„A türelem tornaterem” – 4+1 dolog, ami segített türelmesebbé válnom

„De mikor?!” „Áááá, kizárt, hogy én ezt végigálljam.” „Nem igaz, hogy még mindig nem tartok ott!” Azon sorstársaimmal, akiknek az iménti mondatok túl ismerősek, egybehangzóan állíthatjuk, hogy a türelem nem a kedvenc sportunk. A türelem gyakorlásánál viszont csak a türelmetlenségünk következményeit csípjük kevésbé… Kínjainkon enyhítendő, négy apró gondolatot javaslok megfontolásra, amelyek nekem mint krónikus türelmetlenkedőnek beváltak. Hátha másnak is segítségére lesznek.

„– Hát te, mit tudsz te adni? Mi az, amit kitanultál, amihez értesz?
– Tudok gondolkodni. Tudok böjtölni. Tudok várni.”

A fenti dialógus Hermann Hesse Sziddhárta című regényében esik meg a címszereplő és leendő munkaadója között. Sziddhártának a kompetenciáit firtató kérdésre adott válasza egy mai állásinterjún finoman szólva nem volna sem tipikus, sem célravezető. Manapság ugyanis egész más karakterjegyek tűnnek kifizetődőnek egy ilyen – és sok más – helyzetben.

Ezen a ponton lamentálhatnék arról, hogy mennyivel jobb hely lenne a világ, ha a türelem ma megbecsültebb jellemvonás volna. Ha tudatosítanánk, hogy egy kis türelemmel milyen nagy horderejű változások állhatnának be az emberi kapcsolataink, a fenntarthatóság vagy égető társadalmi problémák orvoslása terén.

Ha felismernénk, hogy a legtöbb kultúra hagyományosan gyógyító, vigasztaló, békítő szerepet tulajdonít ennek az erénynek.

(Itt ajánlom a világ népeinek türelemmel kapcsolatos közmondásainak böngészését, igazi gyöngyszemekre bukkanhatunk).

Ehelyett a világirodalom egy másik nagy klasszikusából vett idézettel illusztrálnám, honnan indult viszontagságos kapcsolatom a türelemmel.

„Dursleynénak kellemes, átlagos napja volt. Vacsora közben mesélt urának a szomszédasszony haszontalan gyerekéről, és elújságolta, hogy a kis Dudley megint tanult egy új szót („mostakarom!”).” (J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve)

Mostakarom. A gyerekkortól már jócskán eltávolodva, kimondva-kimondatlanul is ez a frusztrált, sóvár énüzenet az első, ami meghatározza a cselekedeteimet, reakcióimat egyes helyzetekben.

Alaptermészetem része a türelmetlenség. Életem első huszonöt évében nem segített a problémán az sem, hogy ez makacs megfelelési kényszerrel karöltve jelentkezett.

Ráadásul egy olyan korban, ami élménydömpinggel, az érzelmi igények azonnali kielégítésének ígéretével, valamint a „Mert megérdemled!” zsibbasztó szólamával hiteti el, hogy a könnyű a jó és az instant a valódi.

Én is bedőltem ennek, hát hogyne dőltem volna. Még jól is esett bedőlni. Egy ideig.

Szerencsére egyre egészségesebben működöm. Persze az, hogy a Dudley Dursley-szintet sikerült megugranom így a harmadik ikszre, nem érdemelne külön cikket – nagy bajban lennénk, ha ennek hírértéke volna –, az viszont igen, hogy visszatérő mintázatot figyeltem meg abban a folyamatban, ahogy a türelemnek egyik szintjéről a másikra lépek. (Jó. Evickélek.)

Nem, nem célvonal mögüli észosztás következik: bőven van még előttem is állomás ezen a Dudley Dursleytől Sziddhártáig ívelő úton (itt most megállok egy kicsit, hogy irodalomkedvelő olvasóink maguk elé képzelhessék e két örökbecsű karaktert, s gondolatban elidőzhessenek a látványnál…). A továbbiakban csupán négy apró felfedezést szeretnék megosztani, amelyek eddig üzembiztosan segítették a türelemben való növekedésemet.

1. Állapotfelmérés, avagy: tényleg annyira türelmetlen vagyok?

Türelmetlen emberek a szokásosnál is gyakrabban hangoztatják – én magam is –, hogy „én már csak ilyen vagyok”. Olyannyira gyakran, hogy már ők maguk sem tudják, hogy tulajdonképpen milyen is az a türelmetlenség, ami jellemzi őket. Pedig két, rutinszerűen kibökött kifogás között érdemes megállni egy kicsit, és közelebbről megvizsgálni a saját türelmetlenségünket.

Amikor én ezt tettem, óriási meglepetésben volt részem:

azt láttam, hogy a türelmetlenségem gyakorlatilag szelektív.

