Ma kerül a mozikba az Arco – Fiú a jövőből című, Oscar-díjra jelölt animációs mese, ami kicsit olyan, mint egy vihar, ami után szivárvány következik: egyszerre sötét és vészjósló, ugyanakkor reménykeltő és derűs. Egy tanulságos történet arról, hogy a szenvedésnyomás akár jó helyekre is vihet minket.
Hologramszülők és robotdadus
A történet a jövőben, egészen pontosan 2075-ben játszódik. A cselekmény szerint addigra már minden fizikai, emellett számos szellemi munkát mesterséges intelligencia által vezérelt robotok végeznek: az útépítésnél éppúgy ott vannak, mint a tanári katedrán, de a háztartás vezetése, sőt a gyerekekről való gondoskodás jelentős része is rájuk hárul.
De a főszereplő kislány, Iris szüleinek ettől – úgy tűnik – nem lett kevesebb dolga: hétköznaponként tulajdonképpen nincsenek is jelen a kislányuk életében, legalábbis nem teljes valójukban. A „közös” esti vacsorán és a meseolvasásnál is csak hologram formájában „kapcsolódnak”: vidéken dolgoznak, a valóságban csak hétvégenként tudnak találkozni.
A gondoskodással járó feladatokat, köztük az érzelmi házimunka jelentős részét hétköznap Mikki, a mesterséges intelligenciával vezérelt robotdadus látja el: ő készíti el a vacsorát, szervezi le a meglepetésbulit és vigasztalja meg Irist, amikor magányosnak érzi magát.
Egy kisfiú, aki a jövőből jött
Iris ugyanis magányos és mindennél jobban vágyik arra, hogy valóban együtt lehessen a szüleivel. A kislány nagyon szeret rajzolni, akkor is ezt teszi, amikor egy fa alatt ücsörögve az égben cikázó szivárványra lesz figyelmes.
Mint később kiderül, nem egy szivárványt, hanem egy kisfiút lát, aki a jövőből jött. Egy olyan jövőből, ahol „az emberek az égbe költöztek, hogy pihenni hagyják a földet”, ahol a házak önfenntartóak, a gyerekek beszélik a madarak nyelvét, ahol a szülők jelen vannak a gyerekeik életében és odafigyelnek rájuk – többek között segítenek nekik megtartani a biztonságot jelentő határokat.
Ezért sem engedik meg Arconak, hogy utazzon az időben – erre ugyanis a kisfiú és a családja is képes. Viszont 12 évnél fiatalabb korban veszélyes belevágni ebbe a kalandba. Arco viszont ennél fiatalabb, azonban nem tud ellenállni a kísértésnek, ugyanis nagyon szeretné látni a dinoszauruszokat. Megszökik otthonról, de szerencsétlenségére a mezozoikum helyett, 2075-be érkezik. Ekkor találkoznak Iris-szel.
A fényt keresik
A kislány és a kisfiú barátságot köt, és megpróbálják kitalálni, hogyan tudnák Arcot visszajuttatni az otthonába. A helyzetüket tovább nehezíti, hogy ehhez, mármint az időutazáshoz Arconak szüksége lenne az útközben elvesztett drágakőre…
Ez a kő képes ugyanis megtörni a fényt, ami által lehetségessé válik az időutazás. Arco a kő nélkül nem tud elindulni: csak akkor, ha szivárvány van az égen. Arco és Iris, ahelyett, hogy erre a (természeti) csodára várnának, vagyis arra, hogy megjelenjen egy szivárvány, keresni kezdik azt – ők ketten a fényt keresik.
Valahogy úgy, ahogy mi is keresgéljük mostanában a reményt, ahogy mi is várjuk, hogy a bizonytalansággal teli, esős napok után fényesebb jövő következzen.
A két kisgyerek közben kölcsönösen rácsodálkozik a másik valóságára, a néző pedig arra, hogy ennek a hihetetlen mértékű fejlődésnek vannak árnyoldalai is: feltartóztathatatlanul haladunk egy olyan világ felé, ami Iris jelene.
