„Meddig kell elmenned, hogy közelebb kerülj magadhoz?” – szegezi nekünk a kérdést az ULTRA című film előzetese. Simonyi Balázs 2016 szeptemberben mozikba került, a Sparthatlonon, a világ legkeményebb futóversenyén forgatott dokumentumfilmje egy hosszú és keserves út stációin keresztül vezet el minket a válaszig.

„Egy barátom azt mondta, három dolog kell a futáshoz: fej, hogy kibírd, gyomor, hogy megemészd a dolgokat, és fog, amit csikorgatnod kell” – így folytatódik a 83 perces dokumentumfilm beharangozó videója.

Ha jobban belegondolunk, nem feltétlenül kell ahhoz Görögországig és a legendás futóverseny erőt próbáló útvonaláig mennünk, hogy olyan helyzetekkel találkozzunk, amikor erre a három dologra szükségünk van. Akárcsak a hétköznapokban, futás közben – különösen, ha az 36 órán és/vagy 246 kilométeren át tart – sok ilyen helyzettel találkozhatunk.

Minden alkalommal, amikor felhúzzuk azt a bizonyos nyúlcipőt, és futni indulunk (legyen szó bármilyen hosszú távról), egy kicsit az ilyen helyzetek, és ezzel együtt az életünk nagy kérdései felé is elindulunk.

És minden alkalommal, amikor lefutjuk a saját magunk számára kiszabott penzumot, valamiféle választ is kapunk ezekre a kérdésekre – legalábbis ez rajzolódik ki az ULTRA című film gondosan megmunkált képkockáiból.

Mit mutat meg még ez a film?

Azt, hogy a futás nem a teljesítőképesség fokmérője, annál ugyanis sokkal többről szól: a határainkról, a bukásainkról, a félelmeinkről, a kétségeinkről, a céljainkról, a szabadságunkról. Arról, hogy meddig tart a belső motivációnk, és hol kezdődnek a külső elvárások. Hogy el tudjuk-e fogadni, ha kudarcot vallunk. Hogy elég bátrak vagyunk-e ahhoz, hogy szembenézzünk a félelmeinkkel, a kétségeinkkel.  Arról, hogy megértsük, mi akadályoz minket abban, hogy eljussunk a célig – „az a valami, ami nem engedi, itt van bennem” – vagy mindenről a körülmények tehetnek?

Futás közben, így egy ultrafutáson sincs ott senki, aki mellettünk lenne, amikor találkozunk ezekkel a kérdésekkel – és az, hogy ez a találkozás nem marad el, Simonyi Balázs filmje alapján borítékolható.

Futás közben ugyanis nem lehet ujjal mutogatni másokra, vagy a többieket hibáztatni. Ott csak mi vagyunk és a saját határaink, a saját kérdéseink, és a saját korlátaink. Ez a találkozás pedig nem mindig kényelmes; sokszor kívül van a mentális komfortzónánkon (a fizikálisról nem is beszélve).

„Mégis mi értelme van ennek?”

Sokan teszik fel ezt a kérdést, és a válasz végtelenül összetett, miközben végtelenül egyszerű. Tele van ellentmondásokkal. Ezek az ellentmondások az adott táv végére valahogy feloldódnak. Persze nem maguktól – kell hozzá az is, aki fut. Ezekben a törődött pillanatokban erőre, kitartásra van szükség. A saját erőnkre.

Manapság hiánycikknek számítanak azok a képességek, amelyekben a futás által fejlődhetünk, és azok az erőforrások, amelyeket a futásból (legyen az bármilyen hosszúságú táv) kinyerhetünk.

Ha innen nézzük, az ULTRA című film – amellett, hogy nagytotálban és madártávlatból is megmutatja ennek az embert próbáló teljesítménynek a legmélyebb bugyrait, és a legfelemelőbb pillanatait – a mai felgyorsult, és mindent készen, gombnyomásra kínáló világ sajátosságaira is reflektál. Annak a világnak a sajátosságaira, ahol minden utat le lehet rövidíteni, mindent el lehet gyorsabban, automatizált eszközök segítségével intézni, minden karnyújtásnyira és komfortzónán belül van.

A világban, amely azt üzeni, hogy bármikor bármi könnyedén a tiéd lehet, bárki, bármikor eljuthat a célig, nagy szükség van a futásra – és a filmre is, amely azáltal, hogy megmutatja, milyen gyötrelmes út vezet a Sparthatlon célvonaláig, kicsit azt is megmutatja, hogy milyen fontos dolgokra bukkanhatunk az életünkben a komfortzónánkon túl.

Mert, ahogy az életben, úgy futás közben is van az úgy, hogy „mindenkit szeretünk”, máskor pedig „mindenkit (magunkat is beleértve) utálunk”. Van, hogy szenvedünk, keservesen káromkodunk, elbukunk, felállunk, aztán elindulunk. Újból és újból. Menet közben fájó sebeket is kapunk, aztán miután leporoltuk a térdünket, továbbindulunk a fizikális határainkon is túlra, ahol már egészen más típusú kérdések várnak minket.

Ezek nem egyszer gyötrő kérdések. Sok-sok „miért?”. Keresgéljük a válaszokat, van, hogy a sötétben tapogatózva, máskor kétségbeesve, verítékben úszva. Újból és újból kétségbe vonva ennek az „egész rohadt verklinek” az értelmét. De mégis visz minket valami előre, akkor is, ha fáj, akkor is, ha nehéz, hajt a belső motor, ami kisebb vagy nagyobb lángon, de ott ég bennünk. Minél jobban ég, annál messzebb visz minket – egészen a célig, vagy még inkább az út, a saját utunk végéig, ahol aztán a könnyeinkkel küszködve, megélünk valamiféle katarzist.

A teljességet, amit út közben keresünk, amikor azt érezzük, hogy elejétől a végéig megcsináltunk valamit. Mi, egyedül. Aztán ez az érzés erőt ad a folytatáshoz, segít hinni és bízni magunkban, abban, hogy meg fogunk érkezni oda, ahova szeretnénk eljutni.

A futók nagy valószínűséggel az élet más területeire is át tudják emelni ezeket a menet közben „eltanult” megküzdési stratégiákat. Mivel ők már ezekkel a tapasztalásokkal felvértezve kerülnek bele bizonyos élethelyzetekbe, feltételezhető, hogy jobban helytállnak azokhoz képest, akik ebből a szempontból mentálisan és fizikálisan kevésbé edzettek.

De ez csak az egyik, gyakran hangoztatott erőforrás, amit a futásból ki lehet nyerni. A futás ugyanis nemcsak keményebbé és kitartóbbá tesz, ennél sokkal többről szól: a futás alázatra is tanít. Arra, hogy el tudjuk fogadni, amikor nem érünk célba. Arra, hogy az életünknek egy adott pontján belenézzünk a tükörbe, vagy még inkább magunkba, és azt tudjuk mondani: most MÉG itt tartok.

A futás megmutatja, hogy ezen a helyzeten mindig lehet változtatni, hogy napról napra fejlődhetünk, és az, hogy fejlődünk-e, leginkább rajtunk múlik.

Tulajdonképpen ez az igazi győzelem: amikor el tudod fogadni a helyzetet, amiben vagy, és alázattal tudod viselni, hogy még fejlődnöd kell. A győzelem az, amikor nem adod fel. Nem a versenyt, hanem a lehetőségét annak, hogy fejlődhetsz. Akkor sem, ha elbuksz, és akkor sem, ha eljutsz a célig.

A futás, mint önismeret

Persze sokféle irányba lehet futni. Futni lehet valaki, vagy valami elől, valaki, vagy valami felé, valaki vagy valami nélkül. Futni lehet valakiért, vagy valamiért. Például azért, hogy elengedj egy kibírhatatlanul fájdalmas terhet, vagy azért, hogy meghaladd önmagad.

És persze futni lehet azért is, mert örömet szerez, egészséges, felszabadít, szó szerint boldoggá tesz. Futni lehet egyszerűen csak azért, mert arra az 1-1,5 órára, amit egy átlagember rászán, segít elfeledtetni a hétköznapok problémáit. Futni önmagában a maga nemes egyszerűségében jó dolog.

„A futás ilyen: tényszerű, egyszerű és elvezet önmagadhoz” – fogalmazza meg Simonyi Balázs a lényeget.

Szóval nagyon sok mindent el lehet mondani a futásról, de egy valamit biztosan nem: hogy értelmetlen. És hogy mi az értelme? Nagyon nehéz erre a kérdésre megtalálni a választ. Valószínűleg ehhez nem is szavakra van szükség, hanem arra, hogy közelről és lassítva lássuk a célba érkező embereket.

A válasz az ő arcukra van írva.

Mik ők tulajdonképpen? Győztesek? Hősök? Őrültek? Nem tudom. De valószínűleg sok mindent tudnak, amit mi nem, mert már jártak ott, ahol mi nem.

Az ULTRA című film egy lehetőség arra, hogy ezt a valamit mi is lássuk, anélkül, hogy fel kellene állnunk a kényelmes karosszékből.

Persze, az, hogy a film végén merre indulunk, már egy egészen más kérdés…

A filmről:

Az Ultra egyszerre vezet el a fizikai teljesítőképesség határára és az emberi lélek mélyére. Simonyi Balázs és forgatócsoportja öt versenyző küzdelmét mutatja be a legendás Spartathlon futóversenyen – a filmnek pedig igazi különlegessége, hogy a rendező is többszörös teljesítő, az öt szereplő közül az egyik maga az alkotó.

A Spartathlon szintideje 36 óra, az Athéntól Spártáig hullámzó, és egy 1200 méter magas hegyet is meghódító futóverseny során 246 kilométert tesznek meg a célba érők. Egy ókori legendának állít emléket és Leonidász király szobra előtt ér véget ez az erőpróba, amely az egyik legnehezebb és legnagyobb presztízsű verseny a világon.

Simonyi eddig négyszer küzdötte le a távot. Az Ultra többi szereplőjével együtt – a fizikai verseny mellett – egy önismereti megmérettetésen vesz részt. Mindannyian magukkal és magukban is viaskodnak a futás alatt. Azon dolgoznak, hogy feldolgozzanak traumákat, vagy mélyebben megismerjék, elfogadják önmagukat. Megismerjük a versenyzők személyes motivációit a versenyen és azon túl, hogy miért indulnak el erre az extrém távolságra. A legnehezebb dolga Bélának, a kisvárosi pénzügyi kontrollernek van, aki már ötször próbálkozott sikertelenül – nevezését nem fogadják el a szervezők, így ő „Privát Spartathlont” fut: akkor indul el Athénból, amikor a többiek már megérkeztek Spártába. Vajon célba ér-e a hatodik próbálkozásra, kizárólag saját magára és a felesége segítségére támaszkodva?

Az Ultra izgalmas, őszinte és magával ragadó mozi. , ismeretlenül is érezzük az erőt, amely tovább viszi őket még egy kicsit, vagy megállítja őket a cél előtt néhány kilométerrel. A legmodernebb technikákkal készült, rendkívül látványos drónfelvételekben gazdag film semmihez sem hasonlítható, különleges moziélmény.

Eredeti cím: Ultra

Nemzetközi cím: Ultra

Gyártó: HBO Europe, SpeakEasy Project, Anemon

Hossz: 83 perc

Országos bemutató: 2017. szeptember 21.

Magyarországon forgalmazza a Mozinet

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest