„Azt keresni, ami összetart, nem pedig ami elválaszt minket” – A két pápa cím film legfontosabb tanításai

Az első és legfontosabb dolog, amit A két pápa című film kapcsán érdemes evidenciában tartani, hogy az nem a vallásról, vagy hitbéli kérdésekről szól. Hanem a reményről. Annak a reményéről, hogy a változás igenis lehetséges. „A két pápa” egy tanmese arról, hogy milyen lépések vezethetnek el minket – függetlenül attól, hogy egyéni, társadalmi, közéleti vagy vallási kérdésekről van szó – a változáshoz. De kezdjük az elején, és nézzük meg, hol is kezdődik ez a sok szempontból tanulságos és reményt keltő fejlődéstörténet.

„2013. február 28-án, este 8 órakor Róma és Szent Péter püspöki széke megürül, és az arra jogosultaknak új főpapválasztó konklávét kell összehívniuk” – valamivel több, mint hat évvel ezelőtt ezek a szavak, vagyis XVI. Benedek pápa lemondásának híre pillanatok alatt bejárták a világot. Nem túlzás azt állítani, hogy a fent idézett mondat alapjaiban rengette meg a több mint 1,3 milliárd hívőt számláló katolikus egyház életét. A pápák ugyanis nem nagyon szoktak lemondani – a romló egészségügyi állapotára hivatkozó XVI. Benedek előtt utoljára 700 éve fordult elő ilyesmi…

Ugyanakkor – az „isten rottweilerének” is gúnyolt egyházfő lemondása óta eltelt hat és fél év tükrében talán nem túlzás azt állítani, hogy ez még csak a kezdete volt a katolikus egyház életében bekövetkező, tektonikus erejű változásoknak.

Aki a limuzint Ford Focus-ra cserélte

A vállaltan konzervatív értékrendet valló XVI. Benedeket a megüresedő székben ugyanis Jorge Mario Bergoglio, vagyis I. Ferenc pápa váltotta. Az ő személye önmagában is „megérne egy misét”: a közismerten liberális nézeteket valló egyházfő már rögtön az első „munkanapján” elhagyott bizonyos konvenciókat.

Amikor a megválasztása napján először lépett pápaként az őt köszöntő hívek elé, akkor azt nem a hagyományos, díszes öltözékben, hanem egyszerű fehér ruhájában és fekete cipőjében tette.

Ez a fajta puritánság és mértékletesség azóta is jellemző Róma jelenleg is regnáló püspökére, akinek az egyik első intézkedése az volt, hogy a pápai limuzint egy második generációs Ford Focus-ra, az Apostoli Palotában található pápai lakosztályt pedig a Vatikánba érkező vendégek szállásaként funkcionáló Szent Márta Ház 201-es szobájára cserélte, mert – ahogy egy vele készült interjúban fogalmazott – „nem tud emberek nélkül élni”.

Az, hogy Őszentsége valóban közvetlen és társaságkedvelő ember, jól mutatja, hogy a biztonsági szolgálat embereinek nem kevés fejfájást okozva rendszeresen szóba elegyedik a hozzá lépő emberekkel, spontán gesztusaival és megnyilvánulásaival több ponton is fittyet hány a pápai minőség által megkövetelt határokra: boldogan selfie-zik, ölelkezik és elegyedik szóba a hozzá lépő emberekkel – hívőkkel és nem hívőkkel egyaránt.

Bejárta a világot az a fotó is, ahol egy látogatását követően saját maga rendezi a szálloda recepcióján a „cechet”. Ezt a „szentségtörést”már Donald Trump sem állta szó nélkül – a fotóra reagálva Twitter-üzenetében azt írta: „Nem tetszik nekem, hogy a pápa ott áll a recepciónál, és maga fizeti a szállodaszámláját. Nem pápához illő”. (…)

„Ki vagyok én, hogy elítéljem?”

Ha Trumpnak nem is, a jelek szerint nagyon sok mindenkinek tetszik az, ahogy Ferenc pápa viselkedik. A Times rögtön a megválasztása évében, vagyis 2013-ban az év emberének választotta, de hivatalba lépése óta jelentősen megnövekedett azoknak a korábban kiábrándult hívőknek az aránya, akik kifejezetten az „új pápa” személye miatt tértek vissza vallásuk gyakorlásához.

De Ferenc pápa nemcsak a hívők, hanem az ateista vagy más felekezethez tartozó emberek körében is népszerű – közülük sokan a külsőségek elhagyása mellett üdvözölték Ferenc pápa, az egyház tanításait fenekestül felforgató kijelentéseit és megnyilatkozásait.

