Hogyan fér össze a klasszikus zene és a stand up? – Interjú Hámori Mátéval és Janklovics Péterrel A zenegyűlölő 1.0 című előadásukról

A klasszikus zene iránti nyitottság sokszor csak azokban alakul ki, akik korán megismerték ezt a zenei világot, vagy éppen maguk is képzettek ebben a műfajban, holott rengeteget kaphatunk az értékes dallamok hallgatása által akkor is, ha nincsenek ilyen irányú ismereteink. Feltéve, hogy nem gyűlöljük a komolyzenét. Vagy ebben az esetben is találhatunk olyasmit, ami mégis nekünk szól? A szimfonikus zene és a stand up műfaját ötvözi a Danubia Zenekar és Janklovics Péter humorista közös előadása, mely szeptember 15-én az Erkel Színházban kerül ismét színpadra. A zenegyűlölő 1.0 című előadás kapcsán Hámori Mátéval és Janklovics Péterrel beszélgettünk.

Hámori Máté Liszt-díjas karmester, a Danubia Zenekar művészeti vezetője gyakran dolgoz ki olyan együttműködési formákat, amelyekben egymástól látszólag távol álló műfajokat kapcsol össze – teljesen egyéni módon. A stand up és a klasszikus zene ötvöződéséből létrejött műsor azoknak szól, akik idegenkednek a „komolyzenétől”, de szeretik jól érezni magukat, miközben szívesen nyitnak új élmények felé is.

Hámori Máté karmester, a Danubia Zenekar művészeti vezetője. Fotó: Emmer László

Hogyan jött a klasszikus zene és a humor összekapcsolásának ötlete?

Sokat szoktam gondolkodni azon, hogy azt a műfajt, amit én rajongásig szeretek, vajon miért nem szereti mindenki más ugyanennyire. Az is régóta foglalkoztat, hogy vajon mi lehet az, ami a fiatalabb nemzedéket eltántorítja attól, hogy klasszikus zenei koncertekre járjon. Erről különböző kutatásokat is találtam, amelyek a formaságok jelentette kötelezettségeket emelték ki, vagyis azt, hogy ki kell öltözni, fegyelmezetten kell viselkedni, nincs benne lazaság, kötetlenség. A fiatal felnőttek körében ugyanakkor rendkívül népszerű a stand up műfaja a maga könnyedségével, amely közben tartalmas szórakozást is ígér. Ezt a két információt tettem egymás mellé, és arra jutottam, hogy igenis össze lehet kapcsolni az egymástól látszólag távol álló műfajokat.

Lehet annak jelentősége, hogy valaki miképp találkozik először a klasszikus zenével?

Mindenképpen. Szerintem az első alkalom meghatározó jelentőségű. Ha ekkor olyan élmények érnek valakit, amelyek fogékonnyá teszik erre a világra, akkor ez jó eséllyel később is meg fog maradni. A közönségtől kaptunk több olyan visszajelzést, amelyekből kiderült, hogy sokan alapvetően a stand up miatt jöttek el, de annyira megtetszett nekik a zenei tartalom is, hogy aztán máskor is ellátogattak kimondottan klasszikus zenei koncertekre, holott korábban idegenkedtek ezektől. Nem mondom, hogy ezzel mindenki így van, aki meghallgat bennünket.

Ha néhány emberben kialakul valamilyen mértékű nyitottság, akkor már nem dolgoztunk hiába. Szeretnénk minél több lelket megnyitni arra a csodálatos világra, amit a klasszikus zene jelent.

Ha megérti valaki azt, hogy miképpen bontható elemeire ez a zenei műfaj, az segítheti a nyitottságot is?

A megértés természetesen nagyon fontos, de szerintem az már egy következő lépés. A megértés ugyanis energiabefektetéssel jár. Sokkal egyszerűbb átvenni mások kész véleményét, gondolatát valamiről, mint kidolgozni egy saját, önálló megközelítési módot. Így a bennünk dolgozó kényelmi faktor abba az irányba fog vinni, hogy az energiatakarékosabb megoldást válasszuk, és elfogadjuk mások kész meglátásait. Például egy influenszer jópofának tűnő posztjához sokkal egyszerűbb csatlakozni, mint utánajárni, hogy az adott dolog valójában milyen is. Az én tapasztalatom az, hogy az emberek első körben valójában nem akarnak igazán mélyreható ismereteket szerezni szinte semmiről. Először arra van szükség, hogy érzelmileg megérintse őket valami, kiváltson belőlük valamilyen hatást. Ha ez megtörténik, akkor lesz csak motivációjuk arra, hogy mélyebben is meg akarják érteni az adott dolgot.

