A terror médiapszichológiája – egy világméretű empátiahullám margójára

Az elmúlt évtizedekben a hírközlés sebessége annyira felgyorsult, hogy – a szinte példátlan mértékű médiavisszhangot kiváltó – párizsi támadások fejleményeit gyakorlatilag minden nagyobb magyar és külföldi hírportálon percről percre követhettük.  Ezzel egy időben a közösségi oldalakat, így a Facebook-ot és a Twittert szinte azonnal ellepték az eseménnyel kapcsolatos bejegyzések, és a francia zászló színeit megjelenítő profilképek. Nem véletlen tehát, hogy a történteket nemcsak földrajzi értelemben érezzük olyan közelinek…

De miért sorakoztak fel – a világ minden szegletéből – szinte azonnal a közösségi oldalak felhasználói a franciák mögé? Mi okozta ezt az azonnali, világméretű empátiahullámot? Milyen szerepe volt ebben a médiának? Milyen szerepet tölt be a (közösségi) média a terrorizmus terjedésében, és milyen potenciál rejlik benne annak visszaszorítását tekintve?

Média, mint a terroristák reklámfelülete?

Mielőtt a fenti kérdésekre megkeressük a választ, fontos rögzíteni, hogy az instant hírközlés – amellett, hogy kendőzetlenül megmutatja a terrorizmus következményeit és segít felnyitni az emberek szemét – valahol a terroristák céljait is szolgálja.

A hírekkel ugyanis szinte „kéz a kézben” jár és terjed a félelem, a tehetetlenség érzése és az általános pánik is. A hírközlés és a közösségi média ilyen formában szinte „reklámfelületként” szolgál a terroristák számára, azáltal, hogy a történtek óriási visszhangot generálnak, és a rémtetteik híre a világ minden szegletébe eljut.

Ráadásul ez a hírverés nemcsak a félelemkeltés szempontjából hajtja az ISIS malmára a vizet: a történtekről szóló beszámolókat az arra fogékony radikálisok csatlakozásra való felszólításként, vagy további támadások szervezésére buzdító felhívásként is értelmezhetik. (Erről bővebben a témában megjelent, korábbi cikkünkben is olvashattok.)

Személyes adatok védelme VS terrorfenyegetettség

A történtek kapcsán megkerülhetetlen tényező a közösségi média, amely nemcsak az események közvetítésével szolgálhatja a potenciális „újoncok” meggyőzését. Egyre több kérdés merül fel a sajtóban a közösségi oldalak közvetlen szerepéről a terroristák toborzásában és kapcsolattartásában, tekintettel arra, hogy elképesztő számú, erre a célra használt fórum és csatorna lekapcsolásáról érkeznek hírek az utóbbi napokban.

Egyre égetőbbé válik tehát a kérdés, hogy a személyes adatok védelme, vajon fontosabb-e egy esetleges újabb terrortámadás elkerülésénél, ahogy egyre gyakrabban kerül elő az a kérdés is, hogy terheli-e felelősség a közösségi oldalak fejlesztőit a történekkel kapcsolatban.

Az egész világ frontvonalban van?

A média ugyanakkor segít abban is, hogy felnyissa az emberek szemét, felhívja a figyelmet az értelmetlen gyűlölködés, az embertelen agresszivitás és kegyetlenség következményeire. Emellett rádöbbent arra is, hogy ebben a harcban nemcsak a Közel-Kelet a frontvonal, hanem az egész világ, és a csapatok mozgása nem követhető, bejósolhatatlan.

Ez a fajta tehetetlenség-érzés, ahogy Annette Gaard pszichológus is felhívja rá a figyelmet, negatív érzések forrása is lehet, akár a támadásban közvetlenül nem érintett országok lakói számára is, amelynek következményeit a saját bőrünkön is érezhetjük. Ilyen tünet lehet:

• a megnövekedett stressz-szint,
• a fokozott éberség,
• a kontroll elvesztésének érzete,
• a tehetetlenség érzése.