Ezek közül a legnagyobb visszhangot kétségtelenül az váltotta ki, amikor a brazíliai körútjáról Argentínába tartó repülőúton a homoszexualitással kapcsolatos véleményét firtató újságírói kérdésre reagálva azt mondta,

„Ha egy ember meleg, és jó akaratú, és keresi az Istent, akkor ki vagyok én, hogy elítéljem őt.”

Ez azért is keltett felzúdulást egyházi körökben, mert a katolikus egyház álláspontja szerint a homoszexualitás bűn. Az egyház tanításai értelmében – a homoszexuálisokhoz hasonlóan – nem részesülhetnek az áldozás szentségéből az elvált emberek sem. Ferenc pápa ezekben a kérdésekben is jóval engedékenyebbnek bizonyult elődeinél, például akkor, amikor felhatalmazott egy nem egyházi házasságban élő nőt arra, hogy áldozzon.

Két pápa beszélget…

Adva van tehát egy liberális gondolkodású reformer, egy társaságkedvelő, nyitott személyiség, (I. Ferenc pápa) és egy jóval zárkózottabb, a hagyományokat tisztelő, konzervatív értékeket valló ember (XVI. Benedek).

Mi lenne, ha leültetnénk őket egy asztalhoz, és megnéznénk, mire jutnak? Mi lenne, ha egyszer az életben lehetőséget kapnánk arra, hogy megtudjuk, mi történik akkor, amikor a világról teljesen másként gondolkodó emberek érdemi vitát folytatnak egymással? Ha láthatnánk hova vezet, amikor a másik minősítése, kritizálása, ócsárolása, a saját szólamaik szajkózása helyett, két nagyon másképp gondolkodó ember egymás felé fordul, és meghallgatják, mit gondol a másik?

Igen-igen, bennem is ott motoszkál a cinikus válasz: az bizony, barátom egy csoda lenne. Vaaagy, A két pápa című film – ami lényegében erről szól.

A megtörtént eseményen alapuló alkotás egy fiktív párbeszéd a lemondani készülő XVI. Benedek pápa és az (akkor még) Argentína bíborosaként szolgáló Jorge Mario Bergoglio között. Ők ketten azért találkoznak (bár ez a beszélgetés elején még talán egyikük számára sem világos), hogy valamiféle közös nevezőre jussanak azzal kapcsolatban, merre is kormányozzák a korábbi években komoly veszteségeket elszenvedő, több sebből vérző katolikus egyház viharvert hajóját.

Változás receptre

Mert az azért mindkettejük számára világos, hogy valamiféle változásra szükség lenne. Ugyanúgy érzik ezt ők is, ahogy vallástól, felekezeti hovatartozástól függetlenül érezzük ezt nap mint nap a saját életünkben, a saját mikroközösségeinkben.

Egyéni, társadalmi és közéleti szinten is számos olyan helyzet van, ahol égetően nagy szükség lenne a változásra, de az odáig vezető úton sehogy sem tudunk végigmenni. Vagy azért sodródunk tévútra, mert a közös célt elhomályosítják a saját szempontjaink, vagy azért, mert a valódi – és ebből következően jóval energiaigényesebb – változás helyett a kevesebb melóval járó, megalkuvó kompromisszumot választjuk.

Szerintem A két pápa című film, és a fiktív párbeszéd, ami XVI. Benedek és Jorge Mario Bergoglio között zajlik, tűpontos térképet rajzol a valódi változás felé vezető útról, és arról, hogy mi mindenre van szükség ahhoz, hogy ez megtörténhessen.

Először is, „azt kell keresni, ami összetart, nem ami elválaszt minket”

Az, hogy különböző értékrenddel élünk ebben a világban, szerintem teljesen rendben van. Amíg az értékrendünk különbözik, addig nincs baj. Ha nekem a szabadság, az empátia, a szolidaritás a fontosabb, neked pedig a biztonság, a hagyományok, a tudás és a család, az azt jelenti, hogy más az értékrendünk. Különbözőek vagyunk, miért ne különbözhetnénk abban, hogy kinek mi a fontos?

A dolgok akkor romlanak el, amikor a másik számára fontos értékeket elkezdjük minősíteni, vagy amikor elvárjuk, hogy mások a mi értékrendünkhöz kezdjenek el igazodni. Amíg nem tanuljuk meg elfogadni, hogy ahányan vagyunk, annyiféle szögből látjuk a világot, addig a közös célokat sem fogjuk tudni meglátni.

Erre nagyon szép, nem a filmből, hanem a valóságból vett példa, amikor Donald Trump kritizálta a pápa, „nem pápához illő” viselkedését. A kritikus észrevételekkel I. Ferenc sem maradt adós: ő korábban azt olvasta az amerikai (akkor még) elnökjelölt fejére, hogy „falakat, nem pedig hidakat akar építeni az amerikai-mexikói határon”, ami szerinte „nem keresztény” dolog.

