3 nem tipikus szerelmes film Bálint-napra

Ha már a pszichológiában utazunk, igyekeztünk nektek február 14-ére olyan filmeket gyűjteni, amelyek a felszín alatt foglalkoznak az emberiséget leginkább megmozgató érzelemmel. Nem rágnak szájba. Nem kiszámíthatóak. Nem közhelyesek. Hol egy történelmi dráma, hol modernkori személyiségzavarok, hol pedig a megszokottól való különbözés apropóján sejtetnek valamit arról, mit is jelent a szerelem.

Szerelem

Rendező: Makk Károly

Főszereplők: Darvas Lili, Törőcsik Mari, Darvas Iván

Amikor elolvastam Déry Tibor két novelláját, a Szerelmet és a Két asszonyt, nem igazán értettem, hogyha a kettő írásból készült egy film, miért viseli egyszerűen csak az egyik címét. Miért nem volt kicsit kreatívabb a rendező? Milyen dolog, hogy összefésüli A-t meg B-t, majd rábök belőlük az egyikre?− gondoltam. Aztán megnéztem a filmet.

Ennek hatására először is ráébredtem, hogy Makk Károly, miért az, aki. Másodsorban pedig, hogy a történet, amely látszólag anya és fia kapcsolatát mutatja meg, miképpen szólhat mégis a címben megnevezett érzésről. A börtönben ülő férfitól a haldokló anyja úgy kapja a leveleket, mintha egy külföldi filmforgatásról jelentkezne, amikor ideje engedi. Ki tudja, hogy mennyit sejt az anya? Akar –e vagy tud –e sejteni egyáltalán?

A feleség mindenesetre végig kitart: őrzi a mesét. Amelynek alapja mégsem fikció: hanem egy nagyon is igaz férfi-nő kapcsolat.

Az utolsó jelenet számomra a legemlékezetesebb az összes mozi záróakkordja közül, amelyet valaha láttam. Nemcsak mert Törőcsik és Darvas játssza. Hanem mert a vége főcím közben, valóban egyetlen egy szó kattog bennem rendületlen: Szerelem. Szerelem. Szerelem. Most már tudom: nem is lehetett volna más a film címe.

Napos oldal

Rendező: David. O Russel

Főszereplők: Bradley Cooper, Jennifer Lawrence, Robert De Niro

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem egy komoly film után, mindig meg kell néznem egy könnyedebbet. Valahogy így áll bennem helyre az egyensúly. Miután belemerültem a mélységbe, feljövök kicsit a felszínre, hogy újra átéljem milyen megerőltetés nélkül lélegezni.

A Napos oldal pedig igazán alkalmas kilesni a hullámok alól. Még annak is, aki utálja a Valentin-napot.

Hiszen éppen az esendő, kívülálló, helyét kereső emberek találkozásáról mesél. Szóval köze sincs a tökéletességhez.

Két pszichiátriai beteg, akik éppen igyekeznek valamiképp beilleszkedni a társadalomba, különös egyezséget kötnek egymással. Olyat, amely miatt muszáj találkozniuk újra és újra, akkor is, ha rémidegesítőek egymás számára. Tiffany azt ígéri: segít visszahódítani a volt feleséget Patnek, ha az elindul vele egy táncversenyen. A végét ugye nem kell elárulnom?

Bár a film alapvetően nemcsak könnyen emészthető kérdéseket vet fel, azért nem mellőzi a kiszámítható amerikai fordulatokat. Szóval jó alkalom a hátradőlésre ennek a kukás zsákban szaladgáló férfinek a története. Aki – attól függetlenül, hogy darabokra tört az élete, elvesztette a menyasszonyát, az egzisztenciáját, egy kicsit az eszét, pszichiáterhez jár, „Tommy flúgos özvegyével” randevúzgat és mindenki szerint őrült, – töretlenül képes hinni abban, hogy ha minden tőle telhetőt megtesz, és optimista marad, akkor eljuthat a Napos oldalra. Igaza lesz?

Amelie csodálatos élete

Rendező: Jean-Pierre Jeunet

Főszereplők: Audrey Tautou, Mathieu Kassovitz

Ez a film a magamfajta gyenge idegzetű mozinézőnek, aki egy csepp vértől már becsukja a szemét, egy igazi kellemes utazás, amely azért rendkívül izgalmas is. Adott egy bájos, francia lány, aki minden csak nem tipikus. Mégis azonnal a szívünkbe zárjuk, mert egyszerűen képtelenség vele máshogy tenni.

Amelie csodája éppen azért magával ragadó, mert minden konkrétság nélkül szól a szerelem utáni vágyról. Az útról, ahogy a furcsaság igyekszik keresni önmagát, na, meg önmaga helyét a világban. Amelie lépésről-lépésre haladva találkozik a szerelem különböző arcaival. A halál után is élő szövetséggel, amelynek hiányát csak egy érdekesen viselkedő kerti törpe tudja kissé feledtetni. Vagy épp a túlzott ragaszkodásban megnyilvánuló szenvedély nyomasztó terhével.

Megtapasztalja, hogy a legtöbbször a szemünk előtt van, amit keresünk. Csak épp nem vesszük észre. Hogy aztán az utolsó utáni pillanatban ő is jó irányba fordítsa a tekintetét.

Szóval, ha Audrey Tatouval indulunk erre a bő egy órára, nemcsak azt a csodálatos illúziót tehetjük magunkévá, hogy a világ alapvetően szép és jó hely. Hanem igazolást kapunk arra: zsák a foltját végül úgyis megtalálja, mert a jó jót érdemel.

Fotó: Stocksnap, amerikaiplan.blog.hu,  cinestar.hu, pokerfacesmovieblog.blog.hu