Ezek az érzések mind-mind jellemzői az ilyen drámai eseményekkel való megküzdés folyamatának. Ahhoz, hogy valóban túl tudjunk lépni ezen a nehéz érzésektől terhes negatív fázison lelki támogatásra is szükségünk van.

A közösségi média titkos fegyvere

És itt rejtőzik a közösségi média „titkos”, a fenti tüneteket kollektíven is elszenvedő, közvetlenül, vagy közvetve érintett társadalmak fontos fegyvere: az empátia. A hírek nyomán ugyanis nem csak félelem és gyűlölet serken, nemcsak az eseményekkel járó stresszt éljük át: a médián keresztül az érintettek érzelmeit is jobban átérezzük. Az empátia, amit ennek hatására tanúsítunk, legyen az egy aggódó levél egy Párizsban élő ismerősnek, vagy nyugtató szavak a körülöttünk élő, magyarországi támadástól félő barátainknak, mind-mind segíthetik a stresszel való megküzdést.

Az online támogatás, bármily csekélynek is tűnik, megmutatja az összefogás erejét, bátorságot, erőt adhat azoknak, akik sokkal közelebbről érzékelik jelenleg a veszélyt, és ezáltal aláássák a terroristák fő célját, vagyis azon tervüket , hogy káoszt és gyűlöletet szítsanak.  Ez pedig, ahogy Dr. Michael Welner, az Egyesült Államok egyik vezető kriminálpszichiátria-szakértője is kihangsúlyozza, egy fontos lépés a különféle ideológiák, eszmék nevében elkövetett tömeggyilkosságok elleni harcban.

A közösségi média már bizonyított

Ez a fajta szolidáris összefogás nem példa nélküli: a rasszizmus és a homofóbia elleni küzdelemben a közösségi média már bizonyította, mekkora hatalommal bír: azáltal, hogy éveken át gyakorlatilag kivetette magából azokat, akik nyíltan előítélettel viseltettek a homoszexuálisok vagy épp a tőlük eltérő származásúak felé. Valószínűleg ennek is betudható a Nyugati társadalom szemléletmódjában bekövetkezett gyökeres változás a tolerancia és elfogadás terén.

Ha a terrorizmust továbbra is hasonló kirekesztéssel és megvetéssel kezeli a közösségi média, az talán hozzájárulhat ahhoz, hogy az Iszlám Állam kevésbé tűnjön vonzó alternatívának a radikalizálódó, csatlakozni kívánó személyek számára. Ráadásul ez az üzenet a média és a közösségi oldalak révén a világ minden pontjára eljut, akárcsak a percről percre terjedő hírek vagy a #prayforparis címkével megjelölt posztok.

Trikolórra cserélt profilkép: legalább a probléma tudatosításában segít

Ezt az empátiahullámot, főleg a trikolórra cserélt profilképeket számos kritika érte. Sokan úgy gondolták, hogy a francia zászló színeibe öltöztetett Facebook csupán „álempátia”, többen csak a többséget és a trendet követve kapcsolták be az alkalmazást, és használták – a Facebook által felkínált – szolidaritás kifejezését támogató eszközt.

A kérdéskör kapcsán nem utolsó szempont, hogy még ezek az emberek is nagy valószínűséggel utánanéztek annak, hogy mit szimbolizál a trikolórra cserélt profilkép, ami a Psychology Today vonatkozó cikke szerint legalább a probléma tudatosításában segít. A Párizsban történt eseményekre irányuló megkülönböztetett figyelem fontos eszköze lehet annak, hogy ne csak közösségek, de a megfelelő politikai hatalmak is összefogást sürgessenek, hogy megoldást találjanak a mára egyértelműen égetővé váló problémára.

Párizs megér egy posztot. És Bejrút?

A profilképek lecserélésének és a Párizst érő támadások példa nélküli médiavisszhangjának másik kritikája a világ többi területén történő terrortámadásokkal szemben nyilvánított viszonylagos érdektelenség volt, holott a libanoni fővárosban véghezvitt öngyilkos merényletek is több mint negyven civil életét követelték.