Ez a két, minden szempontból különböző értékrendet képviselő ember aztán 2017-ben (az akkor már az USA elnökeként érkező) Donald Trump vatikáni látogatása alkalmával találkozott egymással. A sajtó kommentárja szerint ekkor „mindkét fél elhatározta, hogy azt keresik, ami összetartja, nem ami elválasztja őket”.

A félórás találkozó után Trump a megbeszélésüket fantasztikusnak, a pápát gyönyörűnek nevezte, és a Twitteren azt írta: „úgy hagyom el a Vatikánt, hogy még inkább elkötelezem magam arra, hogy békét teremtsek a világon.”

„Tökéletes volt” „Most börtönben van” – Avagy egy „kis” kritikus gondolkodás is kelleni fog

Amikor a film cselekménye szerint Argentína érseke megérkezik XVI. Benedek pápa nyári rezidenciájára, ahol először találkoznak négyszemközt, akkor Bergoglio bíborosnak rövid ideig várakoznia kell a kertben.

Ez őt szemlátomást nem zavarja, ellentétben Benedek pápával, aki – amikor megérkezik – korábbi főkomornyikjára, Paolo Gabriele-re utalva azt mondja, hogy ő biztosan nem várakoztatta volna meg a vendégségbe érkező bíborost.

„Ő tökéletes volt” – réved vissza egykori bizalmasára emlékezve Benedek pápa. „Most börtönben van” – válaszol Bergoglio, utalva arra, hogy a „tökéletesnek” aposztrofált főkomornyik egyúttal a VatiLeaks néven elhíresült botrány fővádlottja is – ő volt az, aki, éppen Benedek pápát elárulva, magánlevelezéseket szivárogtatott ki a sajtónak.

Szerintem a fent idézett, rövidke párbeszéd „gyönyörűen” mutatja, hogy milyen átkozottul elfogultak tudunk lenni azokkal, akiket szeretünk. Ez az idealizáló és kritikátlan viszonyulás valahol természetes, ugyanakkor, ha túlzásba visszük, ellehetetleníti az érdemi vitát.

Ha mindig csak a saját, folyamatosan szűkülő információs buborékunkban lebegünk, akkor hiába várjuk, hogy változzanak körülöttünk a dolgok. A filmben több szép példát is láthatunk arra, hogy milyen klassz dolgok történhetnek akkor, amikor vesszük a bátorságot, és elhagyjuk a saját véleményünkből megágyazott paradigmáink kényelmét.

Bátorság, bátorság, bátorság

Ezeknek a gondolkodási kereteknek az elengedéséhez, és az annak nyomán szárba szökkenő változáshoz leginkább erre, bátorságra van szükség. Jó adag bátorságra. Először is bátorság kell ahhoz, hogy valaki nemet mondjon.

„Olyan irányba haladunk, amit nem tudok tovább elnézni”

– mondja az indulatos vita hevében a filmbéli Bergoglio Benedek pápának, utalva az egyház renoméját megtépázó korrupciós botrányokra és molesztálási ügyekre.

Ezeknek a szörnyű tetteknek (különös figyelemmel a szexuális zaklatási ügyekre) a takargatása, és az, hogy hosszú-hosszú évtizedeken keresztül senki nem volt hajlandó vállalni értük a felelősséget, nem csak az egyház megítélésében okozott jóvátehetetlen károkat, hanem az áldozatok életében is. Sőt, legelsősorban az ő életükben – őket, ha úgy tetszik, feláldozta, és önmaga mögé sorolta az egyház akkor, amikor a saját renoméját fontosabbnak találta az áldozatok fájdalmánál.

Mint az ismert, a pedofil papok ügyeit takargató, álságos és felelősséget hárító hozzáállás miatt, és ahelyett, hogy azonnali hatállyal felmentették volna a hivatásuk gyakorlása alól az érintett egyházi személyeket, egyik helyről a másikra küldözgették őket, ami miatt még tovább növekedett az áldozatok száma – és ez a gyakorlat sajnos nemzetközi és hazai szinten is jellemző volt.

Óriási bátorság kell ahhoz, hogy ezeknek a tetteknek a következményeivel, és annak minden felelősségével valaki szembe merjen nézni; hogy ki merje mondani, „ez így nem mehet tovább!” Hatalmas bátorság kell ahhoz is, hogy valaki azt merje mondani: „hibáztam, hibáztunk, bocsánatot kérek” – és nem utolsó sorban bátorság kell ahhoz is, hogy az a valaki belássa, felismerje és elismerje, hogy – bár hivatalosan feloldozhatnak minket a bűneink alól – „a megbocsátás nem teszi semmissé az áldozatok fájdalmát”.

