„Az első lépést önmagam felé kellett megtennem” – Az El Caminótól a Pszichoforyou-ig #SAJÁTÉLMÉNY

Sokszor és sok helyen írtam és beszéltem már arról, hogy mennyi mindent köszönhetek a pszichoterápiának: ha nem lenne a Pszichoforyou, akkor is hálás lennék azért, hogy annak idején volt erőm és bátorságom egy nagyon nehéz helyzetben segítséget kérni, és belevágni abba az évekig tartó terápiás folyamatba, ami aztán – hangozzon ez bármilyen patetikusan is – megváltoztatta az életemet.

Ahogy mondani szokták, „nem volt ez egyszerű menet”: sok sötét gondolat és fájdalmas felismerések sora vezetett oda, hogy ma már nem egy depressziós és végletekig szorongó ember, hanem hálás, és többé-kevésbé kiegyensúlyozott vagyok.

Hálás vagyok, mert ezek a pillanatok vezettek ahhoz a pillanathoz is, amikor elindítottuk a Pszichoforyou-t – ami napra pontosan négy éve létezik, és napról napra velem, velünk, veletek együtt fejlődik.

Ez a hála vitt közel ahhoz a pillanathoz is, amikor elhatároztam, hogy valamilyen módon másokkal is megosztom a saját önismereti és terápiás utam tanulságait…

A mai napig pontosan emlékszem, hogy mikor és milyen körülmények között fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy valahogy szeretném eljuttatni az emberekhez az üzenetet, hogy – legyünk bármilyen kilátástalan helyzetben – valamit mindig tehetünk magunkért és azért, hogy változtassunk, a saját sorsunk aktív formálóivá váljunk.

Az El Caminótól a Pszichoforyou-ig

Ez a gondolat, és vele együtt a bizonyosság, hogy nekem ez a dolgom, akkor talált meg, amikor az évekig tartó pszichoterápiás folyamat egy pontján elhatároztam, hogy a hosszú, magamról gondolkodós, múltban vájkálós időszak után „úgy igaziból” is csinálok valamit.

Így visszagondolva, azt hiszem, eljutottam a személyiségfejlődésemnek abba a szakaszába, amikor elkezdtem vágyni arra, hogy a terápia védett közegéből kimozdulva, „terepen” is időt töltsek a hétköznapokban projektek és feladatok mögött bujkáló önmagammal.

Levegőre, szabadságra, és arra vágytam, hogy huzamosabb ideig távol legyek a mókuskeréktől, az úgynevezett munka-magánélet egyensúlyt totálisan felborító teendőimtől. Úgy éreztem, hogy (a worklife-balance-on helyreállítása mellett) elérkezett az idő, hogy – az önismereti és terápiás munkám során szerzett tanulságok birtokában – egy kicsit visszafelé, és egy kicsit előre is nézzek, „igazából” úton legyek.

Ebben a lelkiállapotban kézenfekvő ötletnek tűnt, hogy végigmenjek az El Caminón, a világ egyik legismertebb zarándokútján, ami közel 900 kilométer hosszan szeli át Spanyolországot.

Nem azért akartam odamenni, hogy „megváltozzon az életem”, „megtaláljam a boldogságot”, „közelebb legyek Istenhez”, vagy, hogy „megvilágosodjak”. Azt leszámítva, hogy földrajzi értelemben is szerettem volna eltávolodni a hétköznapoktól, és egy jól kinyilazott úton egyik lábamat a másik után rakni, nem nagyon voltak elvárásaim.

Egy vékonyka, és kizárólag praktikus információkat tartalmazó útkönyvön kívül (tudatosan) semmit nem olvastam el, vagy néztem meg Az Úttal kapcsolatban.

A saját utamat akartam járni, nem pedig másokét…Életemben először szerettem volna valamit az elejétől a végéig megcsinálni, közben magamra, a saját igényeimre, vágyaimra, terveimre és reményeimre figyelni. Hosszú ideje először éreztem azt, hogy bízom magamban, hogy az előttem álló útra, a jövőmre képes vagyok derűsen tekinteni.