A november 13-i eseményeket követő médiaorkán tükrében a bejrúti eseményekre adott reakciók – pontosabban azok hiánya – révén Libanon azonban újra reflektorfénybe került. Igaz, többen is felhívták a figyelmet arra, hogy valójában a több mint 1200, a témában megjelent cikk jelentős százalékban még 13-a előtt látott napvilágot, és többek között a New York Times és a Washington Post is foglakozott a támadásokkal.

Ugyanakkor tény, hogy az olvasók, noha megrökönyödnek a támadások hallatán, sokkal kevésbé mutatnak empátiát, és kevésbé érzik fenyegetettnek magukat, mint Párizs esetében. Ezt jól illusztrálják a Yahoo News által összegyűjtött adatok is: míg a #PrayForParis hashtag 6,7 millió tweetben szerepelt mindössze 10 óra leforgása alatt, addig a Bejrút címkét tartalmazó posztok száma 142 000 körül tetőzött – több mint egy nappal a támadásokat követően. Azóta, hogy erre a különbségre elkezdték felhívni a média – és az emberek – figyelmet, megszámlálhatatlanul sok cikk és vélemény jelent meg, amely próbálja megmagyarázni a jelenség háttérmechanizmusait, azt, hogy miért gondolunk városként Párizsra, és háborús övezetként Libanonra.

Bejrút teljesen más megítélés alá esik

A kérdéssel Pamela Rutledge média-pszichológus és egyetemi oktató is foglalkozott. Szerinte a magyarázat főleg a mentális reprezentációkban, azaz lényegében a tárgyakról, eseményekről, helyszínekről, vagy viszonylatokról a fejünkben alkotott képben keresendő: az USA-ban (de ugyanígy Európában) élők számára Párizs sokkal konkrétabb: előttük van legalább az Eiffel torony képe, vagy beugrik nekik a francia konyha, a művészetek, sőt, sokaknak személyes emlékeik is vannak a városról.

Bejrút azonban teljesen más megítélés alá esik, hiszen alig van információnk róla, és lényegesen kevesebben jártak ott például turistaként, mint a francia fővárosban. A Közel-Keletről többnyire csak a médiából származó információk állnak rendelkezésünkre, márpedig a hírekben általában csak az öngyilkos merényletekhez hasonló eseményeket közlik. Így a Libanonnal kapcsolatos asszociációnk többsége az agresszivitáshoz, a háborúhoz kötődik, így hajlamosak lehetünk úgy kezelni ezeket a híreket, mint amik „megszokottak” a világ ezen szegletében.

Eddig nem éreztük személyesnek ezeket a támadásokat…

Rutledge szerint az, hogy képesek vagyunk magunk elé képzelni az érintett területet nem csak az empátia kiváltásában játszik szerepet. Agyunk ugyanis az alapján értékel egy hasonló helyzetet veszélyesnek (és indít be stressz-szint növelő folyamatokat), hogy mennyire értékeljük relevánsnak a történéseket a mi életünkre nézve.

A tény, hogy a mindannyiunk által ismert Párizsban koncerttermekben, sporteseményen, éttermekben történtek a merényletek, még inkább felerősítik a félelmeinket, hiszen rádöbbentenek, hogy nem csak a háborúban élő országok utcái rejthetnek veszélyt.

Ezért valószínűbb, hogy hevesebb érzelmi reakciókat vált ki egy európai nagyváros elleni támadás, mint a Közel-Keletet érintő merényletek. Ugyanakkor pont ezek az események világítanak rá arra, hogy mekkora szükség is van arra, hogy komolyan vegyük az ISIS fenyegetéseit és tegyünk ellene.

Rutledge szerint eddig nem éreztük személyesnek ezeket a támadásokat, és ezért hanyagolták el olyan sokáig a problémával való foglalkozást. A közösségi média pedig fontos szerepet játszott abban, hogy a támadások után Bejrút ismét figyelmet kapott, ráébresztve minket, hogy mind egy oldalon állunk, és hogy a fenyegetettség mértéke a mai harcokban már korántsem annyira földrajzi közelség függvénye, mint a korábbi háborúk során.

Via PsyChcentral; Psychology Today; Falck; Yahoo