“Az egyetlen cél maga az élet” – A Vadlovak című filmet ajánljuk

Vadlovak állnak a pusztai viharban, ömlik az eső, a máskor aktív csődörök most egymás mellett állnak az erdő melletti szélárnyékban mozdulatlanul, a nemrég született kiscsikó lába megremeg, ahogy állja az esőcseppeket. A ménes nyugodt, áll, és várja, hogy elmúljon a vihar. És elmúlik, mert a természetben semmi sem örök és egyúttal minden az.

Filmekről többször írtunk már a Pszichoforyou oldalain, természetfilmekről kevésbé, pedig érdemes ezekre az alkotásokra is ránézni azzal a szemmel, hogy milyen hatással lehetnek a lelkünkre, az érzéseinkre. Mert kétségkívül hatással vannak.

A természetnek is van története

A Vadlovak – Hortobágyi mese már a címében is jelzi, hogy egy történetet mond el nekünk. Nem szokatlan a mai természetfilmektől, hogy dramaturgiájuk van: mesélnek, miközben drámai, vidám vagy nagyon szórakoztató elemekkel hatnak az érzelmeinkre.

Ennek a filmnek is van főszereplője, egy csikó, akit Csepkének hívnak: az ő felnövésén keresztül kaphatunk bepillantást nemcsak a Hortobágyon élő vadlovak életébe, hanem az egész puszta élővilágának rejtelmeibe is.

A történetnek mellékszereplői is vannak, például az éhes róka, a tapasztalatlan sasok, a kevésbé szerencsés sorsot maguknak tudható csikótársak, a többre vágyó, család nélküli csődörök, a szoptatni képtelen kanca, vagy hosszú útjuk közben megpihenő darvak. A természet megannyi drámája és csodája. Ki ne találna ezek között az események között olyat, amellyel azonosulni tudna?

A történetekben valamilyen formában magunkra ismerünk. Vagy a saját helyzeteinkkel találkozunk, vagy azzal, hogy milyen élethelyzetek vannak még a sajátunkon kívül. Nem csoda, hogy a pszichológia is felismerte a történetek erejét és létezik meseterápia vagy irodalomterápia is.

A Vadlovak történetmesélése ugyanakkor valahogyan mégis több ennél. Ugyanis nem a cselekménye a legfontosabb része. Nem az állatokkal, hanem a helyzetükkel, az életükkel tudunk azonosulni. A születéssel és a halállal, a hőséggel és a faggyal, a bőséggel és az ínséggel, a játékkal, a szeretettel, a barátsággal, a veszéllyel és az agresszióval. 

Vagyis sokkal egyetemesebb dolgokkal, mint az egyes állatok sorsa.

Az érintetlenség bölcsessége – reziliencia a való életben

Vadlovakat látunk vad környezetükben. A film a ménes kicsit több mint egy évét foglalja magába, amiben tényleg minden megtörténik, ami az életben megtörténhet. A lovak pedig alkalmazkodnak hozzá. Sokat beszélünk mostanában a rezilienciáról, és hogy mit jelent pontosan a lelki alkalmazkodóképesség. Ahogy ezt a filmet néztem, arra gondoltam, hogy amit a lovakon látok, azt kellene alkalmazni a mi lelki életünkben is.

Mert valóban minden örömmel és viszontagsággal találkoznak az állatok a pusztán. A boldog földön hempergés és a vízben dagonyázás ugyanúgy az életük része, ahogyan a patára ragadó jéggel való küzdelem, vagy egy csikó halála. Mégsem látok egyetlen állatot sem, aki ne békélne meg a sorsával, vagy ne az élni akarás lenne az első a számára, bármilyen helyzetben is találja magát. A fagyban a túlélés a cél, a bőségben pedig a javak megélése. Milyen egyszerűnek is hangzik mindez!

Egy természetfilm nézése közben valóban átélhető ez a természetből jövő bölcsesség. Még pszichológiai megnevezést sem szükséges adni arra a jelenlétre, amit az állatokon és a természet erején keresztül megélhetünk. A sorsszerűség egy másik dimenziójában találjuk magunkat, ahol az elfogadás és a hála is más színezetet kap.

Elfogadás, hála, megbecsülés

Ahogy a vadlovakkal töltöttem a film másfél óráját, és a képernyő előtt járhattam be a Hortobágynak azt a részét, amit Pentezugnak hívnak, arra jutottam, hogy sokszor nem is tudom, mennyire szerencsés vagyok. Például fogalmam sem volt arról, hogy az országban, ahol élek, ilyen természeti csodák vannak. Még sosem láttam ennyire egzotikusnak a pusztát, a rókákat, a lovakat vagy a seregélyeket. Pedig attól, hogy falusi lányként majdhogynem közvetlenül ezek mellett az állatok mellett nőttem fel, még igenis különlegesek és olyan mélységet rejtenek magukban, amire érdemes odafigyelni.

Ahogy az állatokat figyeljük, mi is annak az ösztönösségnek a részei leszünk, amelyben ők minden pillanatban élik az életüket. Amiben nincs helye a múlton való rágódásnak vagy a jövőn való elmélkedésnek. Amiben az egyetlen cél maga az élet. Ami így vagy úgy mindenképpen utat tör magának.

Természetes, hogy emberként ezt az állapotot, a mélységes elfogadást, a hála ilyen szintjeit vagy a környezetünk megbecsülésének érzését nehezebben éljük meg. De egy természetfilm közelebb hozhat bennünket ehhez, a Vadlovak pedig Pokorny Lia megnyugtató hangjának narrálásával különösen alkalmas erre.

Leválni a mindennapi gondokról és találkozni magunkkal

A színházban azt szokták mondani, hogy ha állat vagy gyerek van a színpadon, akkor nem lehet nem arra figyelni. Ugyanez a megélés előjöhet belőlünk a Vadlovak kapcsán is. Ugyanis a színpadon azért nem tudunk nem az állatra vagy a gyerekre koncentrálni, mert ők még teljesen természetesen és ösztönösen viselkednek, nincs bennük megjátszás vagy hazugság. Felnőtt emberként rengeteg elvárás rakódik ránk, amitől kicsit elveszíthetjük a legbelső valóságunkat, vágyainkat, önmagunkat. Egy rövid idő viszont, amit a természetben töltünk – mégha csak filmen is -, segíthet visszatalálni a saját ösztönösségünkhöz.

Amíg a lovakkal vagyunk, addig a mindennapi gondok kisebbnek tűnnek, az élet nagy kérdései pedig világosabbá válnak. Ajánljuk ezt a filmet, ha leválnál kicsit a gondjaidról, és olyan kikapcsolódást keresel, ami megnyugtat, mégis feltölt, mert valami esszenciálisat képes adni.