„A kegyelem a kétely szépsége” – Paolo Sorrentino legújabb filmjének margójára

„A meg nem hozott döntés a legrosszabb döntés” – sokak számára ismerős lehet ez az intelem, ami egy-egy, akár a saját életünkben is felbukkanó döntéshelyzetben újra és újra szembejön velünk.

Ennek a meg nem hozott döntésnek a súlya nyomasztja A kegyelem című filmben Olaszország leköszönő köztársasági elnökét, Mariano De Santist (Toni Servillo) is, aki két kegyelmi kérvény és az eutanáziáról szóló törvény aláírásáról, vagy alá nem írásáról kell, hogy döntsön.

A tétet tovább emeli, hogy a három kérelmen és az aláíráson gyakorlatilag a két ciklust kitöltő, megbecsült, és az olasz nép által nagyra tartott köztársasági elnök megítélése is múlik: vajon hogyan él majd tovább az emberek és a történelem emlékezetében: köztiszteletnek vagy inkább közutálatnak „örvend” majd? Bátor vagy gyáva emberként gondolnak majd rá? Egyáltalán lehet egy ilyen helyzetben jól dönteni?

„Időre van szükségem, hogy átgondoljam”

„Ha aláírom, gyilkos vagyok, ha nem írom alá, akkor kínzó” – panaszolja az egyik jelenetben az eutanáziáról szóló törvény kapcsán az elnök, akit a két kegyelmi kérvény is komoly morális dilemmák elé állít: az egyik esetben egy súlyosan bántalmazott nő öli meg bántalmazó férjét, a másikban egy Alzheimer-kórban szenvedő nőt fojt meg a férje, hogy – állítása szerint – ne kelljen tovább szenvednie.

Nincs tehát könnyű helyzetben a leköszönő köztársasági elnök, aki, a nyomásnak nem engedve, újra és újra időt kér: az utolsó utáni pillanatig kivár, mérlegel és vívódik. Gondolkozik – az igazság természetéről, az életről és a halálról.

Nézőként – akárcsak a testőre – közvetlen közelről követhetjük nyomon ezt a nem éppen hétköznapi döntéshozatali folyamatot, és ennek a közelségnek köszönhetően a konkrét törvénnyel és kérvénnyel kapcsolatos kétségei mellett, a fájdalmaira, fel nem dolgozott veszteségélményeire is ráláthatunk.

„A gyerekeim ismerik a jövőt, én meg még a múltat sem”

Mariano De Santis ugyanis özvegy, szeretett felesége már meghalt, és közel negyven éve annak, hogy nem tud neki megbocsátani, amiért megcsalta őt, azóta sem tudni kivel – ezt a titkot ugyanis magával vitte a sírba.

És ez az a pont – a halott feleség emléke, és a neki címzett, zaklatott belső beszéd megjelenése – amikortól a film már nem „csak” három nehéz döntésről szól, hanem a fel nem dolgozott veszteségekről is.

Arról, hogy ezek hogyan szűkítik be a látókörünket és teszik ködössé a gondolatainkat, miközben eltorzítják a lencsét, amelyen keresztül a valóságot, például ezeket a döntéshelyzeteket, és a döntéshelyzetekben megjelenő körülményeket látjuk.

A döntéshelyzetekben az érzéseinkkel együtt vagyunk jelen

És ez az a pont, amikortól tulajdonképpen mindegy is, hogy Mariano De Santis hogyan dönt, mert (szerintem) nem a döntésére, hanem az oda vezető útra érdemes figyelni.

Arra, ahogy szembenéz a veszteségeivel, a sérelmeiből táplálkozó haragjával – és arra, amikor a saját érdekei helyett, az értékei mentén kezd el gondolkodni: politikustól szokatlan módon, nem arra figyel, hogy mit gondolnak majd róla, hanem arra, hogy a lehető legapróbb részletekig megértse és átlássa a helyzetet.

Ez a tépelődés irritáló a környezete számára, de ebben a teszetoszaságban marad helye és tere arra, hogy a jogi vonatkozású információkon túl a saját korlátait is meglássa, és rátaláljon valami nagyon fontosra: az érzéseire.

„Egyetlen cél mozgatott: a szeretet”

„Azt hittük, a jog és a fegyelem felment minket attól a kelletlen tehertől, hogy érzékenyek legyünk” – mondja a film egyik jelenetében Massimo Labaro (Orlando Cinque) ezredes, aki a köztársasági elnökkel szoros munka- és emberi kapcsolatban van.

Az ezredes szavai egy nagyon fontos dologra figyelmeztetik a kétségek között gyötrődő köztársasági elnököt: bárhogy is küzdünk ellene, abból, hogy emberek vagyunk, az is következik, hogy az ilyen és ehhez hasonló döntéshelyzetekben az érzéseinkkel együtt vagyunk jelen.

