Szél Dávid Apapara című könyvét eredetileg a férjemnek vettem, hogy kicsit felzárkózzon a család apai szakirodalom tekintetében az anyai mögé.  Abból ugyanis szinte már tényleg mindent elolvastam. De aztán belelapoztam… És nem sikerült letenni. Így még a becsomagolás előtt ki is végeztem a friss ajándékot. Eltitkolni azonban nem tudtam a tettemet. De nem a meggyűrődött lapok miatt, hanem mert utána még hetekig ebből idéztem, erre reflektáltam lépten-nyomon. A jó könyv ismérve pedig azt hiszem, éppen ez.

Ha valamit egyedinek tartok ebben a könyvben, az nem a tematika – hiszen erről olvasok két éve folyamatosan – hanem a hangvétel. Tényleg őszinte, tényleg hiteles, de cseppet sem közhelyesen, hanem igazából. Ugyanolyan esendő szülőpár rajzolódik ki előttem a fejezeteket olvasva, mint amilyennek magunkat látom, ugyanazokkal a kérdésekkel, reflexiókkal.

Igazi, konkrét történeteket kapok, ezek azonban megspékelődnek pluszban a szakmai tudással, amely már a pszichológus apa sajátja. Mégsem szabályokat vagy dogmákat közöl a szerző. Sőt, ettől szándékosan nagyon távolt tartja magát. Végig hű marad a címben megjelölt státuszhoz: az apai parát sohasem írja felül a pszichológus parája. És ez jó.  Ettől képes azonosulni és könnyedén belehelyezkedni az ember a szerző nézőpontjába.

Van abban azért valami megnyugtató, hogy szülőként még a szakember is vét hibát, vagy legalábbis ő sem találja meg elsőre a megoldást bizonyos problémákra. Hát, akkor miért menne nekem? − gondolja a laikus szülő, és máris fellélegzik picit az a maximalista énje, és ezzel együtt megnyugszik a lelke.

Magunkon röhögni jó!

Nyilván ehhez a természetes, nyílt, lazán parázó hanghoz köze van a ténynek, hogy a kötet egy blogból született két év bejegyzései alapján. Eredetileg tehát tényleg az önkifejezés, az apai létről való szubjektív mesélés lehetett a célja, nem pedig az iránymutatás. Ezt pedig ma, amikor tízezer gyereknevelési elv közül mind elérhető a neten és természetesen mind tuti biztos tippet kínál, különösen jól esik olvasni. Hallgass az ösztöneidre és próbálkozz – foglalhatná össze a lényeget egy sorban az író. De úgy nem lenne könyv és annak szórakoztató sorairól is lemaradtunk volna.  Hiszen az Apaparának ez utóbbi is komoly erénye. A (magunkon) röhögős stílus felszabadít, és felfrissít, függetlenül attól, hogy egy rossz alvó újszülöttel, egy fogzó csecsemővel, vagy éppen egy dackorszakát élő kétévessel van dolgunk…

Üdítő dolog férfi humorral, férfi szemmel látni, mitől parázik leginkább az erősebb nem. Vajon jól csinálom –e? – kérdezik heti 150-szer a nők.  Ezzel szemben a pasik máson merengenek:

A fiam szemében Superman vagyok… Mi van, ha rájön, hogy gyenge, gyáva, alacsony, nem kövér, de azért vékony se, viszont csomó mindenben ügyetlen, nem is kifejezetten okos, és nem is mindig vicces vagyok? Hajam is egyre kevesebb, lassabb vagyok, mint a fény, de még a hangot sem érem utol gyalog. Mi van, ha észreveszi, hogy egyáltalán nem tudok sem rajzolni, sem pedig szerelni? Akkor oda az apakép?

– hangosítja ki a szerző, a bizonyára még sok-sok apukát foglalkoztató kérdést.

A félelem elszáll, a para marad…

A könyvben személyes kedvencem a kötődő nevelésről szóló fejezet. Emlékszem, amikor a kisfiam három hónapos lehetett, és egy anyafórumon, valaki megjegyezte: ő a kötődő nevelésben hisz. Akkor friss szülőként elszégyelltem magam: de hát én azt sem tudom, milyen nevelést követek, csak csinálom. Ez most rossz? Aztán a zsongással teli új élethelyzetben el is felejtettem a kérdés mélyére ásni. A saját igazságomat végül mégis megtaláltam két évvel később, ennek a könyvnek a soraiban. Mert mit csinál a többi szülő? Nekik direkt az a céljuk, hogy ne kötődjön hozzájuk a gyerekük, és ők sem kötődnek a gyerekükhöz?….William Sears a kötődő neveléssel 1993-ban nem talált fel és nem talált ki semmi újat. Ő csak keretbe foglalta – dobpergés – a szülőséget. Definiálta úgymond. Tehát nem mondott olyat, amelyet emberek milliói ne csináltak volna különböző intenzitással és tudatossággal évszázadok, de legalábbis évtizedek óta….

Ezzel pedig nem azt üzente nekem a szerző, hogy a kötődő nevelés butaság, vagy nem jól teszi, aki tudatosan követi (csak a félreértés elkerülése végett). Hanem, hogy számunkra felesleges terheket, amelyektől nem jobban, csak rosszabbul érezzük magunkat, nem érdemes magunkra venni szülőként (sem). Anélkül is van elég. Mert mindnyájan bénázgatunk az altatással, az etetéssel, a hiszti kezeléssel. Valamivel. Mindennel. Erről szól ez a könyv. És ahogy a végén kiderül: a félelem egy idő után elszáll. De az apa(és anya) para úgyis örökre megmarad.

 

Szólj hozzá!

Széles-Horváth Anna

Újságíró. Három és fél éve édesanya. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest