„A vírus, ami terjed, valójában a szembenézés hiánya” – Az Alpha című filmet ajánljuk

Julia Ducournau legújabb filmjének főszereplőjét Aphának (Mélissa Boros) hívják. A 13 éves kamasz lányt egyedül neveli orvos édesanyja (Golshifteh Farahani). Alpha éli a vele egykorú gyerekek életét: iskolába jár meg házibulikba. Az egyik ilyen alkalommal csúnyán lerészegedik, és amikor magatehetetlenül fekszik az ágyon, valaki a karjába karcol egy A betűt.

A delíriumból felébredő, a körülményekre nem emlékező, vélhetően pánikbetegséggel küzdő Alphát egy következő jelenetben édesanyja próbálja ellátni a görbére sikerült este után. Az édesanya alapvetően megértően és türelmesen néz szembe a (hasonló korú gyerekek szülei számára talán nem annyira ismeretlen) helyzettel, de amikor tudomást szerez Alpha újonnan szerzett „tetoválásáról”, nagyon zaklatott lesz. Nem véletlenül.

Az egyébként orvosként dolgozó nő aggodalma ugyanis túlmutat az ilyenkor szokásos szülői szigoron: a helyzet ennél súlyosabb.

Egy szoborrá változott, élettelen test

A történet szerint ugyanis ezzel egy időben egy vérfertőzés útján terjedő vírus tombol, aminek a hatására az emberek teste lassan elcsontosodik, márványszerű szoborrá változik.

A megfertőződött emberek – ahogy terjed szét bennük a vírus – fokozatosan veszítik el az uralmat a testük fölött: a fejük, a karjaik, a lábaik lassan mozgásképtelenné és teljesen bénává válnak. A visszafordíthatatlan folyamat végső stádiuma egy szoborrá változott, élettelen test.

Mivel a tetoválás készülésének körülményei ismeretlenek, az édesanya attól retteg, hogy Alpha is elkapta a betegséget. A teszt eredményére pedig két hetet kell várni.

A film ennek a bő két hétnek az eseményeit meséli el tulajdonképpen, de a történések folyamatosan összemosódnak a múlttal: a szereplők története, az ő viselkedésük, és reakcióik túlmutatnak a jelen határain, és nagyon fontos kérdésekhez, napjainkban is aktuális témákhoz vezetnek.

Miről szól tulajdonképpen ez a film?

Nagyon sok, talán egy picit túlságosan is sok témáról, de legelsősorban szerintem a szembenézés hiányáról, az elmúlással való ellentmondásos viszonyunkról, arról, hogy nem tudunk mit kezdeni a végesség gondolatával, ahogy a traumákkal és a függőséggel sem. De a maga naturalista módján foglalkozik a felelősség kérdésével is, azzal, hogy a szembenézés kényszerűségét önmagunknak is köszönhetjük, akárcsak az emberi kapcsolatok meggyengülését, az egyre nagyobb problémát jelentő izoláltságot és azt is, hogy szépen lassan önmagunk ellenségei lettünk.

Ezt húzza alá az a jelenet is, amelyikben elhangzik – Kosztolányi Dezső fordításában – Edgar Allan Poe Álom az álomban című verséből egy részlet:

„Állok viharzó part előtt,
a tengerár lihegve bőg.
kezemben emlékek, romok,
arany fövény, arany homok. –
Nézem, hogy hullanak ezek
a könnyű, semmi porszemek
és könnyezek ─ és könnyezek!
Ó Istenem! bárhogy fogom,
a porba hull lágy homlokom?
Ó Istenem! nem menekül
egy szem se a vizek elül?
Hát minden-minden e világon
álomba ködlő furcsa álom?”

Minden elmúlik

Ez az, amiről nem, vagy csak nehezen veszünk tudomást például akkor, amikor hatalmas erőbedobással az örök vagy a hosszabb élet titkát kutatjuk. Tesszük ezt annyira elszántan, hogy közben észre sem vesszük, éppen ennek a szembenézésnek a hiánya tesz bénává, kiszolgáltatottá és magányossá.

Ragaszkodunk az élethez – nem engedjük el azokat, akik menni szeretnének, és mi sem szeretnénk elmenni. Pedig muszáj: az emberi test is elporlad, semmivé lesz, akárcsak ennek a vírusnak az áldozatai.

A brutális és sokkoló ábrázolásmódjáról ismert rendező és ez a film kíméletlen őszinteséggel szembesít a végesség gondolatával az által, hogy az elmúlást, mint folyamatot, az élők közé emeli, és a fokozatosan szoborrá változó testek formájában vizualizálja.