„Sajnálatosan rövidlátó az a nézet, amely az emberi természet vizsgálatakor figyelmen kívül hagyja az érzelmek erejét. Már maga a Homo sapiens (a gondolkodó faj) megnevezés is félrevezető annak fényében, amit a mai tudomány mond az érzelmeknek az emberi életben betöltött szerepéről” – írja Daniel Goleman Érzelmi intelligencia című klasszikusában. A pszichológus hozzáteszi:

„…legmélyebb érzéseink, szenvedélyeink és vágyaink alapvető fontosságú útmutatók, az emberi faj létezését nagyban érzelmi hatalmának köszönheti. (…)

az érzelmek segítenek át minket azokon a nehézségeken és feladatokon, amelyek túlságosan fontosak ahhoz, hogy pusztán az értelemre lehetne bízni őket.”

Goleman szerint tehát a szeretet – és úgy általában az érzelmeink – nagyon fontos szervező erőként vannak jelen az életünkben, csak sajnos erről a tényről hajlamosak vagyunk megfeledkezni.

A filmbéli olasz elnök is ráébred erre egy ponton, amikor a halott feleségéhez beszélve azt mondja:

„A művelt, komoly ember álarca mögött, amit felépítettem, rájöttem, hogy mindig is egyetlen cél mozgatott: a szeretet”.

Ehhez a szeretethez egyáltalán nem egyszerű mostanában kapcsolódni, (pláne a közéletben), miközben éppen ez segíthetne másokra odafigyelve, jól és körültekintően dönteni.

„A kegyelem a kétely szépsége”

Ahhoz, hogy ez a szeretet elérhetővé és láthatóvá váljon, valahogy úgy kellene élnünk, ahogyan Mariano De Santis dönt.

Zsigeri ítélkezés helyett időt és energiát szán a megismerésre, a megértésre – akár önmagáról, akár egy másik emberről van szó. Mindezt úgy, hogy közben képes az érdekei helyett az értékrendjét követni, és nem fél érezni.

„A kegyelem a kétely szépsége”

Hangzik el a film egy pontján a mondat, ami rámutat Mariano De Santis „unalmasnak és szürkének” bélyegzett személyiségére és döntéshozatali metódusának lényegére: az, hogy véleményünk van valamiről, nem egyenlő azzal, hogy minden részletre kiterjedően ismerünk egy helyzetet: ahhoz, hogy tisztán lássunk, nemcsak a helyzetet kell megértenünk, hanem önmagunkat is.

Sorrentino főhősének bátorsága az önreflexióban rejlik, abban, hogy képes szembenézni a korlátaival. Nemcsak megérteni akar, hanem kíváncsi is: önmaga és mások érzéseire.

Mariano De Santis ezzel együtt – a maga visszafogott módján – tükröt tart elénk, amiben megláthatjuk, hogy manapság, az egyszemélyes rögtönítélő bíróságok korában, ahol a másodperc törtrésze alatt, a kontextus ismerete, egy adott helyzet vagy a másik szempontjainak mérlegelése nélkül ítélkezünk egymás fölött, mindennél nagyobb szükség lenne erre az attitűdre és arra, hogy időt- és energiát szánjunk egy jelenség, egy probléma, egy döntéshelyzet, egy másik ember, vagy éppen saját magunk megismerésére és megértésére.

„A bátorság erősebb lesz a veszélyben”

„Virtus in periculis firmior” (A bátorság erősebb lesz a veszélyben) – olvasható az elnöki palota egyik termének falán az olasz Reggimento Corazzieri, vagyis az olasz köztársasági elnök testőrségének hivatalos mottója.

És valóban, az igazi bátorság (és a gyávaság is) olyan helyzetekben mutatkozik meg, amikor van vesztenivalónk. Félelmetes, reménytelennek tetsző helyzetekben, amelyekben könnyen azt érezhetjük, hogy nincs hova kapaszkodni.

Az, hogy ki miként reagál, ha a pozíciója, a megítélése veszélybe kerül, nagyon sokat elárul arról, hogy valójában milyen ember – vagy milyen vezető. Mariano De Santis egy utópisztikus példa arra, milyen értékek és elvek mentén kellene működnie egy politikusnak vagy éppen egy köztársasági elnöknek. Bízzunk benne, hogy lesz majd olyan, aki követendő példaként tekint rá.

Sorrentino korábbi filmjeihez hasonlóan ezúttal is fontos témákat jár körül: egyszerre szól döntésekről, gyászról, megbocsátásról, elengedésről és arról, hogy az életünk minden apró döntésének súlya van. Az, hogy a döntéseink könnyebbé tesznek minket, vagy visszafelé húznak, azon (is) múlik, hogy képesek vagyunk-e az értékrendünkhöz hűek és kíváncsiak maradni – a múltban szerzett sérelmeinket és a veszteségeinket el tudjuk-e gyászolni.

Erre tanít ez a film. Jó szívvel ajánljuk.

A film a Mozinet forgalmazásában már a magyar mozikban is látható. A vetítések időpontjai ezen a linken érhetők el.