A türelem erényére ugyanis nagyon sok élethelyzetben lehet szükség, és felismertem, hogy bizonyos szituációkban képes vagyok megközelíteni a türelmesnek mondott viselkedést. Így például közlekedési járatok késését elviselni, sorbanállni, adott időpontban bekövetkező eseményre várakozni vagy beszélgetőpartnert félbeszakítás nélkül meghallgatni nem esik nehezemre.

Ezzel szemben botrányosan viselem, ha belátható időn belül nem tapasztalom az erőfeszítéseim (edzés, munka, tanulás, fogyókúra stb) eredményét, ha nem kapok gyorsan választ egy levélre, ha alaphangon száznegyven főzési részfolyamatot igénylő, bonyolult ételt készítek (ezért nem készítek), vagy ha hosszan és alaposan kell(ene) mérlegelnem döntéshozás előtt. (Ja, és a borsófejtést sem bírom, az köztudottan örökké tart.)

Látszik tehát, hogy van még mit csiszolnom, de az is kiviláglik az elmondottakból, hogy nem biztos, hogy jogosan jelenthetem ki magamról, hogy úgy en bloc türelmetlen vagyok. Egy ilyen önvizsgálat „bónusza”, hogy lehetőséget ad arra is, hogy megismerjem a viselkedésmintáim valódi gyökerét. Hiszen ha egyik helyzetben képes vagyok türelmet tanúsítani, a másikban meg nem, akkor több mint valószínű, hogy nem annyira egyszerű a képlet, hogy minden türelmetlen cselekedet hátterében kizárólag a puszta türelmetlenség áll. Lehetnek ott feldolgozatlan lelki sebek, egyéb jellemhibák, tapasztalatlanság, vagy akár mindezek együtt.

Paradoxon, de sokszor már az türelmesebbé tehet minket, ha a türelmetlenségünket megvizsgáljuk.

Még a végén kiderül, hogy azoknak a helyzeteknek a listája, amelyekben türelmetlenkedünk, igazából sokkal kurtább, mint azt gondoltuk volna.

2. Nyelvtanházi, avagy: a türelem árnyalatai

Tollforgató emberek, de még magyartanárok közt is megesik, hogy valaki online szinonimaszótárt használ (alkalmaz, applikál, vesz igénybe). Bocsánatos bűn, az én esetemben azonban most inkább katartikus élménynek nevezném. Nekem ugyanis a türelem rokonértelmű szavainak listáját bámulva esett le a tantusz, hogy a türelem nem csak a várakozást jelenti. Hogy a türelemben való növekedés és az abban való kitartás nem csak vért, verítéket és könnyeket ígér. Ha (a szótő alapján persze érthetően) a türelemre csak mint tűrésre, várakozásra, elviselésre, tehát valami megterhelő és kellemetlen veszteglésre gondoltam, szinte borítékolható volt a kudarc.

De amióta tudatosítottam, hogy a türelem megértést, toleranciát, önuralmat is jelent, illetve magában foglalja valaminek a megér(lel)ését is, a türelemre inkább mint a kibontakozás közegére tekintek, semmint a kénköves pokol perzselő lángnyelveire.

(Bár utóbbira is a megszólalásig hasonlít néha).

Ez a felismerés nagy-nagy vigaszként szolgált azokban az időkben, amikor a türelmetlenségem következményeit nyögtem, és amikor legszívesebben ezerszer elátkoztam volna azt, aki ilyen hamarinak és hevesnek teremtett. Ha úgy tetszik, a türelem különböző jelentései, aspektusai segítettek türelmesen várni arra, hogy türelmesebb legyek…

3. Színe és fonákja, avagy: van vesztenivaló

A jól ismert rózsás közmondás is hirdeti, és könyveket lehetne megtölteni azzal, mennyi áldásos dolog jár a türelmes cselekedetek nyomában. Nyilvánvaló, hogy a türelem több más erény táptalaja is – a kitartásé, az alaposságé, a mértékletességé, a szelídségé, hogy csak néhányat említsek –, hogy rengeteg fájdalmas konfliktus megspórolható vele, és hogy annak, aki önismerettel foglalkozik, a türelem sikeres gyakorlása felér egy dupla hatosdobással a Ki nevet a végén? társasban.

És mégis: ha csak a türelem előnyeit soroltam fel gondolatban, az nem volt elég ahhoz, hogy a tettek mezejére lépjek és törekedni kezdjek e tulajdonság kicsiszolására. Kicsit szégyenkezve vallom be – pedig tudom, hogy nagyon sokaknak szintén csak ez hoz valódi változást az életébe –, hogy nekem a jó öreg szenvedésnyomásra volt/van szükségem ahhoz, hogy ezen a téren erőfeszítéseket tegyek.

Mert a türelmesedést szolgáló harmadik „cselem” nem más, mint egy igen szomorú lista készítése: végiggondolom, mi mindent vesztettem/rontottam/mulasztottam, milyen sebeket ejtettem másokon és magamon eddig csak azáltal, hogy türelmetlenkedtem.

Hányszor döntöttem elhamarkodottan, hányszor téptem össze végleg egy bontakozófélben lévő kapcsolatot azzal, hogy nem vártam a bontakozásra, és hányszor nyíltam meg én túl korán olyannak, akinek nem kellett volna. Hányszor mordultam oda flegmán vagy cinikusan, hányszor szenvedtem sportsérülést, hányszor ettem félig nyers kaját, hányszor toporzékoltam gyerekesen két perc múlva bekövetkező dolgokért…

És tudom még sorolni.

Elismerem, ez nem lélekemelő. Nem állítom azt sem, hogy ez a lista általánosan működő módszer, és egyszerű is, mint a faék – de nekem gyakran beválik. Ez az emléklajstrom indulataim féke és lengéscsillapítója egyben, visszatart vagy elcsitít, ha kell, és segít, hogy ne legyek hamari, hisztériás, követelődző – szóval, türelmetlen.

4. Elő a dezodorokkal, a türelem izzasztó – vagy mégsem?

Van két mondat, amelyek a türelmetlenségnek való kiszolgáltatottság-érzetemet segítenek csökkenteni.

Az egyiket André Comte-Sponville Kis könyv a nagy erényekről című művében olvastam, így hangzik: A türelem nem passzivitás. Ez engem arra emlékeztetett, hogy a türelmetlenség bár lehet egy velem született, markáns vonás a személyiségem alaprajzán, a türelem viszont minden esetben saját döntés. Tehát az én türelmem nem olyan, mint más türelme: mert türelmünk is egyedi.

A másik mondat pedig a kedves öcsémtől hallott szakállas bölcsesség, miszerint: A türelem tornaterem. Ezt a kedves szójátékot előszeretettel emlegetem fel azért, hogy emlékeztessem magam: a türelem nem könnyű ugyan, de egyáltalán nincs szűkében a derűnek.

Számos olyan tevékenység van, ami örömöt hoz az életünkbe, és áldásos mellékhatásként a türelmünket is fejleszti. No persze nincs élő ember, pláne nem türelmetlen ember, aki csak azért keresne új hobbit, hogy türelmesre gyúrja magát. Elvégre nem jellemző, hogy munkahelyünk ajtaján kilépve így szóljunk a kollégákhoz: „Nem jöttök át hétvégén türelmesedni egy kicsit?”

A dolog inkább úgy működhet, hogy beleszeretünk egy tevékenységbe, és annyi időt töltünk vele-benne, amennyit csak tudunk – ha igazán flowban vagyunk, úgysem sajnáljuk rá az éveket órákat –, aztán hirtelen ráeszmélünk, hogy az adott tevékenység bizony itt-ott-amott átformált minket, jócskán alakított rajtunk.

Számomra felszabadító volt felismerni, hogy szeretett hobbijaim között több is van, ami észrevétlenül segít türelmesebbé válnom, ráadásul úgy, hogy még élvezem is.

Az én türelemtréner hobbijaim a sakk, a jóga és a futás (egyetemistaként sokat kötöttem, úgyhogy azt is ide sorolom), de a lista szabadon bővíthető, módosítható. Van, akinek a vezetés válik be, másnak talán a tortadíszítés, a horgászat vagy a nyelvtanulás jelenti a türelem dörzspapírját. A lényeg, hogy ha kicsiben is, de mindannyian megtapasztalhatjuk, hogy a türelem nem passzivitás, és hogy a türelem – megfelelően csomagolva – akár élvezetes is lehet.

+1: Égből pottyant türelem

Magától értetődik, mégis muszáj írásban is rögzíteni, hogy a türelmünk csiszolására a fenti apróságoknál sokkal ősibb és hatékonyabb utak is léteznek (imádság, meditáció), de erre soha nem volt és soha nem is lesz jobb „terep” az emberi kapcsolatoknál – főleg nem a szoros, intim, elkötelezett kapcsolatoknál.

Sokszor úgy állunk hozzá, hogy először megértőre, figyelmesre, türelmesre stb. „gyúrjuk” magunkat, és „kipattintott” erényeinket majd a kapcsolatainkban kamatoztatjuk. Pedig sehol nem kristályosítható ki nagyobb türelem és tisztább szeretet, mint a kapcsolódásaink során.

A türelem a szeretetnek egyszerre eszköze és következménye. A szeretteit pedig mindenki ajándékba kapja az élettől – ilyen szempontból tehát a türelem: égből pottyant.

Bár a hozzánk legközelebb állókról – helyesen – ritkán gondolkodunk úgy, mint pusztán a jellem kondigépeiről – azért maradjunk velük minél többet kapcsolatban. Garantáltan türelmesebbek leszünk.