„A szerelem nem evidencia, hanem egy tanulási folyamat” – A társkeresés buktatóiról Miskei Anikó, pszichológussal beszélgettünk

„Azt tapasztalom, hogy az emberek nagyon vágynak a párkapcsolatra, de amikor megkérdezem őket arról, hogy mit tesznek azért, hogy legyen társuk, akkor a válasz legtöbbször az, hogy semmit” – mondja Miskei Anikó, pszichológus. A társkereső embereknek szóló tanácsadással foglalkozó szakember szerint nem igaz, hogy nincs lehetőség ismerkedni, a probléma inkább azzal van, hogy a társra vágyó embereknek semmiféle stratégiája vagy elképzelése sincs arra vonatkozóan, hogy milyen úton jutnak el életük párjához.

Mi az az első dolog, amit a hozzád forduló, társat kereső embereknek tanácsolni szoktál?

Miskei Anikó, pszichológus

A társkeresés során nagyon nem mindegy, hogy mi motivál: csak azért csinálom ezt az egészet, mert mások ezt várják tőlem, vagy ténylegesen én választottam ezt az utat.

Ezért nem annyira tanáccsal, hanem inkább egy kérdéssel indítok. Azt szoktam kérdezni, hogy valóban el tudnak-e köteleződni emellett az út mellett. Értem ez alatt, hogy hajlandóak-e időt és energiát szánni erre a folyamatra? Felmérték-e, hogy ha tényleg meg akarják találni azt, akit keresnek, és majd az életük egy pontján szeretnék kiélvezni a párkapcsolat előnyeit, akkor ahhoz bele is kell pakolni abba a bizonyos kosárba. Mindig el szoktam mondani: ahhoz, hogy a vágyott kapcsolat hosszú távon működjön, először is el kell kezdeni párkapcsolatban gondolkodni. Ez pedig az ismerkedés első pillanatától kezdve azt feltételezi, hogy nem csak azt nézem, mi az, amit kivehetek, hanem az is fontos, hogy én mit tudok adni.

Ez így nagyon kompaktul és jól hangzik, de azért a párkeresés sokszor tényleg nagyon keserves, kudarcokkal teli folyamat, ami egy ponton egy lyukas zsákhoz kezd hasonlítani: hiába pakoljuk bele az időt és az energiát, nem vezet eredményre.

Senki nem mondta, hogy ez egy könnyű pálya, de azt sem gondolom, hogy úgy kell rá gondolni, mint valamire, amin jobb minél előbb túl lenni, sőt. Azt szoktam tanácsolni, hogy gondoljunk úgy erre a szakaszra, mint az adatgyűjtés időszakára, anélkül, hogy tudnánk, mit akarunk ebből kihozni. Ez már sokat segít abban, hogy ne egy tortúraként, hanem egy izgalmas időszakként éljem meg a társkeresést.

Ha viszont a gondolataim mindig oda visznek, hogy „nálam ez az egész párkapcsolatosdi nem működik”, „az összes társkereső szar, tele van lúzerekkel” és „különben is minden férfi/nő hülye”, akkor az nyilván meghatározza a végkifejletet.

A csalódások nagy része szerintem egyrészt ebből, másrészt abból ered, hogy rögtön rá akarjuk húzni a másikra azt, amit belelátunk. Ezért fontos, hogy az ismerkedés időszakában, vagy például az első randevú előtt tudatosítsuk magunkban, hogy a kép, ami a másik emberről összeállt a fejünkben, az legalább tíz különböző férfi vagy nő lehet. Nem kell rögtön mindent, amit látni akarok, ráhúzni a másikra. Ehelyett legyünk inkább kíváncsiak! Ha picit változtatunk a perspektívánkon, nyitottan állunk a ránk váró emberekhez és helyzetekhez, akkor simán lehet, hogy olyan dolgokat fogok megtapasztalni, amit addig sosem.

Bár a társkereső oldalak megítélés egy külön cikket is megérne, nagyon érdekelne minket, hogy kifejezetten erre a területre specializálódott szakértőként, hogy látod ezeket a felületeket? Nekünk az a benyomásunk, mintha már nem övezné akkora tabu, ha valaki ilyen formában keresi a boldogságot.

