Napok óta dolgozom ezen a cikken, napok óta dolgozik bennem Xavier Legrand, Láthatás című filmje. Soha nem éreztem még ilyen nehéznek egyetlen témát sem. Voltak pillanatok, amikor azt éreztem, ez nem fog menni. Túl nehéz. De aztán meggyőztem, vagy még inkább legyőztem magam, és a félelmeimet. Vannak ugyanis dolgok, amelyekről – legyen az bármilyen fájdalmas – egyszerűen nem lehet nem beszélni. És vannak filmek, amelyeket – legyen az bármilyen nehéz és sokkoló – muszáj megnézni. A Láthatás egy ilyen film, a családon belüli erőszak pedig egy ilyen téma. Ez a film nem maradhat visszhang nélkül, és őszintén bízom benne, hogy a tükörbe, amit elénk tart, sokan bele mernek majd nézni.

Néma, sötét csend üli meg a termet. A fekete vásznon pörgő stáblista épphogy megvilágítja a moziban ülő arcokat. Senki nem mozdul. Ennek a csendnek, Xavier Legrand, Láthatás című filmjét követő csendnek súlya van.

Súlya van a csendnek akkor is, amiben a család minden tagja lesütött szemmel kanalazza a levest – miközben különböző forgatókönyvek pörögnek a fejekben: vajon a következő mondat után pofon érkezik válaszul, vagy „csak” becsmérlő szavak.

Súlya van a csendnek, amikor az ember a könnyeit visszafojtva retteg egy kulcsra zárt ajtó mögött, és reménykedik, hogy nem törik rá. Mert ha ez megtörténik, ha bejut, nem tudni mi lesz. Mert akkor bármi megtörténhet. Bármi.

Súlya van annak a csendnek is, amibe hajnalok hajnalán belehasít a telefon hangja. Pont így hasít bele az ember csontjaiba a félelem: most vajon mi lesz? Mi következik? Mi következhet? Ezekben a csendekben az ember valamit egy életre megtanul: félni.

Ez a csontig hatoló rettegés nem ismer határokat, térben és időben sem. Mindegy, hogy a hívás, a hangos szó a szomszéd utcából érkezik, vagy egy másik országból, a félelem odarántja azt a bizonyos gombócot az ember gyomrába, megbénítja, mozdulatlanná teszi. Akkor is, ott is, aztán évekre, évtizedekre.

A szikár tények

Ülünk a csendben a vetítés után, időre van szükségünk, hogy feleszméljünk a sokkból és visszarázódjunk az úgynevezett valóságba, ami sajnos legalább olyan brutális, mint az elsőfilmes rendező megrázó drámája.

Ma Magyarországon emberek tízezrei; jellemzően nők, lányok, fiúk, gyerekek, élnek ebben a csontig hatoló félelemben. Tízezrek életének része, vagy része volt a megaláztatás, a rettegés, a fájdalom, a szóbeli, a lelki, a fizikai, a szexuális és a gazdasági-társadalmi erőszak.

Az Európai Alapjogi Ügynökség (FRA) 2014-es, egész Európára kiterjedő, felmérése alapján (amelynek vonatkozó adatait a NANE – NŐK A NŐKÉRT EGYÜTT AZ ERŐSZAK ELLEN EGYESÜLET, Miért marad? című kiadványából idézzük) a Magyarországon megkérdezett 15 évnél idősebb nők 49%-a tapasztalta a lelki erőszak súlyosabb formáit, 19%-a (azaz minden ötödik nő) fizikai, 7%-a pedig már szexuális erőszakot is elszenvedett a partner részéről.

Ez a 2011-es népszámlálási adatokra vetítve azt jelenti, hogy 763 300 nő fizikai erőszak, 1 968 400 nő pedig lelki erőszak áldozata lett.

Összefoglalva:

  • Magyarországon jelenleg kétmillió nő él, akit 75 éves kora előtt lelkileg súlyosan bántalmazott a partnere.
  • Élete során közel 800 000 nőt ért testi sértés, és közel 300 000-ret szexuális erőszak a partnere részéről
  • Magyarországon jelenleg legalább 261 000 nő él olyan párkapcsolatban, amelyben fizikai és/vagy szexuális erőszakot követ el ellene a partnere.

És hogy milyen érzések párosulnak ezekhez a számokhoz?

Düh, félelem, szégyen, sokk, bűntudat. Ezt érzik a bántalmazott felnőttek és gyerekek, akiknek hosszabb vagy rövidebb ideig az erőszak jutott osztályrészül. Nem csak közvetlenül a bántalmazás után: ők ugyanis jó eséllyel még évekig, évtizedekig küzdenek ezekkel az érzésekkel, amelyek jó esetben egy, az átélt trauma feldolgozását támogató terapeutáig „lökdösik” az áldozatokat. Jó esetben.

Az elszenvedett erőszak ugyanis nagy valószínűséggel állandó szorongást, sérülékenységet, az önbecsülés elvesztését, alvási nehézségeket, depressziót, kapcsolati problémákat, koncentrációs problémákat, vagy pánikrohamot okoz.

És hogy mi erre a reakció?

Fájdalmasan nagy tévhitek. Például az, hogy a kapcsolati erőszak „magánügy”, és egyenlő a családi vitával. Vagy, hogy ha valaki évekre beleszorul egy bántalmazó kapcsolatba, „az az ő baja, biztosan azért marad, mert jó neki”.

Nos, a helyzet az, hogy nem, nem jó neki. Az embernek jó, amikor nyaral a Karib-szigeteken, vagy sétál egyet a tavaszi napsütésben, de egy bántalmazó kapcsolatban távolról sem ilyen komfortosak a körülmények.

De akkor miért marad?

Sokan azért maradnak benne egy ilyen hierarchikus alapokon szerveződő kapcsolatban, mert azt sem tudják, hogy benne vannak.

Olyan szinten beleivódtak és elfogadottá váltak a mi, (magát fejlettnek gondoló) európai társadalmunkba ezek a tévhitek, hogy sokan még mindig úgy vannak vele, hogy az normális, ha a másiknak az erejénél fogva előjogai vannak; hogy az teljesen oké, ha egy kapcsolatban vagy egy családban valaki rendszeresen szavakkal veri, megalázza, zsarolja, kiszolgáltatottá és gyengévé teszi a másikat; hogy a beteges féltékenykedés, a gúnyolódás, az ordibálás, egy-egy pofon az rendben van, az még „belefér”; hogy azért jó tudni, „ki az úr a házban”, és „egy kis verés nem árt meg a gyereknek, sőt”; különben is, „a bántalmazott nő bármikor elmehetne, ha akarna”.

Csakhogy ez sajnos nem így működik

A kapcsolati erőszak alattomosan szerveződő dinamikájában rengeteg olyan motívum van, ami teljesen ellehetetleníti, hogy a bántalmazott lépjen, kezdve az egyáltalán nem ritka anyagi függőséggel, a folyamatos manipulációval, és az erőszak részét képező, az önbecsülését romboló kommunikációval. (A kapcsolati erőszakról bővebben itt olvashatsz – a szerk.) Vagy, ha nagy nehezen sikerül is kilépni egy ilyen kapcsolatból, az sem garancia arra, hogy a bántalmazottak biztonságban élhetnek.

Az ilyen, és ehhez hasonló helyzetekkel nap mint nap szembesülő szakemberek szerint az igazságszolgáltatásban hozott döntések leképezik a társadalmi normákat, és a téves következtetések mentén hozott ítéletek miatt nagyon sok gyermek és szülő kényszerül arra, hogy rendszeresen találkozzon azzal az emberrel, aki az életének a részévé tette az erőszakot, aki a más emberekbe vetett bizalmával együtt a bátorságát, az álmait, élete legmeghatározóbb részét, a gyerekkorát törte darabokra. Ezek a gyerekek, és bántalmazott szüleik (akik az esetek 95%-ban nők) nincsenek biztonságban.

