Olyan világban élünk, amely lehetőségek garmadáját kínálja; bármikor válthatunk a nem megfelelő körülményeinkből – elvileg. Megunt ruháinkat, túlterhelő munkahelyünket, nem működő kapcsolatainkat bármikor „lecserélhetjük”. Utóbbihoz elég egy applikációt megnyitni, és ott a rengeteg alternatív lehetőség, ahol kereshetjük az „úgyis találsz jobbat” cím nyertesét.

Ez az egyik véglet. A másik az, hogy a sok alternatíva ellenére számunkra megterhelő élethelyzetekben mégis benne maradunk, és nem merünk semmit tenni az igényeink érvényesítéséért. De hol húzódik egyáltalán a határ, amikor egy kapcsolatról elmondható, hogy egy helyben toporog, ezért váltani kell? Meddig szolgál épülésünkre és mikortól rombolásunkra a másik fél és a kapcsolat? És úgy egyáltalán: a szabadulás jelenti a megoldást?

„Szeret-nem szeret bús, boldog talánya”

Az egyik kedvenc verssorom Juhász Gyulától, hiszen olyan sokat mond. Maga a szerelem így működik: sohasem egy íven fut, hanem komplex, vívódásokkal teli utat jár be. Örökös része a feszültség vibrálása, melyet a bizonytalanság tart fenn. Sosem lehet egyszerű, hiszen mi magunk is saját rendszerünkben összetett, csodálatosan bonyolult lények vagyunk.

Egyszer egy háborús övezetben menekültekkel dolgozó kolléga megemlékezéseiben azt írta, hogy ott érdekes módon a húszas-harmincas korosztályt nem a hátrahagyott élet gyásza foglalkoztatta leginkább.

Sokkal többen panaszkodtak a szívügyeik kapcsán; „vajon mit gondolhat, fog-e keresni, akar-e egyáltalán engem a másik” – jellegű kérdéseket fogalmaztak meg. Ez így eléggé abszurdnak hangzik, pedig igaz. Ha egy picit belegondolunk, valahol logikus is.

Csecsemőként életben maradásunk legfontosabb feltétele, hogy kapcsolatban legyünk, ahol gondoskodnak rólunk. Ekkor szilárdul meg a bizalom-bizalmatlanság tengelye, ahol eldől, képesek leszünk-e később nyugalommal kitárulkozni minden későbbi kapcsolati helyzetben, vagy megmarad bennünk az örökös gyanakvás.

Van tehát egy nagyon régről hozott, mély élményünk arról, hogy kell a kapcsolat a biztonsághoz. Ez az élmény pedig akkor is a miénk lehet, ha a gondoskodás minősége, amit legelső kötelékeinkben kaptunk, mégsem volt olyan megnyugtató és jó. Egyébként erre, a nem megfelelő kötődési mintákra is visszavezethető, ha ragaszkodunk a szeret-nem szeret kapcsolatunkhoz.  Sokszor ez az oka annak, hogy olyan párt választunk, aki mellett újraélhetjük az otthonról hozott bizonytalanságokat, mert az ismerős rossz, néha jobb, mint a bizonytalan jó.

Amikor simán félünk élni

Ahogy a bevezetőben is volt róla szó, a sok-sok választási lehetőség csak látszólag teremt könnyű helyzetet. Valójában óriási nyomással jár, hogy jól válasszunk. A túl sok opció között, több jó alternatíva is van, de vajon melyikkel veszítünk legkevésbé?

Például, ha egy férfi elköteleződik egy szép nő mellett, akkor az azt is jelenti, hogy az összes többi gyönyörű nőről le kell mondania. Mi emberek sajnos hajlamosak vagyunk a félig teli pohár üres felére koncentrálni.

Ha őt választom, akkor nincs más. Ha összeköltözöm, akkor fel kell adnom a függetlenségem. Ha elviselem a rigolyáit, lehet, hogy lemondok egyben arról is, hogy találjak valakit, aki sokkal könnyebb eset. Ez egy felemésztő, gondolati kört tud létrehozni, ami szép lassan kiveszi a meglévő, jelenlegi örömöket is a kapcsolatunkból, mert csak arra fókuszálunk, ami „lehetne”.

Ilyenkor jönnek létre a félig itt, félig ott felállások, mintha csak az egyik lábunkat emeltük volna át a kapcsolat küszöbén, a másikkal viszont kifelé vennénk az irányt. Ez is egy se veled, se nélküled felállás, és az a hírem, hogy aki ilyen helyzetből beleragad a csodavárásba, hogy majd kívülről megoldja valami a dilemmáját, az többnyire a rövidebbet húzza.

Az élet a folyamatos változásról szól, döntésekről, felelősségvállalásról, de ha nem merünk biztosat mondani, akkor végül is olyan, mintha csöndben maradtunk volna. Ha belül nem köteleződöm el, nincs meg bennem az elhatározás, hogy igenis kockáztatok, megpróbálom, beleteszem magam a kapcsolatba, és ténylegesen teszek azért, hogy kiderüljön, van-e együtt jövőnk, akkor tulajdonképpen valahol az egyedüllét és társas magány között lebegek.

A döntés és halogatás között lebegés nem igazi kapcsolati jelenlét. Akkor én vagyok a két lábon járó vívódás, ami nem a körülményekből következik, hanem önmagamnak teremtem.