A klasszikus zene kapcsán éppen ezért éreztem fontosnak, hogy ezt a „kezdőlökést” megadjuk. Amikor megéli valaki az érzelmi bevonódást, azt, hogy megszületik benne egy érzés, akár elkezdi megszeretni is, akkor már fogja annyira érdekelni ez a zenei műfaj, hogy a megértés is fontossá váljon számára. A saját kamasz gyerekeimen is azt látom, hogy ha felkelti a figyelmüket egy előadó, akkor az összes videóját meg akarják hallgatni, de ehhez kell egy olyan első alkalom, amikor valami mélyebben megérinti őket, és kialakul a komolyabb érdeklődés. A zenegyűlölő 1.0 című előadás ezt az első pontot akarja megadni. Ha ugyanis nincs meg az az élmény, hogy milyen gyönyörű mondjuk a Carmen Intermezzója a fuvolaszólóval, akkor hiába akarnám edukálni a közönséget, valószínűleg kudarcba fulladna a próbálkozásom. Kell az élmény ahhoz, hogy legyen mire építeni a szellemi munkát.

A célközönség elsősorban az a réteg, aki nem jár komolyzenei koncertekre?

A legfőbb célunk olyan embereket megszólítani, akik bár klasszikus zenei koncertekre nem járnak, viszont más előadásokra ellátogatnak, ahol valamilyen élő szórakoztatási formában lehet részük – ilyen lehet akár a stand up is.

Kép forrása: Danubia Zenekar

Az előadás egyik célja az, hogy a klasszikus zenének hosszabb távon szélesebb közönséget hozzon?

Mondhatnám erre egyszerűen, hogy igen, de én ezt a kérdést fordítva közelíteném meg. Inkább az a cél, hogy az emberek életébe hozza be a klasszikus zenét.

Nem a klasszikus zenének van szüksége arra, hogy legyen közönsége, inkább a közönségnek fontos, hogy tudjon kapcsolódni ehhez a zenéhez megismerje ennek a zenei kincsestárnak a hihetetlen magas színvonalát, és gazdagodjon általa.

Lehet, hogy profán hasonlat, de a szarvasgombának sem biztos, hogy szüksége van arra, hogy kivegyék a földből, inkább az embereknek ad élményt az, ha megkóstolhatják. A klasszikus zene is nagyon jól elvan pár száz fős közönséggel. De mi miért tennénk magunkkal, hogy nem élünk azzal a lehetőséggel, hogy az évszázadok során kikristályosodott gyémántot nézegessük? Ugyanis azért játszunk évszázadok óta Mozartot meg Bachot, mert ezek a legjobb zenék. Azért tudtak fennmaradni, mert valóban magas minőséget képviselnek. Annak a csúcsát jelentik ők, amit az emberiség képes volt a zene területén kipréselni magából. Természetesen én magam is nagyon sokféle zenét hallgatok, tehát nem gondolom, hogy ne lehetne érték más műfajnak a terméke, de ha egy hasonlattal élhetek: a kalkopyrit ásvány és az arany összehasonlításában biztosan az arany lesz az értékesebb. A kalkopyrit is fényes, azonban csak az arany fog akár egymillió év múltán is ugyanúgy fényleni. Úgy látom, hogy ha megérezzük, hogy milyen magas szintre volt képes zenei téren az emberiség az elmúlt nagyjából ezer évben, azzal mi magunk gyarapodhatunk elsősorban.

Mit adhat a klasszikus zene annak, aki bár nem képzett ezen a téren, mégis érez magában nyitottságot, hogy befogadja a művészetnek ezt a műfaját?

A művészet alapvető célja a katarzis, ami egyfajta megtisztulást jelent. A klasszikus zene is képes arra, hogy átmenetileg megtisztítsa a lelkünket a negatív gondolatoktól.

Neurobiológiailag is bizonyított, hogy a klasszikus zene hallgatása elősegítheti a két agyfélteke közötti kapcsolódást, ami azért is különleges, mert a verbális műfajok erre nem képesek. Sőt, nemcsak magát a kapcsolódást segíti elő, hanem új belső utak, szinapszisok is keletkeznek, vagyis végső soron egy fejlődési folyamatnak nyithat utat.

Amikor zenét hallgatunk, legyen az bármilyen műfaj, akkor ezek a folyamatok aktivizálódnak. Azonban minél összetettebb és magasabb szintű zenét hallgatunk, annál finomabban jönnek létre a két agyfélteke közötti új kapcsolódások. Leginkább ahhoz hasonlít ez, mint amikor szabadon asszociálunk, akár egy félig éber állapotban, mondjuk délutáni alváskor. Ilyenkor meghatározott keretek nélkül tudnak áramlani a gondolatok, érzések, állapotok, és szabadon alakulhat mindaz, ami a bensőnkben megfogalmazódik. Emellett kimondottan hangulatjavító hatása is lehet például Mozart zenéjének. Ha valaki deprimált hangulatban az ő dallamait hallgatja, valószínűleg pozitív hatásokat fog érzékelni, ami átmenetileg segíthet akár egy jobb lelkiállapot elérésében is. Amikor azt mondom, hogy a zene jobbá teszi az életünket, az nem csupán hangzatos mondat: valóban olyasmit kaphatunk a klasszikus zene által, ami semmihez sem hasonlítható. Bár nehéz szavakba önteni, de van benne valami, ami által visszavezet bennünket az élet fényéhez és szépségéhez.

A zenegyűlölő 1.0 című előadásban a jókedvről Janklovics Péter stand up komédiás gondoskodik. Eredetileg színészként végzett, és bár ma is játszik, időközben a nevettetés felé vette az irányt. Humorista karrierje 2009-ben indult. Rendszeres fellépő a Dumaszínházban, valamint a Comedy Central stand up műsorában. Vele arról is beszélgettünk, vajon ő maga zenegyűlölő-e.

Janklovics Péter, humorista. Kép forrása: Danubia Zenekar

Hogyan indult a közös munka Hámori Mátéval?

Amikor Hámori Máté megkeresett az ötlettel, azonnal igent mondtam, ugyanis nagyon megtetszett a gondolat, hogy a stand up műfaját nagyzenekari szimfonikus hangzással lehet kombinálni, izgalmasnak tartottam a klasszikus zene és a humor összekapcsolását ebben a megközelítésben. A zenei projektek egyébként is közel állnak hozzám, szívesen veszek részt ilyen jellegű kezdeményezésekben, szeretem azt is, amikor látszólag eltérő formátumú tartalmak ötvözésével újfajta üzenetek közvetítésére nyílik lehetőség. Több helyszínen is jártunk már ezzel az előadással, a bemutató a Zeneakadémián volt, de felléptünk már a Mom Kultban, illetve nagyobb vidéki koncerttermekben, nagyon várom az Erkel Színházat is. Rendszerint teltházzal futnak az előadások, mindig különleges élmény ebben a nagyszabású projektben részt venni. Egy nyolcvan fős zenekar van ilyenkor a színpadon, velük szemben pedig én – ez hihetetlenül izgalmas felállás.

Ezek szerint Janklovics Péter nem zenegyűlölő.

Nem, egyáltalán nem.

Hogyan tudott mégis belebújni ebbe a szerepbe?

Ez valójában nem szerep. A stand up más, mint eljátszani valamit úgy, ahogy egy színész teszi. Itt inkább

az a célunk, hogy megmutassuk azokat a sztereotípiákat, amelyek a komolyzene kapcsán sokakban élnek, például azt, hogy valójában miért is járnak ilyen eseményekre a közönség tagjai. Kicsit kisarkítva: mennyire tekinthető közösségi élménynek, amikor egyenes háttal ülnek nagyestélyibe öltözött frakkos zenészek a színpadon, a nézőtéren pedig ugyanilyen egyenes háttal ül a szintén kiöltözött hallgatóság?!

Mi az, ami ebben olyan jó? Persze a végére kiderül, hogy nagyon is sok minden, de ennek a feltárásához a kérdések megfogalmazására és a sztereotípiák lebontására is szükség van.

Mennyire volt összetett feladat ennek az előadásnak az összeállítása?

Eleinte nagy falatnak éreztem, kicsit tanácstalan is voltam, de Máté hamar jött az ötleteivel, és onnan már egyértelmű volt az irány. A bevezető részben jut nekem nagyobb szerep, a művek között inkább összekötő funkcióm van, de törekedtünk arra, hogy az elhangzó zenékhez jól passzoljon az én szövegem is. Vannak interakciók a közönséggel és a zenekarral is – mindenképp szerettem volna, hogy a kapcsolódás megjelenjen, ne csak elszigetelten mondjam a saját a gondolataimat, hanem legyen ebben egyfajta egymásra hatás ott rögtön, és alakuljon ki közös kommunikáció.

A komolyzene és a humor mennyire áll közel egymáshoz?

Szerintem nagyon is. A klasszikus zenében is fellelhető számos tréfás elem, gondoljunk csak Mozart műveire, akár az operáira. Vicces alakok is szerepelnek sok alkotásában, és maga a zenei tréfa sem áll tőle távol. Természetesen nem minden klasszikus zenei darab rendelkezik ilyesmivel, de szerintem ezt a két dolgot egyáltalán nem nehéz összefésülni.

Nem volt bennem félelem, hogy olyannyira magasztos lenne ez a műfaj, hogy ne lehetne humorral közelíteni hozzá. Ez pont arra a sztereotípiára erősítene rá, amit szerintem le kellene rombolni. Miért ne lehetne a klasszikus zenével is viccelődni?

Janklovics Péter is közelebb került a klasszikus zenéhez ezzel az előadással?

Bár nem állt távol tőlem korábban sem a klasszikus zene, azt kell mondjam, közelebb kerültem hozzá, amióta ezt az előadást összeraktuk. Ezzel együtt nyilván már az elején tudtam, hogy milyen fajsúlyú projektre mondok igent, tehát nem ért meglepetés. Az az előadásban is elhangzik, hogy szerintem nincs olyan, hogy jó vagy rossz műfaj a zenén belül, hiszen minden műfajban lehet kiemelkedőt alkotni, inkább az igényesség a kérdés. Természetesen az sem mindegy, milyen előadásmódban hallgatunk egy-egy zenei alkotást – mondom ezt úgy, hogy a legnagyobb tisztelettel szeretnék szólni azokról a művészekről, akikkel egy színpadon vagyok, és akik rendkívül magas szinten művelik ezt a műfajt, miközben hihetetlenül szerények. Az igazán nívós előadás egyébként a kevésbé műértő közönség számára is egyértelműen érzékelhető, ugyanis az lejön a színpadról, ha profi zenészek játszanak.

Éppen ez az egyik vonzereje ennek az előadásnak, hogy miközben a humor is jelen van, maga a zene olyan művészi színvonalon szólal meg, ami megkapó azok számára is, akik nem szoktak ilyen típusú műveket hallgatni.

Egy humorral dolgozó ember életében mennyire kivételes egy ilyen projekt?

Teljes mértékben az, éppen ezért nagyon szeretem. Jó érzés, hogy a közönség is lelkesen fogadja, és úgy érzem, Máté számára is szívügy ez az előadás. Olyannyira kedves mind nekünk, mind a közönségnek, hogy létrejött A zenegyűlölő 2.0 is, ami kimondottan az operákra koncentrál. Az ismeretségi körömben is úgy tapasztalom, hogy aki eljön meghallgatni A zenegyűlölőt, annak maradandó élményt hoz. Volt olyan, aki utána nemcsak azért írt rám, hogy elmondja, milyen jó volt a zenekar, hanem külön rá is kérdezett az egyik műre, hogy mi is volt a címe, mert annyira tetszett neki, hogy szerette volna újra meghallgatni.

Ebben az előadásban mi a humor fő célja?

Azt hiszem, hogy általa meg tudjuk szólítani a közönségnek egy másik rétegét, akik egyébként nem biztos, hogy elmennének klasszikus zenei koncertre. Egyfajta közvetítő szerep ez, talán hidat is tud képezni, bízom benne, hogy nyitottabbá teheti az embereket.