És bizony kimondottan nehéz ezeket a cselekvőképességüket, az akaratlagos mozgás képességét elveszítő, önmaguk börtönévé váló, „elélettelenedő” testeket látni, az egyre szűkülő lehetőségeikkel szembesülni, a mozi székének kényelméből, de mégiscsak tehetetlenül nézni azt, ami velük történik.

Ami miatt viszont – szerintem – érdemes odanézni, hogy tulajdonképpen velünk is, a világgal is valami hasonló történik akkor, amikor eltagadjuk, nemcsak a halál, de bizonyos, egyre jóvátehetetlenebbnek tűnő károk, például a klímakatasztrófa létezését.

Innen nézve a vírus, ami terjed, valójában a szembenézés hiánya, amivel éppen az életet, az élőt, nem mellesleg a jövőt, az utánunk következő generációt fojtjuk meg.

Alpha pánikzavarában és izoláltságában ott sűrűsödik az ő generációjának – és egy kicsit a modern világ emberének – minden feszültsége, szorongást keltő kérdése és kétségbeesése.

Lesz-e munkám? Lesz-e hol élnem? Láthatom-e a gyerekeimet felnőni? Lesz-e hol laknom? Lesz-e még ivóvíz?

Ezekről az egyre feszítőbb kérdésekről sokan egyáltalán nem vesznek tudomást, mert „egy bizonyos kor felett”, egész egyszerűen kényelmesebb nem belegondolni abba, hogy éppen most válnak felnőtté azok a gyerekek, akiknek az életében a jövőtlenség, a kilátástalanság, a bizonytalanság alapállapot – a rájuk nehezedő elvárásokról nem is beszélve.

A film tónusai, zaklatott és nyugtalan, beszűkült kameramozgásai, a cselekmény töredezettsége pontosan visszaadja azt a nyugtalanságot és zaklatottságot, ami átjárja a szereplők – vagy például a pánikzavarban érintett embereknek – és ennek a generációnak a mindennapjait.

A feldolgozatlan traumák, a köztünk élő démonok

Ugyanígy hajlamosak vagyunk elfordulással és tagadással gondolkodni a traumákról is: bár az utóbbi években javult a helyzet, még mindig nagyon sokan álltatják magukat azzal, hogy a traumák okozta fájdalom magától elmúlik, elég, ha nem veszünk róluk tudomást.

Ebbe a hibába esik Alpha édesanyja is, akit éppen a szembenézés és az elengedés hiánya tart a múltban: az illúzió, hogy Alpha, vagy éppen a saját gyerekkori traumája az idő múlásával semmissé lesz, a legjobb szándék ellenére is nagyon sok fájdalmat okoz – a film végére derül ki, hogy milyen nagyon sokat…

A feloldozatlan traumák a köztünk élő démonok, amelyek homokviharként kitakarják és perspektívátlanná teszik az életünket, a múltban tartanak és lebénítanak minket.

„Nézem, hogy hullanak ezek
a könnyű, semmi porszemek
és könnyezek ─ és könnyezek!”

És könnyezik a film végén Alpha is, akinek a könnyeit vörösre színezi az apró szemű vöröshomok. Úgy áll ott, mint egy vért könnyező Mária-szobor, aki nem csak a családja temetetlen fájdalmát, de egy kicsit a saját jövőjét is siratja.

„Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és az utolsó” – olvasható a Jelenések könyvében.

Vajon hová vezet ez? Mégis mire számítottatok? Mi lesz ennek a vége?

Mintha ezeket a kérdéseket szegezné a nézőnek a rendező, aki egy nagyon kemény, őszinte tükröt tart elénk, amibe egyáltalán nem könnyű belenézni. Nem lepődnék meg, ha ettől sokan visszariadnának.

Az Alpha mind témájában, mind képi világában kimondottan kényelmetlen és kellemetlen érzéseket kelt – éppen azokat, amelyekkel a hétköznapokban nem szeretünk találkozni.

De, ha nagyítóval is kell keresni, azért ott van, egy-egy – szó szerint – röpke pillanat erejéig, (egy felröppenő katicabogár formájában) felvillanó remény, a változás reménye.

A remény, amibe mostanában egyre szorosabban kell kapaszkodni. Ellentétben a múltban gyökerező fájdalommal, mert az, ahogy a film egy pontján elhangzik, „nem maradhat velünk tovább”.

Szerintem erős, de kétségtelenül nehezen emészthető film, ami sok gondolkodnivalót és feszültséget hagy maga után, ugyanakkor közelebb visz fontos kérdésekhez. Ezzel a kitétellel, de jó szívvel ajánlom.

A film a Mozinet forgalmazásában már a magyar mozikban is látható. A vetítések időpontjáról bővebben itt találtok információt.