Így hát, elindultam…

Még nem az úton! Hanem az akkori főnököm irodájának az ajtaja felé. Azzal a feltett szándékkal mentem be hozzá, hogy közöljem: szeretnék kivenni harminc nap szabadságot. Az összes lépés közül, amit később, azon a bizonyos úton megtettem, egyértelműen ez volt a legnehezebb. (Ezen a ponton, tényleg csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy 20, azaz húsz munkanapról beszélünk…)

Biztos sokan vannak, akinek ez nem nagy ügy, de nekem egy hatalmas mérföldkő volt – elvégre önmagában az, hogy egyáltalán addig a gondolatig eljussak, hogy ez egy lehetőség a számomra, és ezt a kérdést – a választól függetlenül – fel merjem tenni, évekig tartott.

Azt hiszem, akkor és ott, életemben először soroltam magamat a feladataim, a környezetem elvárásai, és a másoknak való megfelelés kényszere elé, életemben először mertem „beleállni” egy olyan szituációba, ahol elhittem, el mertem hinni, hogy nekem ilyet lehet, hogy ezt én megengedhetem magamnak.

Az, hogy képes voltam ebben a helyzetben magamhoz képest képviselni az igényeimet, tartani a határaimat – azon az áron is, hogy elengedem, a „rám mindig és minden körülmények között lehet számítani” énképemet – egyértelműen a korábbi évek önismereti és terápiás munkájának volt köszönhető. Ahogy aztán még nagyon sok minden más is…

Már nemcsak egy terv volt, hanem tény

Szóval minden bátorságomat összegyűjtve beléptem a főnökömhöz, és ismertettem vele „A Tervet”. Mit mondjak, nem repesett a boldogságtól, de ráállt a dologra. Két hét fizetett és két hét fizetetlen szabadság formájában megkaptam az „eltávot”. Még aznap megvettem a repülőjegyet.

Ettől a pillanattól már nemcsak egy terv volt, hogy megyek, hanem tény.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a döntés, és az idő, amit ezen a zarándokúton töltöttem – az önismereti és terápiás munkám után – a második legmeghatározóbb történés volt az életemben. És itt most tényleg nem szeretnék az út jelentőségét túldimenzionáló, és a világmegváltó felismeréseket ígérők népes táborához csatlakozni (rájuk kifejezetten haragszom, de ez most mellékszál).

Az ok, ami miatt ez az út mégis sorsfordító fejleményeket hozott az életembe, szerintem az, hogy – éppen a korábbi felismeréseim eredményeként – elég fontossá váltam saját magam számára ahhoz, hogy ezt az időd kihasítsam az életemből és magamra szánjam.

Az utazást megelőző, évekig tartó lelki munka, az annak nyomán megfogalmazódó felismerések, az abból „kinyert” erő és bátorság, a magamra szánt idő, és az úton megtett lépések egyaránt kellettek. Ennek így együtt köszönhető, hogy mára a Pszichoforyou által a tevékeny alkotómunka kiapadhatatlan örömforrása lett az életemnek – nem beszélve azokról az emberekről, akiket „menet közben” megismertem.

„Nem én haladtam, hanem az út vitt engem”

Aznap éppen a Mezetán sétáltam. A kopár fennsík egyébként nem valami kedvelt része a zarándokútnak: iszonyú forróságban és meglehetősen ingerszegény környezetben vezet át az út, emiatt sokan inkább átbuszozzák ezt a szakaszt.

Ezen a kietlen vidéken sétáltam, de pont hogy nem nehéznek, hanem kimondottan könnyednek éreztem a lépteimet – azt hiszem, erre mondják, hogy FLOW-ban, vagy még az is lehet, hogy valamiféle meditatív állapotban voltam. Olyan volt, mintha nem én haladtam volna az úton, hanem az út vitt volna engem.

Ahogy ezzel az áramló örömmel a lelkemben lépdeltem a kietlen spanyol fennsíkon, lépésről lépésre állt össze bennem a gondolat, hogy mi az, amivel nekem dolgom van.

