok esetben teljesen elmarad.

Mi pontosan a verbális bántalmazás?

Nehéz ezt megfogalmazni, talán úgy lehetne definiálni, hogy minden olyan sérelem, minősítés, gúny, fenyegetőzés, ami a szavak szintjén hangzik el.

Lehet ez egy cinikus megjegyzés (nahát, úgy látom felszedtél pár kilót), degradálás (olyan szerencsétlen vagy, mint apád és semmi sem lesz belőled), összehasonlítás (bezzeg a szomszéd Pistike ötöst kapott matekból, te meg milyen hülye vagy).

Lehet továbbá viccnek álcázott sértés (Hívhatlak csontinak? Olyan vagy, mint egy deszka!), vagy szülői átok (Bárcsak meg se születtél volna, remélem a te gyereked is olyan lesz, mint te és kamatostul visszakapsz tőle mindent!), vagy nyilvános megszégyenítés egy ebéd, vagy egy séta közben.

Amikor szavakkal vernek minket, érdekes módon, ugyanazok az agyi reakciók játszódnak le bennünk, mint amikor mondjuk forró vasalóhoz érünk. Akit szavakkal vernek, ugyanúgy fájdalmat érez, mint akit megütöttek és eleredt az orra vére, csak itt láthatatlan belső vérzések indulnak el, melyeket az égvilágon senki nem lát és érez, csak a bántalmazott fél.

Hogyan alakul ki a verbális bántalmazás?

Általában elmondható, hogy akit gyerekkorában bántottak, abból jó eséllyel lesz szintén bántalmazó, tehát ez generációkon keresztül tud ívelni egészen addig, míg valaki be nem húzza a féket és mondjuk terápia és önismeret segítségével nem írja át a transzgenerációs sorskönyvet.

Fontos megjegyezni, hogy sok szülő nem direkt bántja a gyermekét.

Nem ismerek olyan anyát, aki azért szült volna, hogy bosszút álljon, vagy dafke bántson egy pici életet. Sokszor a kiejtett szavak nem is tudatosak, olyan ártalmatlannak tűnik egy lehülyézés, egy lekövérezés, egy rosszindulatú megjegyzés, hogy a szülőnek fogalma sincs róla, mekkora rombolást végez a gyerekben, akiben persze megfagy a vér és a szégyentől lángolni kezd az arca.

Mit lehet tenni, ha bántanak minket?

Amíg az embergyermek pici, addig nem tudja megvédeni magát. Ehhez sok idő és sok önismeret kell, hogy peckesen oda tudjunk állni a bántalmazó elé és azt tudjuk mondani, hogy eddig és ne tovább, mert itt vannak az én határaim. Sok felnőtt sem képes erre, nemhogy egy gyerek!

Az első lépés, hogy fel kell ismerni a bántalmazást. Ez pokoli nehéz, mert ha az ember úgy nő fel, hogy folyamatosan korholják, akkor azt fogja hinni, hogy az a normális.

Ha én nap mint nap azt hallom, hogy idióta vagyok, selejt, a világ szégyene, akkor ezt beépítem az énképembe és nem is tudok róla, hogy mondjuk évtizedeken keresztül megállás nélkül traumatizálva voltam. Csak azt tudom, hogy nem vagyok szerethető, minden párkapcsolatom ugyanazt a rossz mintát követi és hogy szorongok, szomatizálok, szenvedek, de fogalmam nincs róla, hogy mindez azért, mert mondjuk anyám 35 évig Pufókának hívott, vagy azért, mert az alkoholista apám rendszeresen lekurvázott, ha csinosan öltöztem fel.

Onnan lehet talán felismerni, hogy fáj. Jelez a lélek, hogy ez most rosszul esett, ez kéretlenül hatolt be az intim szférámba és ott rombolást végzett.

Oké, felismertem, és? Hogyan hozok helyre 30-40 évet? Sehogy. Amit a szüleinktől kapunk, az mind bennünk él tovább. Úgy gondolom, két út van, ami a gyógyuláshoz vezet.

Az egyik, mikor a bántalmazó bocsánatot kér. Őszintén, szívből. Nem azért, mert kellemetlen neki a helyzet, vagy cikinek érzi, hanem azért, mert mélyen és teljes lelkéből megbánta azt, amit tett.

Ez borzasztó ritka sajnos, mert kevesen tudnak bocsánatot kérni, sokkal komfortosabb elhazudni egy konfliktusmentes és látszólag boldog valóságot, semmint hogy beleállni a hibáinkba.

Sok gyerek ácsingózik még öregkorában is azért, hogy szívből szeresse, vagy kérjen tőle bocsánatot az anyja és van, hogy ez a sírig nem történik meg, és persze ez leginkább az áldozatot nyomasztja, nem pedig az elkövetőt.

A másik út a terápia. Meg kell találni azt a módszert, ami gyógyít, ami enyhülést hoz. Tudom, hogy ez az egész iszonyúan fáj, mert az ember lelki békét akar, szeretet és szerető szülőket, társat vagy főnököt, de sokszor az elvárás nem találkozik a realitással, mert amire vágyunk, azt nem tudja megadni a másik.

A terápia azonban nem bánt, nem minősít és nem bélyegez meg, viszont olyan elfogadó figyelmet ad, ami által kicsit könnyebben megszerethetjük magunkat és elkezdhetünk hinni abban, hogy nem vagyunk semmirekellők.

Bocsássunk meg azoknak, akik bántottak?

Nehéz kérdés, mert megbocsátani nehéz, ha nem történt meg a bocsánatkérés. Igen, könnyű azt mondani, hogy ne haragudj apádra, vagy anyádra, de ez nem így megy, sőt, ez kimondottan kártékony.

Ha valakit évekig molesztáltak, bántottak vagy szidtak, milyen alapon mondjuk neki, hogy rántson vállat, borítson fátylat és mosolyogjon úgy a karácsonyi vacsoránál, mintha mi sem történt volna? Ezzel pont hogy bagatellizáljuk és legalizáljuk a traumáját, az elkövetőnek pedig kvázi a cinkosai leszünk.

Ha nem jön a megbocsátás, akkor nem jön. Haragudni ér, dühöngeni jogos, nem visszamenni a tett helyszínére is teljesen okés. Úgy gondolom, a megbocsátás egy hosszú és fájdalmas folyamat, ami nem akkor fog létrejönni, mikor Marika néni, vagy Józsi bácsi azt mondja, hogy de hát olyan jó ember az édesapád, ne haragudj már rá!

Ez a folyamat mindenkinek a sajátja és nincs joga senkinek beleszólni. Vannak sebek, melyeket a sírig cipelünk és vannak érzések, tettek, melyeket meg tudunk bocsátani. A lényeg, hogy bármit is érzünk, az a valóság és az az igaz.

Nem a társadalomnak kell megfelelni, hanem csak a saját kis lelkünknek.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel  ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó forrás: itt, itt és itt

Szólj hozzá!

Pin It on Pinterest