Én azért a megítélés szempontjából még mindig érzek némi ellentmondást vagy kettősséget:

ciki, ha egyedül vagy, de az is ciki, ha fent vagy egy társkeresőn. Mintha összességében értékesebb lenne az az ember, akinek van párkapcsolata, mint az, akinek nincs.

De ugyanez elmondható a párkapcsolati státusz offline megítéléséről: ha benne vagy egy rosszul működő párkapcsolatban, akkor azért ítélnek meg, ha viszont azt választod, hogy egyedül élsz, akkor azért – igaziból mindegy, hogy mit csinálsz, mindig lesz, aki pálcát tör a fejed fölött.

Például nagyon sok intelligens, csinos, egyedülálló nővel dolgozom együtt, akik nap mint nap megkapják a kérdést: hogyhogy neked nincsen párod? Erre szerintem nem nagyon lehet mit válaszolni, viszont annak érdemes tudatában lenni, hogy amikor valaki rögtön a hibát kezdi el keresni, az valójában a saját életével elégedetlen.

Akkor most inkább kerülni, vagy épp ellenkezőleg, használni érdemes a társkereső oldalakat?

Szerintem az online társkeresés – annak minden előnyével és hátrányával – egy plusz lehetőség. Amikor valaki azt mondja a mai világban, hogy nincs lehetőség ismerkedni, akkor én komolyan fel szoktam tenni a kérdést, hogy hol él az az ember? Szerintem offline is bőven van lehetőség ismerkedni, az online pedig egy plusz segítség, amit nyilván érdemes tudatosan és kellő óvatossággal használni, de összességében lényegesen megkönnyíti a párkereső emberek dolgát.

Állandóan visszatérő dilemma a párkeresés folyamatában, hogy akkor most tulajdonképpen kinek a dolga kezdeményezés? A társkereső oldalak megjelenésével még inkább elmosódtak a határok. Nem csoda, hogy sokan össze vannak zavarodva… Te hogy látod ezt a kérdést?

Én jellemzően nőkkel dolgozom együtt, és sokszor azt érzem rajtuk, hogy szerintük az ismerkedés folyamatában minden a férfi dolga, nekik ebben az egészben csak annyi a szerepük, hogy létezzenek. De ez azért nem teljesen így van. Ha már valaki megszólít vagy rád ír, akkor fontos lenne, hogy tudjál legalább egy olyan mondatot mondani, amiből a másik érzi, hogy megteheti-e a következő lépést vagy sem.

De sokan annyira zavarba tudnak jönni ezekben a helyzetekben, hogy nem hogy megszólalni, de még ránézni sem tudnak a másikra – miközben elvárják, hogy lépjenek oda, és hívják el őket kávézni. Ez nem így működik. Az ismerkedés egy kölcsönösséget feltételező folyamat, ami szerintem nem sokban különbözik nagyanyáink korától, ahol nem a nő kezdeményezett ugyan, de jelzett. Ennek most is ez lenne a menete, csak manapság a nők nem tudják, hogyan jelezzenek, vagy nem ismerik fel a különbséget kezdeményezés és jelzés között.

Mi munkál e mögött a zavarodottság mögött?

Egyfelől a sokat emlegetett önbecsülés hiánya, másfelől az, hogy nincsenek hozzászokva az emberek ezekhez a helyzetekhez és nem szívesen hagyják el a komfortzónájukat annak érdekében, hogy rutint szerezzenek… Én erre viszont azt szoktam mondani, hogy ha változtatni szeretnél az életeden, ahhoz neked is változnod kell – és ez nem lesz kényelmes. Onnan tudod, hogy jó úton vagy, hogy nem kényelmes. Akkor csinálod másképp, mint ahogy eddig csináltad, és csak akkor várhatod azt, hogy más eredményt kapjál.

Előfeltétele a sikeres párkeresésnek az önismeret?