Elengedni a kapaszkodókat

A változást szorgalmazó emberek sokszor esnek abba a hibába, hogy nem vesznek tudomást a tradíciókhoz ragaszkodó emberek félelmeiről. Pedig a hagyományok, „az azért, mert így szoktuk” biztonságát elengedni egyáltalán nem könnyű – és sok esetben nem is feltétlenül szükséges.

A hatalmas bizonytalanságban, amiben élünk, sokszor a hagyományok jelentenek valamiféle kapaszkodót és biztonságot. Ahhoz, hogy „ne öntsük ki a fürdővízzel együtt a gyereket is”, fontos lenne megérteni, hogy vannak olyan hagyományok és értékek, amelyekre, attól, hogy régiek, még igenis szükség van.

Ahhoz, hogy józanul meg tudjuk ítélni, ezek közül melyik az, amelyik a fejlődést akadályozza, és melyik az, amelyik éppen a fejlődéshez szükséges stabilitást biztosítja, meg kell, hogy hallgassuk egymást. Akkor is, ha ez félelemmel tölt el minket, és akkor is, ha nem a saját szánk íze szerint való, amit hallunk. Teljesen érthető, ha riadalmat kelt bennünk, amikor jön valaki, és az értékrendünk alapvető fundamentumait rengeti meg; például azt állítja, hogy amit bűnnek gondoltam, az már nem bűn többé.

Ebbe belegondolni, ad absurdum meghallani az igazságtartalmát, meglátni azt a pontot, ahol ez az én értékrendemmel találkozik, egyfelől fáradságos munka, másfelől egy krízis, egy válság is egyben. Ebből ki lehet jönni jól, sőt, jobb helyeken ezt fejlődésnek hívják – ami adott esetben egy terápiás és önismereti munkának nagyon hasonló mechanizmusok mentén, de ugyanígy a része (lehet).

Ehhez, vagyis a saját értékrendünk felülírásához, a „saját isteneink”, vagyis a szüleink által közvetített értékrendnek a felülírásához elképesztően nagy bátorság kell.

És kell még valami…

Például az, hogy merjünk és akarjunk egymással beszélni. Tabunak gondolt témákról, megosztó témákról, arról, hogy mit gondolunk a világról. Beszélni, beszélni, beszélni.

„Egy megosztott világban meg kell tanulnunk meghallani egymást. A különbségeink mindig megijesztenek minket, mivel ezektől fejlődünk” – mondja Ferenc pápa, akinek a szavai, és az, ahogy a fejlődésről gondolkodik, nemcsak társadalmi, de egyéni szinten is érvényesek. Ezek a nagy beszélgetések, az őszinte szembenézések nemcsak az egyházi közösségekben aktuálisak, hanem olyan kisebb rendszerekben, mint a család, vagy az egyén szintje.

Tévedés azt gondolni, hogy az évtizedeken keresztül szőnyeg alá söpört bűnök csak a Vatikán falait feszítik. Az elhallgatott családi titkok, a ki nem mondott félelmek, a fel nem vállalt felelősség az átlagemberek, az átlag családok életét is nyomorgatja. Egymással sem, és sokszor önmagunkkal sem vagyunk őszinték. Pedig rengeteg fájdalomtól megkímélhetnénk magunkat, ha lenne bátorságunk felvállalni a felelősségét annak, hogy hibáztunk – vagy, hogy egész egyszerűen mást gondolunk.

Van remény

Az egymással és a saját magunkkal való szembenézéshez is sok-sok erőt, inspirációt adhat ez a film, és nem utolsó sorban rengeteg reményt is.

Ha az olyan merev, dogmatikus, és sok szempontból zárt rendszereket is át tudja járni a változás szele, mint az egyház, akkor igenis van REMÉNY arra, hogy a megváltoztathatatlannak gondolt rendszerek megújuljanak – függetlenül attól, hogy gondolkodási családi, vagy éppen politikai rendszerekről beszélünk.

Számomra ez a film, az annak alapjául szolgáló megtörtént események a reményt adták vissza. Ez azt jelenti, hogy nemcsak remény, de igény is van arra, hogy az olyan, mára kiüresedett szavak, mint a szeretet, a szolidaritás, az empátia, a mértékletesség újra valódi értelmet kapjanak.

Ehhez viszont az kell, hogy merjünk bátran beszélni és ítélkezés nélkül hallgatni – valahogy úgy, ahogy azt a két pápa is tette.

Forrás:

Tomka Ferenc: Ferenc Pápa – Próféta vagy eretnek? (Kreatív Kontroll Kft. 2019.)

Jó napot! Ferenc pápa vagyok (Szerkesztette: Horváth Árpád SJ)

A cikkhez használt további források: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt