Az énekelni szerető csinos, hangos lány, a nyitott tekintetű és alázatos jótanuló, a nagyhangú menő fiú, a sportoló, az okos, a visszahúzódó, a nehezen kibontható, az igazságharcos. Mindannyiunk osztályában, iskolájában találkozhattunk velük, és ez nincs másként Dieter Bachmann tanár úr közösségében sem. A különbség a helyszín és a körülmények: Stadtallendorfban járunk, Németországban és egy osztályban, ahova olyan bevándorló gyerekek járnak, akik a szülőhazájuktól több száz kilométerre próbálnak beilleszkedni az osztályközösség mellett a német társadalomba is.
Maria Speth dokumentumfilmje – amelyet a Cinego oldalán lehet megnézni – tele van olyan apró jelenségekkel, amelyek mindannyiunkkal megtörténtek. Amikor a tanár pénzt ad a diáknak, hogy hozzon neki ebédet; ahogyan addig nem engedi el a gyerekeket, amíg nincs egy perc néma csend. Ahogyan osztályoz, felemeli a hangját, nyugtat vagy magyaráz.
Bachmann tanár úr mégis valahogy más, mint azok a tanárok, akiket megszoktunk, mert a legfontosabb taneszköze nem más, mint hogy figyel. Nagyon figyel. A diákok minden rezdülését, minden motivációját és bánatát nyomon követi. Egy célja van, hogy ezeket a gyerekeket az életben való boldoguláshoz segítse. És ehhez a legerősebb fegyvere a figyelme.
Mit jelent figyelni?
Improvizációs tréningeken azt szoktuk mondani, hogy akkor figyelsz igazán a partneredre, ha hajlandó vagy változni annak hatására, amit a másik mond neked. Ez nem azt jelenti, hogy változol is vagy változnod is kell, csupán annyit, hogy jelen vagy, és ha a helyzet és a szándékaid azt kívánják, akkor hajlandó vagy változni, változtatni – a viselkedéseden, a szavaidon, az érzelmeiden.
Ahogyan Bachmann tanár úr osztályában ülünk – mert olyan érzés, mintha mi is Stadtallendorfban élnénk és ebbe az osztályba járnánk -, azt érezhetjük, hogy valaki tényleg figyel. Ha kell, laza, ha kell, szigorú, ha kell, taktikát vált. Együtt él, együtt lélegzik a tanulókkal, olyannyira, hogy többször az iskolában lop magának néhány percet alvásra.
Azt hiszem ez az, amit valójában nevelésnek hívhatunk: lassú, és gyakran küzdelmes pillanatokkal tarkított folyamat során irányítani stabil alapokra fiatal embereket. Nincs könnyű dolga a tanárnak, hiszen az osztály tagjai egészen különböző társadalmakból, különböző nyelvi és vallási háttérrel érkeznek az osztályba. Amellett, hogy a szokásos kamasz folyamatokat meg kell élniük, nekik még a hazájuk elvesztésével is meg kell küzdeniük.
Az identitáskeresés egészen más dimenzióit figyelhetjük meg a képkockákon. És hogy hogyan birkózik meg egy kamasz ezekkel a hatványozottan bizonytalan körülményekkel? Van, aki énekel, akad, aki boxol, valaki tanul. A lényeg, hogy Bachmann tanár úr figyel, és mindenkit arrafelé terel, ami számára valamilyen megnyugvást hozhat.
Mit jelent zenélni?
Irigység futott végig rajtam, akárhányszor az osztály zenélni kezdett. Mert Bachmann tanár úr nemcsak a saját figyelmének erejét, hanem a zene csodáját is használja, hogy a gyerekeknek megfelelő környezetet teremtsen a tanuláshoz. Az osztályterem egyik sarka inkább hasonlít egy zenekar próbatermére, mint iskolára. A szünetekben – és gyakran az órákon is – zenélő, hangszereiken próbáló gyerekektől hangos a helyszín.
Mindenki meg tud szólaltatni legalább egy hangszert, és óriási örömmel is teszik. Bachmann tanár úr gitározik, énekel, és hagyja, hogy a gyerekek örömmel vessék bele magukat az érzelmeket olyan jól megszólaltató zenecsinálásba.
Ahogy arról mi is írtunk már ebben a cikkünkben, a zene gyakran csodákra képes, ha érzelemfeldolgozásról van szó. Az az együttműködés azonban, amit a zenekarrá összeállt osztály közösen megél, még ennél is többet ad nekik – igazi közösséget, amihez tartozni nemcsak lehet, hanem jó is.
