A világon minden 40. másodpercben véget vet valaki az életének. Ha megpróbáljuk összeadni, hány embert veszítünk el így naponta, hetente, havonta, évente, egy képtelenül, felfoghatatlanul magas számot kapunk; különösen akkor, ha belegondolunk, hogy az öngyilkosságok számának tekintetében még az egy is túl sok lenne.

2003 óta a mai napra, szeptember 10-ére esik Az öngyilkosság megelőzésének világnapja. Ezen a napon az International Association for Suicide Prevention (IASP) és a World Health Organization (WHO) kezdeményezésére évről évre előtérbe kerül, milyen fontos az öngyilkosságot övező stigmák és tévhitek felszámolása, és az, hogy – amennyire csak tehetjük – vigyázzunk egymásra.

40 másodperc

Nincs ez másként ebben az évben sem: a WHO a mai napon egy különleges akciót indít útjára. Mától fogva egészen egy hónapon át (azaz október 10-ig, a Lelki Egészség Világnapjáig)

arra kérnek mindenkit, szánjon 40 másodpercet az életéből arra, hogy a számára elérhető eszközökkel segítse az öngyilkosságok számának csökkenését. Nincs “túl kicsi”, vagy “túl kevés”: egy rövid beszélgetéssel, egy üzenet elküldésével, egy gondolat posztolásával máris többet tehetünk, mint gondolnánk – hiszen nem tudhatjuk, ki vagy kik lehetnek azok, akiket talán éppen a mi 40 másodpercünk talál meg pontosan a kellő pillanatban.

Az öngyilkosság témája a mai napig tabunak számít, ami nagyon megnehezíti, hogy az azt övező, ezerszer cáfolt, és mégis újra meg újra felbukkanó hiedelmek végre eltűnhessenek. Ezek a téves berögződések ugyanis azok, amelyek elhitetik velünk, hogy tehetetlenek vagyunk, ha valakiről azt gyanítjuk, öngyilkosságra készül. Ott munkál bennünk, hogy “nem szabad beszélni róla, mert akkor éppen mi lökjük a döntés felé”, “nem kell reagálni, ha ő maga említi meg, akkor látja, hogy így nem kap figyelmet”, és talán mind közül az egyik legsúlyosabb: “aki meg akarja tenni, úgyis megteszi, nem lehet mit csinálni”. Pedig, ahogy az öngyilkosság szempontjából sok minden lehet trigger, azaz a krízist kiváltó ok, úgy legalább annyi dolog kapaszkodót is nyújthat.

“Miért pont emiatt?”

Arra, hogy olykor mennyire “kevés” is elég lehet egy öngyilkossági krízis kialakulásához, egy nagyon szomorú és érzékletes példa lehet a Bradley Cooper és Lady Gaga főszereplésével 2018-ban megjelent Csillag születik című film. (Ha még nem láttátok, és szeretnétek megnézni, ugorjátok át ezt a bekezdést!) Az utolsó jeleneteket ugyanis sok néző bírálta: valóban elég lenne ennyi (a menedzser kemény szavai) ahhoz, hogy valaki, aki éppen kezd kitörni a függőség ördögi köréből, önkezével vessen véget az életének? Fontos kérdés ez, a válasz pedig – sajnos – igen.

Az öngyilkossági krízisnek sok esetben lehetnek olyan árulkodó jelei, amelyek felhívhatják a környezet figyelmét a veszélyre: ilyen tünet lehet például a beszűkült érdeklődés, az alvási, evési szokások változása, a kapcsolatok lazítása, a befelé fordulás, öngyilkossági tervek, esetleg szándék emlegetése. Ezeket nevezzük összefoglaló néven preszuicidális szindrómának.

Ám nagyon gyakran előfordul az is, hogy a külső szemlélők, a család, a barátok számára érthetetlen, miért kísérel meg öngyilkosságot valaki, amikor látszólag minden rendben van az életében, vagy ha nem is, “olyan súlyos” dolog azért nem történik vele.

Ezért olyan fontos minél többet és többet beszélni azokról a rizikófaktorokról is, amelyek a negatív életeseményeknél olykor “csendesebben”, de nagy erővel húzódnak meg az öngyilkosságok hátterében. Ilyenek a (sokszor kezeletlenül maradt) pszichés problémák, a függőségek, a depresszió; és ami mind közül az egyik legnagyobb kockázatot jelenti: a korábbi öngyilkossági kísérletek.

John

“Kívülről nézve úgy tűnt, John-nak végre minden összejött: mindössze öt év után hatszámjegyű nyereséggel adta el New York-i lakását, és az iskola, ahol a tanulmányait folytatta, tanári állást kínált neki, ami nemcsak jó fizetéssel, de juttatásokkal is járt. John azonban mindezek ellenére nem volt boldog: függőséggel és depresszióval küzdött. 2003. június 11-én éjjel felmászott a Manhattan Bridge kerítésének szélére, és az East River-be vetette magát.”

John történetét az amerikai viselkedéskutató, JD Schramm osztotta meg 2011-es TED előadásában. Bár első hallásra torokszorítóan szomorúnak tűnhet, csodával határos módon “happy end”-del végződik: John (törött csontokkal és átlyukadt tüdővel, de) túlélte a zuhanást, és egy komp utasainak és legénységének köszönhetően kimenekült a folyóból. A kórházban fekve elhatározta, megkísérli újra felépíteni az életét – és ekkor szembesült vele, hogy egy öngyilkossági kísérlet után nem ennyire egyszerű.

“Az öngyilkosságot övező tabuk miatt egyszerűen nem tudjuk, mit mondjunk, ezért inkább nem is mondunk semmit – tovább mélyítve ezzel azt az elszigeteltséget, ami a John-hoz hasonló túlélőket övezi”

– mondja Schramm, fontos összefüggésre hívva fel ezzel a figyelmet. A kutatások szerint ugyanis azok között, akik valaha öngyilkosságot kíséreltek meg, csaknem negyvenszer magasabb a későbbi befejezett öngyilkosságok előfordulásának aránya. Ezért, és mindenki másért, aki öngyilkossági krízisbe kerülhet, annyira életbevágó, hogy végre túllépjünk a tabun és a tévhiteken, és elkezdjünk beszélni.

A Fák tengere

“Azt hisszük, hogy egyedül halunk meg, de ez nem igaz. Senki sincs egyedül ezen a világon. Együtt kell éljünk, és gondoskodnunk kell egymásról. Én így gondolom” – fogalmazta meg a japán geológus, Azusa Hayano, aki nap mint nap az Aokigahara erdőben dolgozik; abban az erdőben, ahol minden évben százával kísérelnek meg és követnek el öngyilkosságot az emberek. Hayano az ösvényeket járva nem csupán az erdő természeti kincseit igyekszik megóvni, de azoknak az életét is, akikkel az útjain találkozik.

“Az életünk mára valahogy bonyolult lett. Régen alapvető volt a szemtől szembeni beszélgetés, most pedig gyakorlatilag az egész életünket online élhetjük. De én hiszek abban, hogy még mindig szükségünk van arra, hogy lássuk egymás arcát; hogy olvashassunk az arckifejezésekből, hogy halljuk egymás hangját, hogy teljességében érthessük a másik érzelmeit – hogy együtt éljünk

– mondta a geológus egy vele készült interjúban. Hayano szerint sokszor ennyi, egy beszélgetés is elég lehet ahhoz, hogy valaki megláthassa a kiutat egy öngyilkossági krízisből.

Csak 40 másodperc

40 másodperc alatt még éppen utolérjük a villamost. 40 másodperc alatt megmelegszik egy csésze kávé a mikróban. 40 másodperc alatt mondhatunk, írhatunk, tehetünk valamit, ami kapaszkodót jelenthet egy másik embernek élete legnehezebb pillanataiban. 40 másodperc – ami akár életet is menthet.

Nem kell nagy dolgokra gondolnunk, hiszen az, hogy kivezessünk valakit egy ilyen súlyos krízisből, nem a mi feladatunk. De egy kérdés, egy üzenet, egy beszélgetés már elég lehet ahhoz, hogy a másik érezze, nincs egyedül, és elindulhasson a segítségkérés, a gyógyulás felé vezető úton.

Ha úgy érzed, segítségre van szükséged, hívd a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot!

Ha aggódsz valakiért, és szeretnél többet megtudni arról, hogyan kezdeményezz beszélgetést, ezt az oldalt lehet érdemes megnézned.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest