Az emberiség furcsa, kedves zebrái: a szuperintelligens gyerekek…– Jeanne Siaud-Facchin könyvét ajánljuk

Az elmúlt évtizedekben szerencsére egyre több szó esik a különböző tanulási-és viselkedési zavarokról, amelyek diagnosztizálása és a vele járó megoldási stratégiák megkönnyítik az érintett gyerekek és szüleik életét. De vajon mi a helyzet azokkal, akiknek amellett, hogy átlagon felüli IQ jutott, szuperérzékenységet és fokozott impulzivitást is a kezükbe adott a sors? Ők kevésbé látható és megfogható különbözőséggel küzdenek. Nem hiperaktívok, sem ADHD-sok, bár gyakran lépnek hasonló gyanúval az esetleges kivizsgálások előszobájába. Egy különös csoport, a szuperintelligens gyerekek, akikről kevés szó esik. Az emberiség zebrái – ahogy róluk szóló könyvében a szerző körül írja őket. Akiknek napfényben-árnyékban játszó csíkos bundája arra való, hogy belesimuljon a környezetébe. Mégis ezeknek a csíkoknak köszönhetően válnak ki a szavanna összes többi állata közül.

Fotó:itt.

„Segítsünk felnőni − segítsünk, hogy sikeres legyen” – szól Jeanne Siaud-Facchin A szuperintelligens gyermek című könyvének alcíme, és a jó hírem az, hogy nemcsak hangzatos, hanem igaz is.  A kötet ugyanis nem csupán egy jelenség rendkívül érzékletes leírását adja számunkra, amelyből az érintett szülő nagyon könnyen gyanút foghat saját gyermeke kapcsán, hanem igazi mindennapokban alkalmazható tanácsokat is elénk tár. Miközben egyszerre szívet melengető és sajogtató megérteni, hogy mit él át egy kisgyerek, akinek az átlag feletti (körülbelül 130-as IQ felett) intelligencia mellé még egyfajta szuperszenzitivitást és fokozott impulzivitást is adott az élet. Számára ez a különbözőség pecsétje. Pedig valójában egy képesség, amit meg kell tanulni használni.

A rendszer nem hibás, csak más

Bár a mondat a kötet közepe felé tűnik fel és egy az egyben a könyv tételmondata, mégis ezt említeném először, hiszen ennek megértése a kulcs a hasonló gyerekekkel való együttműködésnek és a velük való egyről a kettőre lépés lehetőségének. A szuperintelligens gyereket ugyanis gyakran hiszik figyelemzavarosnak, elkalandozó típusnak, örök álmodozónak, aki kizökken a feladatból és inkább mással foglalkozik. Miközben csupán eltérően működő figyelmi rendszere vezet az említett külső jegyekhez, amelyek félreértésre adnak okot.

A szuperintelligens gyermek valójában sokkal több ingert észlel a külvilágból egyszerre, mint ahogy azt egy átlagos ember teszi. Ezért is képes a mai világban előnynek számító multitasking műveletére. Hiszen miközben beszélnek hozzá, a három szobával odébb zajló párbeszédet is figyeli, de előfordulhat, hogy a szemével egy harmadik eseményt követ, míg a kezében valami új tapintású dologgal ismerkedik épp.

Az ő figyelmi rendszerének alapja tehát, hogy egyszerre több mindent végez, kísér figyelemmel, követ gondolati szinten egy időben. Ha pedig ebből kiemelik, és egyfajta nyugalmi állapotba kényszerítik (amit a társadalom adta keretek nagy eséllyel a legtöbb helyen megkívánnak), ő elveszti a valódi lendületét.

A motivációja kulcsa tehát, hogy mindenre figyelhet, amire éppen akar, mert a várttal ellentétben ez nem szétszórja, sokkal inkább összerendezi a gondolatait.

Na, de mit lát belőlük a környezet?

Ugorjunk vissza most a kezdetekhez, az úgynevezett tünetekhez, amiből a szülő, pedagógus, környezet észleli, hogy valami más, nem a megszokott módon működik. Szándékosan nem azt írom, nem jól, hiszen a szerző számos alkalommal felhívja a figyelmet: a hasonló gondolkodás nem hibás, csupán eltérő, bár megvannak a maga nehézségei. Ahogy Siaud-Facchin fogalmaz: „a kissé kétértelmű terminológiával szemben a szuperintelligens nem azt jelenti, hogy ezeknek a gyerekeknek valamiből többletük van és nem is zsenik, akik mindent készen kaptak. Ez csupán annyit jelent, hogy sajátságos az intelligenciájuk, más rendszerben gondolkodnak és túlérzékenyek, azaz állandóan elöntik őket az érzelmek.”

A hasonló emberekre jellemző a felfokozott érzékszervi működés, a szenzorális ingerek rendkívül gyors érzékelése, az állandó, megszüntethetetlen kérdezés, a nagy igazságérzet, az erős belső szorongások. Gyakran rendetlenek, a papírok, könyvek szétszórva, összegyűrve, átláthatatlan kupacokban hevernek körülöttük. Különleges képességük a kiemelkedő empátia, amellyel másodpercek tört része alatt érzékelik a környezetük érzelmi állapotát, ez a fajta képesség azonban még további szorongásokhoz vezethet bennük. Énképük felépítésében különösen érdekes fordulatot szül ez a fajta „tisztánlátás” képessége. Hiszen a gyerek általában szüleihez idomul, őket tekinti példának, ideálnak, de a hasonló gyerekek nagyon korán észreveszik a felnőttek hibáit is, amelyek szintén kételyeket szülhetnek bennük. A szuperintelligens gyerek ezért sokkal inkább önmagában fogja keresni a felnőtté váláshoz szükséges erőforrásokat.

Fejjel a falnak, hogy lássam: elég kemény –e?

Talán az első benyomásunk az volna, hogy a szuperintelligens gyerek az ész irányából közelít meg mindent. Pedig ahogy a szerző felhívja rá a figyelmet: a hasonló gyerekek esetében szinte minden az érzelmekről szól. Szülőként elképesztő nehéz feladat a mélyükre látni, főleg, ha még nincs a felnőtt birtokában a tudás, hogy miről is szól a kemény akarat. „A szuperintelligens gyerek nem tud várni. Sokat kér és azonnali vágy kielégítést követel… A nem azonnali vágykielégítés sokszor igen hangos reakciót vált ki nála.” Ez a fajta „követelőzés” azonban nem az éretlenséggel függ össze és kár is párhuzamba hozni vele. Hiszen, mint szinte minden cselekedet mögött a fő mozgatórugó itt is: a bizonytalanság.

A szuperintelligens gyerek nem amiatt megy fejjel a falnak, hogy csak azért is ellentmondjon. Bár a felnőttek számára ez valószínűleg így tűnhet, hiszen nagyon sokszor kell megharcolniuk az ellenállással.

Pedig a gyerek csupán a saját rengeteg impulzusból, információból, kérdésből, gondolatból fakadó bizonytalanságát próbálja oldani azzal, hogy újra és újra bizonyosságot szerez róla: a szülei szilárdak, a határok fixek, avagy a fal valóban kemény. Ahogy a szerző írja, ha egy konkrétan lefektetett szabállyal kapcsolatban mégis engednek neki, a gyerek pillanatnyi győzelmi öröme semmi ahhoz a bizonytalansághoz képest, amely eluralkodik rajta azzal kapcsolatban, hogy a szülei, vagy más felnőttek megingathatatlanok.

Jeanne Siaud-Facchin hosszan mutatja be, miért lényeges, hogy az anya és apa le tudja fektetni a saját határait önmagában, hogy aztán szilárd korlátokat építsen a gyereknek. Aki bár konokul szembe megy velük, mégiscsak attól érzi biztonságban magát, ha azok az ezredik próbálkozás után sem dőlnek össze.