Ha kaptál egy jó mintát, és pozitív párkapcsolati tapasztalataid voltak, akkor azt gondolom, hogy kevésbé lesz szükséged arra, hogy erre a kérdésre mélyebben ránézz. Viszont ha ezen a téren nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt tervezted, akkor érdemes utána járni annak, hogy mi gátol a beteljesülésben.

Sokszor egy csomó rejtett nézőpont és tudattalan hitrendszer munkál bennünk a párkapcsolatról, arról, hogy az mit jelent, mit kéne adnia, hogyan kéne benne éreznem magam, mi az én szerepem? Jár-e nekem egyáltalán az, hogy egy olyan férfi/nő legyen mellettem, akit elképzelek magamnak? Nagyon sokszor hallom nőktől, hogy azt még csak-csak el tudják képzelni, hogy létezik az a férfi, akit megálmodtak maguknak, de azt már nem tudják elhinni, hogy ők kellhetnek egy ilyen a férfinak. Ez nyilván azért van, mert az önbecsüléssel gondok vannak.

Pedig, ha valami, akkor az önbecsülés lényeges szempont ebben a folyamatban…

Az önbecsülés arról szól, hogy nekem van egy tudásom arról, hogy szerethető vagyok, és ezáltal feljogosítva érzem magam a boldogságra. Ha ezzel a bizonyossággal a szívemben élek, az teljesen más választásokhoz vezet. Amikor valaki nagyon alulkalibrálja magát, és gyakorlatilag nincsenek már elvárásai, akkor az nagyon gyakran korábbi sérülésekből adódik. Fontos, hogy tisztában legyünk a korábbi fájdalmainkkal, és azokat magunk mögött hagyjuk, mert ha nem gyógyítjuk be a sebeinket, az sajnos jó eséllyel újabb és újabb csalódásokhoz vezethet.

A kíváncsiság és az önismeret mellett még milyen attitűd viheti közelebb a társkereső embereket a boldog végzethez?

Ha hajlandóak vagyunk tenni, az már egy jó irány. Azt látom, hogy az emberek vágynak ugyan a párkapcsolatra, de amikor megkérdezem őket, hogy mit tesznek ezért, akkor a válasz legtöbbször az, hogy semmit.

Öt sikertelen randi után feladják, és kijelentik, hogy inkább egyedül maradnak, nekik nem való a párkapcsolat. Ilyenkor szoktam megkérdezni, hogy ha elmész öt sikertelen állásinterjúra, akkor lemondasz arról, hogy dolgozz, mondván, hogy az nem neked való?

Van egy barátnőm, aki lakást keresett magának, és 43 ingatlant nézett meg, mire megtalálta azt, amelyik egyezett az elképzeléseivel. Tudta, hogy mit akart, és addig ment, amíg meg nem találta. A párkereséssel kapcsolatban nagyon kevés emberen látom ezt a fajta elszántságot, pedig az, hogy kivel töltöm az életemet, lehet, hogy fontosabb kérdés, mint egy lakás, vagy a munkám…

Persze, jó ha van elképzelésünk, de azért, ha túlságosan kidolgozzuk a részleteket, akkor az adott esetben eltávolíthat minket a lehetőségektől. Nem veszélyes, ha egy tökéletes álomképet kergetünk?

Igen, jó, ha tudjuk, mit szeretnénk, de én mindig azt mondom, hogy a formák és a külsőségek helyett érdemes az esszenciákhoz, a belső megélésekhez ragaszkodni. Például, ha én attól érzem magam jól, hogy nap mint nap érezteti velem a másik, hogy fontos vagyok számára, és az előző kapcsolatomban ez abban nyilvánult meg, hogy a párom minden reggel készített nekem egy kávét, akkor ne gondoljam rögtön azt, hogy ha egy másik férfi nem készít nekem kávét, akkor nem vagyok fontos. Lehet, hogy ő nem kávét fog adni, de valamilyen más, általam soha nem tapasztalt formában fogja velem éreztetni a szeretetét.

Ahányan vagyunk, annyi módja van annak, hogy kimutassuk a szeretetünket, csak a korábbi tapasztalásaink sokszor korlátolttá tesznek, és nem vagyunk hajlandóak meglátni egymást és azt, amit adni tud a másik.

Ezek szerint érdemes több időt szánni arra, hogy lobbanjon az a bizonyos szikra? Vagy már az első randin kiderül minden?

Olvastam valahol, hogy arra kértek embereket, idézzék fel azt a pillanatot, amikor beleszerettek a másikba. A válaszokból az derült ki, hogy ezek a momentumok jellemzően valamilyen közös élményhez kapcsolódtak. Ezért én mindig azt szoktam tanácsolni, hogy olyan helyekre menjenek randevúzni a párok, ahol közös élményeket szerezhetnek, ahol lehet reagálni, bevonódni, ahol helyzet van.

Tök jó, hogy első randin beülünk és egy kávé mellett elbeszélgetünk, de ebből én nem vonnék le messzemenő következtetéseket. Úgy még senki nem szeretett bele valakibe, hogy meglátta, milyen szépen emelte fel a kávéscsészét a másik… A lényeges dolgok akkor szoktak kiderülni, amikor két ember közös élményeket szerez.

Mi az a klasszikus hiba, vagy hozzáállásbeli probléma, ami a társat kereső emberek nagy részére jellemző?

Létezik egy olyan fogalom, hogy párválasztási érettség – én azt látom, hogy nagyon éretlen motívumok mentén választanak az emberek párkapcsolatot. Ami a legtöbbször kimerül a szexualitásban és a vonzalomban. Végre valaki iránt érzek! Végre valakivel működik a kémia, megvan a szikra!

Hogy aztán mi fogunk-e tudni működni vagy sem, az már nem kérdés. Azt gondolom, hogy még mielőtt belép a képbe a testiség, és működésbe lendülnek a hormonok – amikortól már nem tudjuk reálisan látni a képet – fontos (lenne) tisztázni magunkban, hogy kibe is szeretünk bele éppen.

Azért ilyenkor nem olyan egyszerű gondolkodni…

Nem azt mondom, hogy agyból kell dönteni, de azt azért érdemes evidenciában tartani, hogy baromi nagy árat fizetünk érte, ha ezt nem gondoljuk végig, és nem vagyunk hajlandóak meglátni azokat a figyelmeztető jeleket, amikben már a történet legelején kódolva van, hogy tíz évvel később ott állok majd egyedül a két gyerekkel a párom mellett, aki alkoholista.

Sokszor azt látom, hogy a figyelmeztető jelek ellenére az emberek inkább elköteleződnek egy borítékolhatóan rossz kimenetelű kapcsolat mellett, mert nem mernek továbblépni. Ennek az egyik oka, hogy a legelején fogalmuk sem volt róla, hogy mi alapján kerestek társat, nem mérték fel, hogy ez a folyamat nem csak arról szól, hogy végre szerelmes lehetek és kiírhatom a közösségi médiában, hogy párkapcsolatban vagyok.  A tudatosság hiánya miatt egy csomó fontos lépés kimarad.

Milyen lépésekre gondolsz?

Azt látom, hogy az emberek olyan lényeges kérdésekre nem tudnak válaszolni, amelyek alapjaiban határozzák meg a kapcsolat alakulását.

Legelőször is tudnunk kéne, hogy milyen értékek mentén éljük az életünket. Ez egy olyan kérdés, amit a legtöbb ember nem is ért, pedig nagyon egyszerű rá válaszolni. Figyeld pár napon keresztül, hogy mit csinálsz egy nap, és tedd fel magadnak a kérdést, hogy ezt miért csinálod. Miért mész be dogozni? Azért mert fontos számodra az egzisztenciális biztonság, a stabilitás, vagy a valahova tartozás érzése, esetleg a fejlődés mozgat, vagy az, hogy szeresd azt, amit csinálsz? Teljesen rendben van, hogy erre a kérdésre különböző válaszaink vannak, viszont a párválasztás szempontjából esszenciális jelentősége van, hogy kit mi működtet. És ugyanez a kérdés a másikkal kapcsolatban is – ki tudom-e olvasni a másik motivációit és azt, hogy milyen értékek mentén hozza meg a döntéseit?