Akkor és ott fogalmazódott meg bennem először, hogy a saját példámból kiindulva szeretném, ha minél több ember tudomást szerezhetne arról, hogy a saját poklunk legsötétebb bugyraiból is van kiút; hogy mindig van valami, amit tehetünk magunkért és azért, hogy jobban legyünk; hogy a nehéz érzések helyét, feltéve, ha teszünk ezért, szép fokozatosan elfoglalhatja az az áramló öröm – amit én is éreztem akkor és ott…

Attól a pillanattól tudtam, hogy az én dolgom az, hogy ezt a valamit az írás és a pszichológia összekapcsolásával megmutassam, és minél több emberhez eljuttassam. Az, hogy ennek a formája a Pszichoforyou nevű online pszichológiai magazin lesz, csak később kristályosodott ki – de a gondolat, hogy megszülessen, akkor és ott, a spanyol fennsík kietlen pusztaságában „fogant”.

Akkor és ott, kötöttem egy egyezséget a Mezetán fújdogáló forró széllel, ami ezt a gondolatot elhozta hozzám: megígértem magamnak, és a szélnek is, hogy ebbe az irányba fogok továbbhaladni, és „abban maradtunk”, hogy ha így teszek, akkor minden rendben lesz.

„Az első lépést önmagad felé kell megtenned”

Hiszem, hogy egymás történetein keresztül rengeteget tanulhatunk magunkról, és viszont: mi is rengeteget tanulhatunk mások történetéből. Ezért szerettem volna veletek megosztani ezt a történetet, aminek a két (számomra) legfontosabb tanulsága közül az egyik az, hogy

a saját utamon az első lépést önmagam felé kellett megtennem.

A bizonyossághoz, ami egy olyan feladathoz vezetett, aminek minden egyes nap örömmel és várakozással vágok neki, soha nem jutottam volna el, ha nem szánok időt és energiát arra, hogy begyógyítsam a lelki sebeimet, megismerjem magamat, a félelmeimet, a traumáimat, a fájdalmaimat, a szégyenemet, a szorongásaimat stb stb stb.

A másik tanulság pedig az, hogy amikor egyedül indulunk el egy úton, akkor nagyon kicsi a valószínűsége, hogy menet közben senkivel sem találkozunk.

Sok mindent köszönhetek Az Útnak, az utamnak és ezzel együtt a Pszichoforyou-nak, de legjobban azokért az emberekért vagyok hálás, akikkel menet közben találkoztam, akiket út közben megismertem és megszerettem.

Azt vettem észre, hogy minél közelebb lépdeltem önmagam, és a szívemben-lelkemben lüktető bizonyosság felé, annál gyakrabban találkoztam olyan emberekkel, akikkel dolgom van, akiket nagyon lehet szeretni, és akikkel rengeteg közös van bennünk.

Az egyik, és azt hiszem a legfontosabb ilyen ember, Kata, (Herendi Kata, a Pszichoforyou vezető szerkesztője – a szerk.) akivel már hosszú évek óta, vállvetve, és szavakkal leírhatatlan harmóniában dolgozunk azért, hogy a lelki egészséggel kapcsolatos tartalmak minél több emberhez eljussanak. Kata nélkül ez az oldal nem az lenne, ami, nélküle az akkor és ott, a Mezeta közepén megfogant gondolat biztosan nem fejlődött volna az ország legolvasottabb és legkedveltebb pszichológiai tartalomszolgáltatójává.

Akikkel jó együtt lenni, és jó együtt tenni

Szerintem az út, amit járunk, vagy járni szeretnénk, és az, hogy sikerül-e célba érnünk, egy ponton túl már nem arról szól, hogy mi magunk mire vagyunk képesek, hanem arról, hogy ismerjük-e magunkat eléggé ahhoz, hogy olyan emberekhez kapcsolódjunk, akikkel együtt egészek vagyunk, akikkel jó együtt lenni, és jó együtt tenni.

A szülinapunk alkalmából azt kívánom nektek, hogy bízzatok magatokban, de bízzatok azokban is, akikkel még nem találkozatok.

Ott várnak rátok az úton – csak el kell indulni feléjük.