A zene nyelve ugyanis átível az országhatárokon, nem ismer bőrszínt, nemet, kort; úgy oldja az egyéni feszültséget, hogy közben összetartja a közösséget. Amire szüksége is van azoknak a gyerekeknek, akik egy idegen országban egy idegen nyelven kénytelenek helytállni az iskolában.
Mit jelent a haza?
Identitásuk keresése közben Bachmann tanár úr diákjainak azzal is meg kell küzdeniük, hogy szülőhazájukat elhagyva egy másik országban kell boldogulniuk. Ahogy haladunk előre az időben, úgy alakul az osztály tagjaiban a hazáról való gondolkodás is – legalábbis kívülről úgy látjuk, hogy megérkeznek ebbe új társadalomba, ahol az otthont már nem csupán a közös nyelv vagy az azonos kultúra jelenti, hanem egyre dominánsabb szerepet kap a valahová tartozás is.
Kifejezetten erős jelenete a filmnek, amikor a gyerekek a haza kérdéséről beszélgetnek egy tanárnőjükkel. Ha előbb nem, itt biztosan tudatosul a nézőben, hogy
az osztály minden tagja krízisen megy keresztül: az életük megváltozik, a hazáról való gondolkodásuk kényszerűen átalakul. Az, hogy ebben a közösségben az ezzel kapcsolatos gondolataikat verbalizálhatják, hatalmas ajándék számukra.
Sokan közülük talán arra sem gondolnak, hogy akár gondolkodhatnának azon, hogy mit jelent számukra az elszakadás vagy az új környezet. Ennek tematizálása és szavakba öntése viszont a feldolgozásban is rengeteget segít nekik.
Mit jelent hatással lenni?
Tegyünk egy gondolatkísérletet, és arra kérlek, hogy idézd fel magad előtt legalább egy olyan tanárodat, akire szívesen emlékszel vissza! Miért volt rád hatással? Mire emlékszel vele kapcsolatban? Jó eséllyel nem az maradt meg az emlékeidben, hogy azon az adott órán abból a tantárgyból éppen melyik tananyagot magyarázta el. Sokkal inkább olyan események, mint hogy kiállt melletted, amikor a többiek bántottak, vagy megkérdezte, hogy érzed magad, amikor magad alatt voltál. Hogy szenvedéllyel beszélt, vagy hitt benned és partnerien kezelt.
Tanárnak lenni = hatással lenni. Nemcsak a gyerekek lelki fejlődésére, hanem életük konkrét eseményeire is. A dokumentumfilmen átvonul a kérdés, hogy a gyerekek hova mennek továbbtanulni, kinek mit javasolnak a tanárai. Arról véleményt formálni, hogy melyik gyereknek “hol lenne a helye” igen felelősségteljes feladat. Tétje is van az erről való beszélgetéseknek.
De Bachmann tanár úrnál nemcsak a továbbtanulásnak, hanem a legrövidebb tanóra legkisebb mozzanatának is tétje van. És éppen ez az, ami miatt a gyerekek nemcsak a figyelmet és törődést, hanem a szeretetet is megélhetik.
Dieter Bachmann ráadásul nemcsak a gyerekekkel bánik így, hanem szüleikre is hatással van. A gyakran németül a gyerekeiknél is rosszabbul beszélő szülők jó szót és dorgálást is kapnak a tanár úrtól, attól függően, éppen mire van szükség.
Mit jelent élni?
Bachmann tanár úr a személyiségével tanít. Ha megnézzük ezt a kivételes dokumentumfilmet, rálátunk arra, hogy a tanár személyének óriási szerepe van az oktatásban – megkockáztatom, hogy jóval nagyobb, mint bármely tárgyi tudásnak. Ezért is nem mindegy, hogy kik és milyen irányba nevelik, tanítják a fiatalokat.
Ahhoz, hogy valaki olyan elkötelezetten legyen képes adni egy osztályteremben, ahogyan Dieter Bachmann, saját magával és a szerepével is tisztában kell lennie. Úgy is mondhatnánk, hogy meg kell találnia a saját középpontját ahhoz, hogy másokat – pláne gyerekeket – a saját középpontjuk felé terelhessen. De ha valaki rátalál arra, amiben jó, csinálja is, ráadásul figyelembe veszi környezete igényeit és kiaknázza saját képességeit a közösség javára, ott bizonyosan megtörténik a csoda.
A Bachmann tanár úr és az osztálya című dokumentumfilmet a Cinego kínálatában, erre a linkre kattintva lehet elérni.
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM
You must be logged in to post a comment.