„Idén most már tényleg megtanulok táncolni, nem halogatom tovább!” Ismerős mondat? Ami engem illet, nagyjából 10-15 éve érlelgetem magamban. Aztán nagyjából nyolc hónappal ezelőtt vettem egy nagy levegőt és egy szottyos őszi délutánon, izzadó tenyérrel és remegő lábakkal besétáltam egy tánciskola ajtaján, majd bérletet váltottam egy kezdő swing kurzusra.

Előtte persze alaposan áttanulmányoztam az elsajátítani kívánt stílussal kapcsolatos tudnivalókat: zenéket hallgattam, profi táncosok videóit néztem – például olyanokat, mint ez itt:

Annyira fellelkesített a swingzene és a tánc lüktető ritmusa, hogy szinte éreztem a zsigereimben, ahogyan „mozdul bennem a lélek”. Élesen láttam magam előtt, ahogy kacér dívaként ropom a parkettán a partneremmel – mosolyogva, könnyedén, önfeledten táncolok.

Aztán elérkezett az első alkalom, és – hogy is fogalmazzak – a valóságban nem egészen úgy alakultak a dolgok, mint a képzeletemben: az első órán egy helyben rugóztunk valami furcsa ritmusra, amit képtelen voltam eltalálni. Izzadtam, szorongtam, hülyén éreztem magam, függetlenül attól, hogy egyedül, vagy párban kellett táncolni.

Azóta eltelt bő fél év, és bár az első pár alkalommal nem egészen így gondoltam, most már határozottan állítom: jól tettem, hogy kitartottam. Egyáltalán nem bánom, hogy az út nem volt olyan könnyed és magától értetődő, ahogyan azt eleinte képzeltem.

Az elmúlt nyolc hónapban a lépések mellett még nagyon sok mindent tanultam a táncórákon, és minél hosszabb idő telik el, annál több okom van rá, hogy folytassam a gyakorlást.

Ahogy a lépések is egyre jobban mennek, úgy a hétköznapjaimba és a saját működésembe is sok pozitív változást hozott a tánc.

  1. Egyre könnyebb megtenni azt a bizonyos első lépést

Az első lépés a legnehezebb. Közhely, de igaz. Ezt akkor is tudtam, amikor beiratkoztam az első kurzusra. Viszont teljesen más megvilágításba került ez a mondat, amikor újra és újra megtapasztaltam, hogy ezt a lépést képes vagyok megtenni.

A tánctanulás (és most hangsúlyozottan arra a folyamatra gondolok, amikor még nem tudsz, hanem tanulsz táncolni) egy remek lehetőség arra, hogy átlépj a határaidon – ha úgy tetszik – kitáncolj a komfortzónádból, és rácsodálkozz, majd egy idő után egészen ismerős élményként tekints arra az érzésre, hogy te magad megtetted ezt a piszok nehéz első lépést.

Ez azért fontos, mert legtöbbször éppen az ilyen nehéznek tűnő lépések vezetnek a jó dolgok felé. Ezen a folyamaton tánctanulás közben óráról órára, kurzusról kurzusra keresztülmegyünk, és ennek megfelelően fejlődünk is benne.

Valahogy egyre nagyobb természetességgel lendülünk át ezeken a sokak számára ismerős, szorongással teli első perceken . Azt vettem észre, hogy ezt a tudást a parketten kívüli világban is tudom kamatoztatni: nem toporgok már annyit egy-egy szituációban vagy döntéshelyzetben, és ha úgy adódik, lépek.

  1. Megtaláltam az örömöt a fejlődésben

Ahogy arról fent már írtam, a tánctanulásra eleinte nem egy fejlődési folyamatként, hanem egy tudásként tekintettem. Olyan tudásként, ami egyszer csak lesz. Sajnos, rengeteg olyan dolog van az életünkben, amiről pont ugyanezt gondoljuk. Nem látjuk az utat, csak a végpontot, ahova szeretnénk eljutni. Az viszont olyan távolinak tűnik, hogy el sem indulunk. Helyette legyintünk egyet, hogy nekünk ez már úgysem fér bele, „belőlem már úgyse lesz profi táncos/énekes/úszó/kosaras/zongorista/író/teniszező”. És tudjátok, mi van? Nagy eséllyel tényleg nem. De ez nem jelenti azt, hogy az ilyen vagy olyan színvonalon elsajátított tudás gyümölcse ne lenne ugyanolyan édes, és az ne tehetné kerekebbé az életünket – függetlenül attól, hogy vérprofik vagy lelkes amatőrök vagyunk.

Boldoggá nem a tökéletesség tesz, hanem pont azok a dolgok, amelyek akkor történnek velünk, ha felvállaljuk, hogy tökéletlenek vagyunk, hogy nem tudunk valamit.