Jeanne Seaud-Facchin A szuperintelligens gyermek című könyv szerzője Fotó:fr.wikipedia.org

Lehetséges buktatók és útvesztők

A francia klinikai szakpszichológus leszögezi: sok-sok kiegyensúlyozott, viszonylag problémamentesen beilleszkedő, tanuló, növekvő szuperintelligens kisgyerek él a világon. Azonban a legtöbbjük küzdhet iskolai nehézségekkel a nagyon magas intelligencia ellenére is. Ennek oka elsősorban a más rendszerben való gondolkodás, amelynek segítségével sokszor kerülő úton jutnak el a jó megoldáshoz. Nyilván a környezet hozzáállásától nagyon sok függ: számos pedagógus értékeli az egyéni megoldásokat és erős empátiával kíséri a hasonló diákokat. Sokszor azonban rengeteg kudarcélmény éri ezeket a tanulókat, akiknek az egyfelé figyelés, a meghatározott módon való gondolkodás mellett más nehézségeik is lehetnek. Például mivel az alapvető ismeretek elsajátítása számukra gyerekjáték, nem feltétlenül teszik magukévá a megoldások módját. Felső tagozatban ezért, amikor már nagyobb anyagrészeket kell egyedül elsajátítaniuk, könnyen gondot okozhat nekik, hogyan kell tanulni.

A szerző erre is ad gyakorlati tippeket, mégpedig olyan pedagógusok ötletei kapcsán, akik foglalkoztak hasonló gyerekekkel a pályájuk során. Így találkozunk azzal, miért jó a végéről kezdeni a könyvet, vagy több tantárgy anyagát összevonva támogatni gyerekünket az otthoni tanulás során.

A szuperintelligens gyerek gondolkodásának egyik legfőbb ismérve ugyanis, hogy fontosabb számára az egész, mint a rész. Akkor boldog, ha kontextust tud teremteni a részletek között, ezért, ha folyamatosan csak a kis részekkel találkozik, nem érzi magát, valamint a tudását biztonságban.

Folyamatos kérdezősködése is erről szól: utána kell járnia mindennek, különben nem nyugszik. Ha nem pontosan tud valamit, az még annál is frusztrálóbb számára, mint ha egyáltalán nem tudja.

Mitől kell óvnunk, mire kell figyelnünk szülőként?

A nagyfokú szorongás és bizonytalanság, amely ezekben a gyerekekben alapvetően dolgozik, könnyen pszichés zavarokhoz vezethet (de nem kötelezően vezet azokhoz!). Gyermekkorban alvással, táplálkozással kapcsolatos zavarok, viselkedési problémák jelentkezhetnek. Kamaszkorban előfordulhat náluk a depresszió. „Az összes zavarnak egy közös gyökere van, ez pedig az énkép kaotikus felépítése. A nem diagnosztizált szuperintelligens gyerekek egész fejlődését az énképe körüli konfliktus fémjelzi, amely abból adódik, hogy folyamatos eltolódást érzékel saját énképe és a többiek által reflektált kép között.” A szülő megelőzésként a legfőbb, amit tehet (az elfogadás mellett) a folyamatos önbizalomerősítés: ezeknek a gyerekeknek ugyanis a gyakran hatalmas tudásuk ellenére igazán gyenge lábakon áll az önbecsülésük.

A diagnózis tehát rendkívül fontos: nemcsak a hétköznapok élhetősége miatt, amelyet erősen megtámogat a sokszor már kétségbeesés szélén álló szülők eszköztárának bővítése. Egyrészt a másféle viselkedészavarok kizárása szempontjából is, amelyhez Siaud-Facchin egyébként rendkívül jó támpontokat ad (de ennek ellenére csak szakember hatásköre kizárni bármit is.) Másrészt a későbbi főként kamaszkori patológiás viselkedést is nagy eséllyel elkerüli, aki a környezete által valódi hátteret, empátiát, érzelmi biztonságot kap. A gyerek megismerése, megértése megkönnyebbülés mindenkinek, neki saját magának is. A szerző úgy véli, érdemes elmagyarázni számára is, hogy másként gondolkodik, illetve a megfelelő szituációkban, a megfelelő személyekkel ismertetni a diagnózisát. Kiplakátolni, hangoztatni azonban nem érdemes és nem is tanácsos: a szuperintelligens „állapot” ugyanis nem a lottóötös! Csupán egy képesség, amelynek megfelelő irányba való kibontakoztatása rengeteg türelmet, energiát és munkát igényel. Megijedni azonban felesleges. Ne feledjük: végülis a zebra is otthonra talált a szavannán.