Hosszú távon egy kapcsolat csak akkor tud jól és harmonikusan működni, ha ezek az életünket mozgató értékek összhangban vannak. Ez iszonyúan fontos.

Elképesztő példákat látok arra, amikor e tekintetben semmiféle harmónia nincs a párok értékrendszerében. Aztán ezekből adódnak azok a helyzetek, amikor valahol félúton megállapodnak a felek valamiben, ami aztán egyiküknek sem komfortos. Erre nem lehet hosszú távon felépíteni egy életet, az nagyon sok energia.

Akkor az, hogy a különbözőségeink jól kiegészítik egymást, tulajdonképpen egy tévhit?

Ha az alapértékeink egyeznek, de annak a megnyilvánulási formái különbözőek, akkor azt gondolom, hogy nagyon is érdemes keresni a kompromisszumot, akkor tudunk egymásnak hatni. Csodálatos, amikor egy párkapcsolatban fel tudjuk fedezni, hogy ki miben jó, és erre tudunk építeni. Ennek a fajta különbözőségnek van értéke, és van értelme egy párkapcsolatban. De ha nincs közös érték, ami összetart minket, akkor az olyan szintű különbözőség, amit nagyon nehéz súrlódások és nehézségek nélkül összehangolni, mert ez jelenti, hogy le kell mondanod a számodra fontos értékekről. Ezt pedig megalkuvásnak hívják.

És mi van akkor, ha az értékek egyeznek, de a személyiségtípus eltérő? Ha két nagyon más habitusú ember, például egy extrovertált és egy introvertált személyiség talál egymásra, akkor sincs jövője a kapcsolatnak?

Itt is nagyon nagy jelentősége van a közös értékeknek: ha megvannak azok a közös bázisok, ahol tudunk találkozni és együtt lenni, és te oké vagy azzal, hogy én el tudok menni nélküled is – és ez senkiben sem okoz feszültséget vagy rossz érzéseket, akkor ez szerintem tud működni.

Azt kell megnézni ilyenkor, hogy ez a habitusbeli különbség nem távolít-e el minket egymástól, hogy a különbözőségek mellett tudunk-e olyan közös élményeket szerezni, ami mindkettőnket tölt, amikor azt éljük meg, hogy, igen, ez az, amiben szeretnénk a másikkal osztozni.

Az viszont okozhat rossz érzéseket, és éket verhet két ember közé, ha a különbözőségekből adódóan ezekben az egyén számára fontos, pozitív énmegélésekben nem tud osztozni a másikkal, mert szeretné vele együtt át- és megélni az ő életét meghatározó élményeket, de a másik erre nem nyitott.

Milyen gondolatokkal engednéd útjára azt az olvasót, aki már elhatározta magát és belevágna a társkeresésbe, de még nem tett konkrét lépéseket?

A szerelem nem egy evidencia, vagy egy adottság, hanem egy soktényezős tanulási folyamat, valami, ami pont az ismerkedési folyamatban kapott impulzusok alakítanak azzá, ami.

Ezért azt tanácsolnám, hogy ne féljen beleengedni magát ebbe a tanulási folyamatba, és ne féljen megismerni több embert! Merjen időt adni magának, és ha azt látja, hogy nem jó irányba haladnak a dolgok, akkor merje – még akár a benne nyiladozó érzések ellenére is – kimondani, hogy én nem ezt keresem.

Gyakran szoktam mondani, hogy a „jó férfi/nő a rossz időben, még mindig rossz férfi/nő”. Ez alatt azt értem, hogy ha egy minden szempontból ideális partner két hónappal a válása után van, és minden jel arra mutat, hogy még aktívan benne van a gyászfolyamatban, akkor lássam, hogy itt és most ennek a kapcsolatnak hosszú távon nagy valószínűséggel nincs perspektívája és jusson eszembe, hogy néha azzal, hogy az adott pillanatban a nehezet választom, egy könnyebb életet választok és fordítva.