Amikor több keserűséget okoz a kapcsolat, mint amennyi örömöt, akkor el kell gondolkodni, hogy miért csináljuk. Lehet, hogy attól félünk, úgysem találnánk jobbat, fojtogatnak a rokonok „Mikor lesz már…” kezdetű kérdései, a fejünkben sorjázó  gondolatokról nem is beszélve.

Valószínűleg nem árulok el újdonságot, ha azt mondom, ezek a félelmek erősebbek lehetnek a józan eszünknél. Ilyenkor hajlamosak vagyunk nem azt nézni, hogy mi szolgálja a boldogságunkat, hanem a külső elvárásokhoz igazodunk.

Kérdések…

Mondhatnánk, és sokan mondogatják is egy ilyen helyzetben maguknak azt is, hogy a nem túl jól működő, de legalább létező  kapcsolatban hamarabb van esély a gyerekvállalásra, mintha mindent újrakezdenének.

De milyen képet mutat a közös jövő, ha kicsit hosszabb távon gondolkodunk? Az alábbi kérdések mentén szépen kirajzolódnak a válaszok…

Tudom mellette önmagam adni? Megértjük, feltöltjük egymást? Várom, hogy hazaérjek hozzá? Hiányzik, ha nincs velem? Tudom tisztelni? És ő engem? Tudom még csodálni?

Azt szokás mondani, hogy még az egyedüllét is sokkal jobb, mint benne rekedni egy rossz párkapcsolatban. Utóbbi ugyanis megbetegít és úgynevezett tanult tehetetlenségre nevel. Ez azt jelenti, hogy egy idő után, a rossz kapcsolatban élve, elhisszük, hogy úgysem találunk jobbat. Meg sem próbálunk tenni ellene, nem keresünk, és nem is remélünk.

Saját egészségünk, boldogságunk, jövőképünk érdekében van, hogy meg kell állni, és kívülről ránézni az életünkre, arra, hogy hol is tartunk és kivé akarunk válni? Érdemes ilyenkor megkérdezni magunktól: mit ad nekem a jelenlegi helyzet, és mit vesz el tőlem?

Kiugrás a változásba

Az észérvek ellenére, amelyek sokszor egyértelműen abba az irányba mutatnak, hogy  meg kell tenni azt a bizonyos lépést, elhatalmasodik rajtunk a félelem.

Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor a tandemugró a repülő ajtajában vacillál, szorong és bizonytalan, hiszen első ránézésre a semmibe készül. Ezen a ponton sokan meginognak és nem, vagy nem a megfelelő irányba tesznek lépéseket – visszatáncolnak.

Annak érdekében, hogy önazonos döntést hozzunk, első lépésként öntsünk tiszta vizet a pohárba! Beszéljünk arról, hogy hol tartunk most, és hogyan érzünk.  Mi az igényünk? Merjük vállalni az érzéseinket!

A nagy küzdelmeket nem lehet veszteségek nélkül megúszni, fontos tudatosítani magunkban, hogy ezeknek ára van. Például az, hogy leülünk, és beszélünk a nehéz dolgokról. Megnézzük, hol tartunk most, mi a baj a jelenlegi helyzettel, tudunk-e változtatni azon, ami van, ami azt is jelenti, hogy vállaljuk a kockázatát, hogy az út a különválás és a folytatás irányába egyaránt vezethet.

És ha kibékíthetetlennek tűnnek az ellentétek, az nem feltétlenül azért van, mert a másik rossz ember. Van, hogy egyszerűen tudomásul kell venni, hogy annyira más családi mintát, élményvilágot, összetételt hozunk magunkkal, hogy nem tudunk egymáshoz odaérni. Látszólag vagyunk együtt, de a gondolataink, az értékrendünk teljesen külön utakon járnak.

Kimondani az igazságot – először magunknak

A következő lépés tehát az, hogy ki tudjuk mondani magunknak is az igazságot, és ezután vállaljuk fel. Ennek megfelelően lépjünk, és tartsunk ki a véleményünk mellett.

Ha el tudom képzelni, hogy mit akarok elérni, akkor már uralom is a célomat. Így könnyű kitartani mellette. Hasznos, ha elzárjuk a kommunikációs csapokat, nem keressük egymást, hagyjuk leülepedni a fájdalmakat, gyógyulni a sebeket.

Sokszor a bizonytalanban rekedés az új dolgoktól való félelemről szól. Ezzel szemben a jó kapcsolatot a társas tánchoz tudnám hasonlítani; képesek vagyunk ráhangolódni egymás ritmusára, felvesszük mozdulatai ütemét, bizalmat adva hagyjuk, hogy néha ő vezessen bennünket a parketten, míg máskor mi magunk tartjuk meg őt, amikor számára valami nehéz. De ha nem ugyanazt a dalt hallgatjuk, folyton rálépünk egymás lábára. Amikor már nem tölt fel a táncunk, érdemes picit leülni, megpihenni, és erőt gyűjteni az új partner megtalálásához, akivel mindez már nem lesz fárasztó – épp ellenkezőleg…



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Barkász Heléna

Barkász Heléna

Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.
Barkász Heléna

Pin It on Pinterest