Amikor belső harcainknak tapsolunk – 4 mostani színházi előadás lelki kihívásainkról

Az igazán jó színdarabok a kultúra vasmacskái. Horgonyok, amik visszafogják sodródásunkat, hogy a múlt és a jövő közti hánykolódás helyett a jelenben ringatózzunk, hogy megmutathassák az eddig megtett utat és az előttünk álló küzdelmeket. Megkötnek néhány pillanatra, hogy igazán szabadok lehessünk. A színház világnapja alkalmából négy előadást ajánlunk, melyek még láthatóak a budapesti színházakban, és melyek segítségével új ösvényekre lelhetünk a lélek labirintusában.

William Shakespeare: III. Richárd – Radnóti Színház, rend. Andrei Şerban

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek” – fogalmaz Gloster herceg, a későbbi III. Richárd, aki szabad akaratából és a szemünk előtt aljasul hozzá a hatalomhoz. Noha jó esetben viszonylag kevesen jutunk hasonló elhatározásra tudatosan, sokszor nem is gondoljuk, milyen sok hibánk és hétköznapi gonosztettünk származik egy hasonló, ám tudat alatt végbemenő döntésből. III. Richárd az elrettentő példája annak, hová fajulhat, ha saját torzulásainkkal és tehetetlenségünkkel megbékélni képtelenek vagyunk, és akár akarva, akár akaratlanul mindezt másokon bosszuljuk meg.

Az Alföldi Róbert alakította, vérfagyasztó karakter az irgalmat nem ismerő, megbocsátani magának is képtelen intelligencia esszenciája. Azé a gőgé, mely önmagán uralkodni nem tud, ezért mások felett basáskodik.

A pszichológia egyik gyakran beigazolódó tézise, hogy a legtöbb bántalmazó maga is bántalmazott volt: Shakespeare drámájában még külön jelenetet is szentel annak az émelyítő elutasításnak, mely anya és rendellenességekkel született fia között feszül.

A darab és a csontig hatoló előadás fő üzenete mégsem az, hogy III. Richárdot fölmenthetjük, hiszen ő maga is áldozat, hanem éppen az, hogy a szeretet nélküli szülői magatartás, a sors által ránk mért nehézségek semmilyen körülmények között nem jogosítanak fel bennünket arra, hogy saját sebeinket újabb sebek okozásával, saját belső halálunkat mások képletes vagy szó szerinti meggyilkolásával próbáljuk meg nem történtté tenni.

Andrei Şerban rendezése időn kívülre helyezi a meghatározott történelmi korban játszódó drámát, és nagyon jól teszi: így emlékeztet minket ugyanis arra, hogy mindannyiunkban él egy Richárd, és hogy a mi vállunkat is nyomja a gyógyulás felelőssége.

Arthur Miller: Az ügynök halála – Nemzeti Színház, rend. Csiszár Imre

Fotó: Eöri Szabó Zsolt (Nemzeti Színház)

Sosem felejtem el a nyitójelenetet, melyben Blaskó Péter borzasztó kínok között vonszol be egy egész lakóházat a hátán a színpadra. Az a néhány lépés pár másodpercbe sűrítette a modern ember hazugságokkal hurkolt, ígéretek igájába kényszerített életét.

Willy Loman utazóügynök sorsa és Az ügynök halála című, Pulitzer-díjas mű alapján készült darab kérlelhetetlen közvetlenséggel ábrázolja, hogy hamis célok szolgálatába belekeseredünk, fölösleges hiteleinket saját hitelességünkkel törlesztjük.

Megmutatja, hogy önbecsülés híján óhatatlanul függeni kezdünk mások elismerésétől, és az önmagunk előtt, valamint a családon belül foggal-körömmel őrzött látszat micsoda börtönné válik az idő múlásával.

Az apa és fiai közti feszültség sem magyarázható pusztán a generációs különbségekkel, hiszen azok természetesek: a korunk férfijait gyakran gúzsba kötő megfelelési kényszer, a külső elvárások súlya és a siker totális félreértelmezése könnyen beteggé teszi a lelket és a kapcsolatainkat is. Az ügynök halála a magunkhoz, a hivatásunkhoz és más emberekhez való viszonyulásunk diagnózisa, riasztó szöveges szobra a realitásvesztésnek, melyben a hűtőszekrény, a lakástulajdon és a zsíros megrendelések csupán a boldogság délibábjáig kövezik ki az utat.

Intő jele annak, hogy ha engedjük becsapni önmagunkat, végül azt érezzük majd, hogy minden kicsúszik a kezünkből, és az öngyilkosság az egyetlen terület, ahol szabad döntést hozhatunk. A mindennapi mókuskerékbe könnyen beleragadó, huszonegyedik századi figyelem frissítő orvossága ez a darab – kiváltképp olyan mesteri színészek közreműködésével, mint Bánsági Ildikó és Blaskó Péter.

Dragomán György: Máglya – Vígszínház, Házi színpad, rend. Armin Petras

Fotó: Dömölky Dániel (Vígszínház)

A darab a „Ceaușescu bukása utáni élet visszásságait láttatja a kis kamasz lány, Emma szemén keresztül. A kislány egyszerre vesztette el szüleit és otthonát. Varázslatos nagyanyja veszi magához. Emma a szülők és a nagyszülők régóta cipelt terheivel küzd meg lelki szabadságáért” – szólnak a műsorismertető bevezető sorai.

Máglya, mágia. Melyik? A nyelv, az emlékezet sorsformáló erejét bő egy órába sűrítő előadás gyakorlatilag egy nagy közös családállítás. Egyrészt arról tanúskodik, hogy egyéni családtörténetünk és a minket tovasodró történelem nem díszlet, hanem máglya, melyen elégünk, és mágia is, a varázslat lehetősége, hogy egy igazabb önmagunkként szülessünk újra, nap mint nap.

Másrészt kíméletlen pontossággal, de irgalommal mutatja meg, hogy a történelmi események szünet nélküli hömpölygésében kell a magunk mindennapi harcait megélni: fölserdülni, megszeretni, kibontakozni, elgyászolni. Nem csoda, ha az ember figyelme szinte keresztre feszül: miközben igyekszik kézben tartani azokat a dolgokat, melyek fölött van valamennyi hatalma, azzal egyidőben próbálja elviselni és feldolgozni azokat az eseményeket, melyeket képtelen befolyásolni .

Sokszor rajtunk valamelyest kívülálló, minket mégis meghatározó elemekkel küzdünk. Lehet ez a felmenőink öröksége: ebben az előadásban egy atléta édesanya, egy rejtelmes-boszorkányos nagymama, egy nagypapa, akiről nem tudjuk, hogy besúgó volt-e, de lépten-nyomon ezt vágják a fejünkhöz – pedig mi inkább a bátorságára emlékszünk szívesen, és nem hisszük el a rossz nyelveknek, hogy a papa öngyilkos lett.

Vagy ott vannak a történelem abszurditásai: voltatok már első randin egy olyan korcsolyapályán botladozva a Nagy Ővel, ahol alig néhány éve hullákat tároltak a jég alatt? Tűztek már sárga csillagot a kabátotokra a titkos hódoló rajongását hirdető márciuska helyett? Láttatok már kávézaccban jövőt, kenyérlisztben múltat? Jobb a diktatúránál az a tragikus szabadság, melyben mindenki mindent megtehet, de senki nem vállal felelősséget semmiért?

Armin Petras formabontó rendezésében két színésznő, Kopek Janka és Puzsa Patrícia alakítják az összes szerepet, van, hogy a belső küzdelmeket megtestesítve ketten ugyanazt a személyt játsszák, de legtöbbször egyik karakterből a másikba bűbájolódva, lélektől lélekig feszülve lüktetnek a színpadon. Az előadás szünet nélkül folyik, akárcsak az emberiség története: sem szereplő, sem néző nem juthat lélegzetvételnyi időhöz, hogy földolgozza a látottakat-hallottakat. Ebben a pulzáló feszültségben kell mindenkinek megtalálni saját belső stabilitását.

Ibsen: Babaház (Nóra) – Stúdió K, rend. Jeles András

Mechanikus hétköznapok, fojtogató precizitás, a szabad akarat gúzsba kötöttsége, béklyózott nyelv, a végletekig kontrollált kommunikáció. Cselekvésképtelenség, szűk mozgástér, a hamisság betonjába kötött emberi kapcsolatok. Festett maszkok mögé rejtett létezés.

Nem egy rémálmot idéző munkahelyről, hanem a lélektani dráma mesterének, Ibsennek a Babaház című darabjáról beszélünk. Annak is a Stúdió K-ban színpadra állított előadásáról, amelyben nemcsak Nóra, de maga az emberi-teremtményi méltóságától megfosztott személy kerül örökre zárójelbe.

A darab megjelenésekor a női egyenjogúság kérdéskörének egyik legjelentősebb irodalmi metszetének számított, ez az értelmezés azonban teljesen másfelé visz minket.

Ebben a klausztrofób, levegő után kapkodó világban a család gépezet, az ember bábu, – próbababa, pantomim-figura, szobor, robot, marionett – úgy érzi (ha érez egyáltalán), nincs is sorsa, pusztán utasítást hajt végre.

Parancsot teljesít, de sosem a saját, belső parancsát, annál inkább az irritáló mosollyal kényszerítő narrátorét, a torzszülöttnek ábrázolt, bábukat tologató hordárét, a rendezőét, a magunk által létrehozott látszat-élet követelményeit. Ölelésre képtelen, hullamerev karok. Hol fülsiketítően eltúlzott és maníros, hol a Google-fordító robothangját idéző, fuldoklástól akadozó megszólalásmód. A bilincsben vergődő ösztönök trágár szavakat nyüszítő sikolyai, porcelánarcok, hajlíthatatlan ízületek és hajthatatlan idő: klausztrofób, kiszolgáltatott, légszomjas élet.

Nyomasztó és bizarr produkció, melyben a leghúsbavágóbb pillanatok azok, ahol rádöbbenünk, hogy ez a lidércnyomás kísértetiesen emlékeztet saját életünk egyes szituációira.

Egy bántalmazó kapcsolatba, egy kényszerítésen alapuló helyzetbe, egy kizsigerelésre épülő munkahelyi közegbe vagy önnön hazugságainak csapdájába szorult lélek vergődése sosem szívderítő, a Stúdió K-ban pedig a két lábon járó elfojtás, a tiszta derű helyett a sötét irónia, a groteszk játszmák, a (nemcsak) tanult tehetetlenség mellett azok a sebeink játsszák a főszerepet, melyekkel ha nem törődünk, bebábozhatnak és maszkok mögé fagyaszthatnak minket.

Egy hatalmas, vijjogó szirénával felszerelt felkiáltójel ez az előadás, ami arra figyelmeztet, milyen iszonyú kényszerpályára kerülhet bennünk a lélek, ha önazonosságunkat feladjuk, és bábuvá – akárki, akármi bábuivá – változunk. Erős idegzetűeknek és formabontó színházi produkciókat kedvelőknek ajánljuk.