A tánctanulás tipikusan ilyen dolog: elkezded szépen tanulni a lépéseket, és ezek a lépések egyre közelebb visznek ahhoz, hogy jól érezd magad – akkor és ott, ahol éppen vagy.

  1. Megtanultam hibázni – és nem szabadkozni akkor, ha nincs rá okom

„Jaj, bocsi!” „Ne haragudj!” „Elnézést!” „Basszus, ezer bocsánat!” „Francba. Nagyon fáj?” Az első pár alkalommal nagyjából ezek a szavak és mondatok alkották a kommunikációs készletem bázisát. Táncpartnereim (akik nem azért cserélődtek folyamatosan, mert széttapostam a lábukat, hanem azért, mert az órákon folyamatos párcsere van) pedig megértően bólogattak és hümmögtek – pont úgy, ahogy én, amikor a saját lábfejem esett áldozatul egy elvétett lépésnek.

Aztán ahogy teltek-múltak a hónapok, azt vettem észre, hogy valahogy „kikopott a rendszerből” a folyamatos szabadkozás – nem azért, mert nem hibáztunk. Inkább az történt, hogy

rájöttünk, sokkal fontosabb dolgunk is van annál, minthogy a hibáinkkal foglalkozzunk: ez pedig az, hogy tanuljunk. És úgy bizony nem lehet tanulni, ha az idő nagy részében a hibáiddal foglalkozol.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az életben soha semmiért nem kell bocsánatot kérni, nem erről van szó. Inkább arról, hogy mielőtt ész nélkül nekiállunk szabadkozni olyan dolgok miatt, amelyek teljesen természetesek – például az, hogy ha tanul valamit az ember, akkor bizony benne van a pakliban, hogy menet közben hibázni is fog – fókuszáljunk inkább arra, hogyan tudunk minél gördülékenyebben átlendülni a bökkenőn.

Mióta táncolni tanulok, valahogy a hétköznapokban is jobban érzem milyen helyzetekben hiábavaló egy hiba miatt szabadkozni, és mikor indokolt bocsánatot kérni – majd a tanulságok levonását követően újból felvenni a ritmust és emelt fővel továbblépni.

  1. Könnyebb követni…

Azt gondolom, nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy manapság nagyon kevés olyan helyzet adódik az életünkben, amikor gondolkodás nélkül rábízhatjuk magunkat valakire, amikor megengedjük magunknak és a másiknak, hogy csak úgy vezessenek minket. Márpedig a táncban követőnek lenni nagyjából ezt jelenti. Talán nem vagyok egyedül ezzel, de ha mégis, akkor is leírom ide: nekem ez nem valami könnyű. Nem nevezném magam kontroll freak-nek, de sajnos hajlamos vagyok indokolatlan helyzetekről is azt gondolni, hogy azt nekem kell megoldanom.

A táncban követőnek lenni egy remek lehetőség arra, hogy rendszeresen gyakoroljam ennek az ellenkezőjét, és hagyjam, hogy az irányításom nélkül, csak úgy történjenek a dolgok. Azt vettem észre, hogy ez az utóbbi időben nem csak tánc közben megy egyre jobban.

Már nem akarok mindig minden helyzetbe beleszakadni és mindig mindent én megoldani: egyszerűen csak hagyom, hogy történjenek, és – ha úgy hozza az élet – maguktól megoldódjanak a dolgok.

  1. Elkezdtem kapcsolódni

Nem a wifire, és nem is a Facebookra. Hanem más emberekhez. Ez az, ami a kétségbeejtően rosszul, egyre rosszabbul megy mostanában nekünk. Többször is írtunk már arról, (például itt és itt) hogy milyen nagyon veszélyes következményekkel jár az a folyamat, ahogy ellehetetleníti a hús-vér emberek közötti interakciót a virtuális világ. Annak érdekében, hogy ez ne történjen meg, én mindenkinek kötelezővé tenném a táncot. Hogy miért?

Magamon és a többieken is jó volt látni és érezni, hogyan lettünk alkalomról alkalomra egyre nyitottabbak, mosolygósabbak, hogyan engedtük el a szorongásainkat. Aztán szép lassan valahogy természetessé volt, hogy amikor a másik a kezét nyújtotta, vagy közelebb lépett hozzánk, akkor mi beletettük a kezébe a kezünket, vagy a vállára tenyerünket – és aztán így együtt, kéz a kézben, vagy kart karba öltve elindulunk egy irányba – a legtöbbször oda, ahol csupa jó dolog történtek velünk…

A tánc egy nagyon ősi, szavakon túli, és éppen ezért nagyon erős kapocs az emberek között. Meggyőződésem, hogy a ritmus, ott lüktet bennünk, és ha megtaláljuk a módját, hogy ez a ritmus kívülre kerüljön, az a táncparketten kívüli világban is közelebb vihet minket egymáshoz.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel  ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó forrás: itt, itt és itt

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest