Anyává válni sohasem egy pillanat műve – Beszélgetés Mártonffy Zsuzsával Akiknek két anyja van című könyvéről

Ha a szűkebb, tágabb környezetben nincs rá példa, az örökbefogadáshoz talán sokaknak társulhat valami misztikus, távolinak tűnő képzet. Mártonffy Zsuzsa Akiknek két anyja van című legújabb könyve számos aspektusát és szereplőjét bemutatja a folyamatnak. Az örökbeadástól a nevelőszülőségen át az örökbefogadó és az örökbefogadott sokszínű érzelmi tapasztalásáig minden előkerül, sőt a szakmai hátteret és résztvevőket is megismerhetjük. A könyv egy laikus számára tisztázza a homályos elképzeléseket. Amellett pedig, hogy őszinte és érdekfeszítő, apró mozzanatokkal, szinte indirekt módon világít rá a lényegre, hogy a szülőség az szülőség. Kultúrától, társadalmi rétegtől és a hozzá megtett úttól függetlenül: azonos. Interjú a szerzővel.

Az előszóban azonnal megtudja az olvasó: te magad is érintett vagy a feldolgozott témában, hiszen három gyermekedből kettő örökbefogadott. Itt elmeséled azt is, hogy az első perctől nem feszélyezett beszélni, beavatni, részleteket megosztani az érdeklődőkkel. Ezért is indítottad el hat éve az orokbe.hu blogot, amely a könyv számos történetét adta. Mikor érezted, hogy ez a felület már szinte intézményként működik, és a legtöbben ehhez fordulnak az örökbefogadással kapcsolatos információkért?

Mindössze néhány hónap telt el, amikor már tapasztaltam, hogy azok körében, akiket érdekel vagy érint a téma, népszerű lett a blog. Felismerték alanyaimat az utcán, felolvasták egy cikkem az örökbefogadóknak tartott felkészítő tanfolyamon. Elsősorban a tájékoztatás volt a célom, hiszen könnyebb megérteni a folyamatot, a vele járó feladatokat, érzelmeket, ha a valódi életből vett példákon keresztül kapunk képet róla. De hozzá tartozik: ezeknek a történeteknek a felkutatása, megírása a magam örömére is szolgált. Egyrészt nagyon mélyen beleástam magam a téma minden szegmensébe, ha úgy tetszik, a mániámmá vált. Másrészt rengetegszer kapok belőle én is egy-egy mondatot, útravalót, amely elkísér, amely aktuálisan nagyon sokat jelent számomra.

Mi adott lendületet, hogy megszülessen a könyv?

Régóta terveztem, de sokáig kínlódtam vele: félretettem, elővettem.

Éppen az utóbbi fázisban voltam, amikor a Libri szerkesztője megkeresett és elkezdődött egy nagyon jól működő alkotói folyamat. Az örökbefogadásról alapvetően keveset tudnak az emberek. A filmekben általában két sémát látunk: vagy letesznek egy babát az ajtó elé, vagy valaki már felnőttként megtudja egy véletlen folytán, hogy örökbefogadott. Mindkettő sztereotípia és káros. Fontos érteni: a folyamat nem arról szól, hogy az éppen szembejövő hátrányos helyzetű gyereket befogadják.

A cím maga is ellentmond a sztereotípiáknak, az idealizálásnak. Őszinte, bevállalós, természetes.

Igen, ez egy vagány cím, a férjem találta ki. Amellett, hogy odahúzza az ember szemét, figyelmét, a mélységeket is előhozza. Alapvetően egybecseng ugyanis azzal, amit az örökbefogadásról gondolok. Az örökbe adott gyermeknek igenis két anyja van: aki világra hozta őt, és aki felneveli. Kár ezen vitatkozni, hogy melyik a fontosabb vagy az igazi. A gyerekeimnek is így mesélem, hiszen az ő életükben mindkettő mozzanat fontos, jelentőséggel bír. Lehetetlen megtagadni.

A könyvben azért látunk példát arra, hogy valaki kisiskolás gyerekként szembesült az örökbefogadással, nem pedig a kezdetektől belenőtt a ténybe. Mikortól vált Magyarországon alapvető „elvárássá”, hogy a gyerek tudja az igazságot?

Sokáig tabu volt a téma, körülbelül két-három évtizeddel ezelőtt indult el egy oldódási folyamat, korábban a szülők nem kaptak ehhez segítséget, nem tudták, hogy beszélni kell erről. Sok örökbefogadott csak véletlenül tudta meg, hogy nem vér szerinti gyerek. A tapasztaltok alapján világossá vált: hatalmas drámáknak, identitásválságoknak ágyazott meg, ha valaki nem látta tisztán a múltját. Mára már nagyon alaposan felkészítik az örökbefogadókat, szigorodott az alkalmassági vizsgálat is, és az egyik fő üzenet: a gyereknek tudni kell, hogy örökbefogadott.

A külvilág, a társadalom nem érintett fele mennyire tekinti tabunak a témát?

Már lehet beszélni a témáról, de még mindig sok a sztereotípia: az örökbefogadót hősnek, megmentőnek vagy furcsának tartják, vagy azt gondolják, az örökbefogadott gyerek legyen hálás. Természetesen a szélesebb társadalom az örökbefogadás pontos menetével sincs tisztában.

Örömteli, hogy több ismert, érintett ember is elmesélte már a maga történetét (erre a könyvben is találunk példát), akiknek az őszintesége mindenképp pozitív hatást hoz magával. Ha ő beszél róla, az bizonyíték a széles közönségnek: az örökbefogadás nem szégyellnivaló vagy kínos.

A húzódozó rokon, a tépelődő nagymama olvassa, látja és megnyugszik: ha a híres embernek is örökbefogadott gyereke van, akkor az ő családja sem csodabogár.

Különösen sok előítélet övezi az örökbeadó anyákat, és a ritkábban emlegetett apákat, akik lemondanak a vér szerinti gyermekükről. Ők egész ritkán állnak nyilvánosság elé a történetükkel, a könyvemben azonban több ilyen szereplő is megnyilatkozik. A közhiedelemmel ellentétben ők nem szívtelenek, nekik is nagyon nehéz, akár a körülmények, az előző generációk rossz döntései, vagy a saját meggondolatlanságuk miatt kerültek olyan helyzetbe, hogy a legjobb választás, ha más neveli fel a gyermeküket. Nem véletlen, hogy elhangzik több szülőtől is: becsüli a másik, vér szerinti anyát, aki felvállalta a helyzetet és a legnagyobb áldozattal, de jobb életet ad a babának.

Mártonffy Zsuzsa. Fotó: Révai Sára

Mitől függ, hogy nevelőszülőhöz vagy gyermekotthonba kerül egy kisgyerek?

A rendszer célja alapvetően az, hogy minden kisgyerek családban nőjön fel. Viszont sajnos kevés a nevelőszülő, nem jut náluk hely minden gyereknek, főleg az idősebb vagy egészségi gonddal küzdő gyerekek kerülnek otthonba. Azonban a két helyzet között van némi mozgás: előfordulhat, hogy valaki később kap nevelőszülőket, más pedig elkerül tőlük. Fontos megérteni a nevelőszülők szerepét is: ők egyfajta gondozók, befogadják a gyermeket, de a kezdetektől tudják, hogy bármikor eljöhet a pillanat, amikor búcsúzni kell. A könyvben több példát is látunk arra, ki miképpen éli meg a helyzetet.

Illetve az egyiküktől az is elhangzik: akkor könnyebbül meg igazán, ha örökbefogadták a gyereket. Amikor visszatér a vérszerinti családjához, kevésbé biztos abban, hogy jó dolga lesz.

Több, mint húszezer gyerek él a gyerekvédelem rendszeréből, közülük viszonylag kevesen kerülnek örökbefogadókhoz vagy vissza a vér szerinti családhoz, a többség beragad a rendszerbe. Az örökbefogadás sem jelent minden gyereknek esélyt, ahogy a könyv második felében megírt szakmai beszélgetésekből kiderül, itthon csecsemőkortól nagycsoportos óvodás korig mozog az örökbefogadási szándék.

A pszichológus meg is fogalmazza: minél idősebb valaki, annál nagyobb a batyuja.

Az iskolás gyerekek számára a családba kerülésre inkább külföldön van esély. Magyarországnak hét országgal van kapcsolata. Egyébként több nyugati országban alig van belföldi örökbefogadás, hiszen nagyobb segítséget adnak annak megelőzésére, hogy nem kívánt gyermek szülessen, jobb a szociális háló. Nyilván nem véletlen, hogy a mélyszegénység, a kisebbségi lét erősen összefonódik az örökbeadással.

Több cigánycsaládot is megismerünk, ahol sokadiknak született gyermeket adnak örökbe, hiszen másképp nem tudnák felnevelni a többieket sem. Az is kiderül, hogy aki szívesen vesz magához cigánygyermeket, valószínűleg nem várakozik majd éveket.

Igen, egyfelől ez igaz, a többség minél kisebb, egészségesebb és fehérebb gyereket akar. Másfelől egy gyerek származását többnyire nem lehet pontosan tudni, a vélelmezés pedig kényes. Viszont ez egy életre szóló kapcsolat, az örökbefogadó tanfolyamon alaposan felkészítik a szülőket, hogy csak olyan gyerekben gondolkodjanak, akit valóban el tudnak fogadni. Érintsen a másság kultúrát, érzelmi, értelmi állapotot: senki nem rossz ember attól, ha vannak korlátai. A gyerek érdeke, hogy ezeket egyértelműen megfogalmazza.

A könyvben sokszínű példáját látjuk ezeknek a határoknak. Ott a házaspár, aki csak downos babát akar, és két gyermeket is örökbe fogadnak, miközben nemcsak a folyamatot, hanem a gyerekekkel kapott feladatokat is irigylésre méltó természetességgel élik meg. De akad cigányfiú, aki magát rasszistának valló családhoz kerül, és csak felnőtt korában kezdi kapiskálni a valódi múltját. A történetek mind rávilágítanak: az identitáskeresés, amely a legtöbb nehézséget szüli ezekben a gyerekekben.

Ezért is fontos tudatosítani, hogy nem lehet, nem kell kiradírozni a múltat. Azonban ez nem azt jelenti, hogy egyfolytában a származásukról, történetükről társalgunk. Azt szoktam mondani, hogy

teljesen azok a témáink, problémáink, felmerülő kérdéseink, mint más családoknak, és körülbelül 1 százalékban beszélgetünk arról, hogy a nagy átlaghoz képest másképp indult a közös életünk.

De teljesen mindegy, hogy valaki vér szerinti vagy örökbe fogadó családban él: semmilyen gyereknek nem szabad hazudnunk sem a múltjával, sem más kérdésével kapcsolatban. Mellette kell állni így is, úgy is abban, ami foglalkoztatja.

Számomra a könyv egyik legfontosabb tételmondata fogalmazódik meg, amikor az örökbefogadó anya sírva hívja a barátnőjét, mert a fia azt kiabálta neki: „nem vagy az anyám!”. Erre a barátnő elneveti magát: az ő vér szerinti gyereke épp tegnap vágta a fejéhez ugyanezt. Itt a bizonyíték: a szeretet zsigeri mondatokat szül, mindegy, mi az előzménye. De azért örökbefogadó szülőként talán mégis nehezebb azon átlépni, aminek talán nincs is jelentősége.

Lélekben erre fel kell készülni: ezt a mondatot biztosan mindenki megkapja egyszer. Már a tanfolyamon is átvettük. De nem kell összeomlani, sem sírni, az ötéves gyerek is odamondja olykor, hogy „nem szeretlek”, vagy „nem vagy a barátom”. A szülőnek magabiztosnak kell lennie ezek kezelésében. Most haragszik rám vagy próbálgatja a határokat, de ma is én fogom lefektetni este, én keltem másnap, nekem mondja el, ha bántja valami. Én vagyok az anyukája. Talán még mindig kevés szó esik róla: de anyává válni akkor sem egy pillanat műve, ha az ember kilenc hónapig előtte a hasában hordta a gyermekét. Én mindhárom gyerekemnél ahhoz kötöm ezt a pillanatot, amikor pár hónappal az érkezésük után, ugyanazt az álmot láttam, vízből mentettem ki őket. Akkor éreztem, hogy már az anyjuk vagyok.

Ha felkeltette az érdeklődésedet a könyv, akkor ezen a linken beleolvashatsz. Ha pedig megrendelnéd, akkor kattints ide.