Egy olyan világ felé, ahol a legalapvetőbb érzelmi szükségleteinkből van a legnagyobb hiány; ami elmagányosít, elbizonytalanít; ahol az érintés, a kapcsolódás ritka kincs.
Kiállás egy szebb, egy optimistább jövőkép mellett
De a rendező, Ugo Bienvenu szerencsére nem áll meg ennél a didaktikus állításnál, sőt: a nehezebb utat választja, főhőseihez hasonlóan a fényt keresi, a fény, vagyis az eget átszelő reménysugár felé irányítja a néző figyelmét.
„Ha szebb világot szeretnénk teremteni, inkább a képzeletünkre kellene támaszkodni. A boldogságból és az örömből boldogság és öröm ered, a fájdalomból csak még több fájdalom. Nehéz fényt hozni a világba, de hiszem, hogy érdemes megpróbálni. Túl könnyű kritizálni a dolgokat, kijelenteni róluk, hogy rosszak. Azt gondoltam, hogy ebből elegem volt. Inkább a homokvárat építő gyerekek közé akartam tartozni, nem azok közé, akik lerombolják őket”
– vallja a rendező, akinek az egyébként Oscar-díjra jelölt alkotása egyfajta kiállásként is értelmezhető egy szebb, optimistább jövőkép mellett.
Ezt a jövőképet testesíti meg Arco, a tiszta tekintetű, csillogó szemű kisfiú, aki egy még távolabbi jövőből érkezik, ahol az emberek egymásra és a környezetükre figyelve élnek.
Az ő világában az emberek már levonták a tanulságokat az emberiség korábban elkövetett hibáiból. Túl vannak már azokon a természeti és társadalmi kataklizmákon, amelyek elvezették őket egy fenntarthatóbb, emberléptékű életmód felé.
„Azt akartam, hogy megváltozzanak a dolgok”
Az Arco egy reményteli, ugyanakkor nagyon komplex mese arról, hogy az út, amin járunk, nem feltétlenül helyes, de ez nem jelenti azt, hogy sosem leszünk képesek kollektíven felelősséget vállalni és reflektálni a hibáinkra.
Ez a disztópiába csomagolt utópia egy erős állítás arról, hogy ez a kapcsolatokra és környezetünkre káros, önpusztító módja a létezésnek óhatatlanul változást hoz. De ez a teljes megsemmisülés helyett akár egy fenntarthatóbb, derűsebb jövő, egy mértéktartóbb, szeretettel telibb élet is lehet – olyan, ami a természetes ritmusunkhoz és egymáshoz is közelebb vihet minket. Ugo Bienvenu rendezésén keresztül bejárhatunk egy fontos utat: a remény útját.
„Azt akartam, hogy megváltozzanak a dolgok” – mondja Iris egy ponton. Valami hasonlóra vágyunk mostanában mi is, és ez a mese (nagyon) kedvesen emlékeztet arra, hogy ehhez nekünk is változnunk kell.
Olyan emberré kell válnunk, aki magán kívül másokra is gondol, aki nemcsak vár, hanem tesz, aki képes hinni, hogy történjék bármi, nem adja fel a reményt.
Iris (akit pont úgy hívnak, ahogy a szem szivárványhártyáját, látószervünknek azt a részét, amely szabályozza a pupillába jutó fény mennyiségét…) szemén keresztül megláthatjuk, hogy mi fontos valójában, mi az, amit érdemes beengednünk az életünkbe, és mi az, amit nem.
Azt hiszem, ha valamire, akkor ezekre a jövő fénytörésében felcsillanó szempontokra most elég nagy szükségünk van. Jó szívvel ajánlom.
Az Arco – Fiú a jövőből március 26-tól látható országosan a mozikban szinkronizált és feliratos változatban, forgalmazója a Mozinet. A vetítési időpontokról itt tájékozódhatsz.
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Orientációs tanácsadásunk segít tisztábban látni, új szempontokat nyújtani és megtalálni a számodra legjobb irányt. Ha szeretnél szakértő segítséggel ránézni a helyzetedre és reális, megvalósítható lépéseket találni, foglalj időpontot! Foglalok!