Hogy miért fontos film a Láthatás?

Mert amellett, hogy ráirányítja a figyelmet a jogi procedúra és az ítélethozatal Magyarországon is tapasztalható visszásságaira, rendkívül érzékletesen mutatja meg a kapcsolati erőszakban érintett áldozatok kiszolgáltatottságát és azt, hogy a bántalmazásra ritkán van bizonyíték.

A bántalmazásnak következményei vannak. Súlyos, egész életre kiható, nem ritkán visszafordíthatatlan következmények ezek.

A bántalmazás olyan, mint az éjszaka közepén megcsörrenő kaputelefon. Rémisztő, félelmetes és darabokra töri az álmokat. A bántalmazó kapcsolatban az álmokkal együtt nem ritkán életek is véget érnek. (Magyarországon minden héten legalább egy nőt meggyilkol férje vagy volt férje, élettársa vagy volt élettársa, barátja vagy volt barátja – szerk.)

Ez a film, és az, ha minél többen megnézik, segíthet abban, hogy a jó esetben barátnők között elsuttogott beszélgetéseket beemelje a közbeszédbe, a kapcsolati erőszak és a lehetséges következmények brutalitásának felmutatásával felhívja a figyelmet arra, hogy a bántalmazás, a családon belüli erőszak kérdése nem olyan, mint a hüvelygomba; nem csak akkor lehet beszélni róla, ha a fiúk már elmentek…

Addig, amíg van olyan ember, legyen az férfi vagy nő, szülő vagy gyerek, akinek azért kell szenvednie, ad absurdum szégyellnie magát, mert egy másik ember azt gondolja, vagy egyszer valahol azt gondolta, hogy joga van testileg, lelkileg, szexuálisan földbe tiporni, megalázni, pusztán azért, mert ő az erősebb, addig erről a témáról beszélni kell. Akkor is, ha ez indulatokat vált ki, és akkor is, ha nehéz.

Beszélni kell róla, és meg kell értetni minél több emberrel, hogy nem sajnálatra van szükség, vagy együttérzésre, hanem segítségre, és arra, hogy ezek a tabuk ledőljenek végre.

Ha ez megtörténik, akkor talán lesz esély arra, hogy a kulcsra zárt ajtók mögül kihallatszódjanak a kétségbeesett segélykiáltások, és cselekvésre sarkallják a környezetükben élő embereket, barátokat, ismerősöket, szomszédokat, a szenvedésükről mit sem sejtő döntéshozókat.

Ezt nemcsak azért fontos, mert kutya kötelességünk segíteni azoknak az embertársainknak, akik bajban vannak, hanem azért is, mert jól felfogott, közös érdekünk, hogy minél kevesebb gyerek nőjön fel félelemben és úgy, hogy közben azt tanulják meg, hogy ez a kiszolgáltatott és bizalomvesztett állapot normális, hogy az elnyomás, az agresszió, a fenyegetőzés az élet természetes része, hogy azon nem lehet változtatni, hogy nincs kiút.

Minél többet beszélünk a családon belüli erőszakról, és azokról a helyreállíthatatlan károkról, amiket az emberek – nagyon sok esetben gyerekek lelkében – okoz, annál többen lesznek kénytelenek szembesülni az erőszak tényével és azzal, hogy ez nagyon nem oké, és még véletlenül sem magánügy.

Rohadtul nem az. A bántalmazás egy, ezekben a percekben is emberéleteket megnyomorító, gigantikus méretű társadalmi probléma.

Tudom…

Azoknak pedig, akik szkeptikusan, fenntartásokkal  olvassák ezeket a sorokat, üzenem, hogy tudom miről beszélek. Tudom, milyen végtelenül kilátástalan tud lenni az élet, amikor a körülmények akaratodon kívül egy ilyen kiszolgáltatott viszonyrendszerbe kényszerítenek. Pontosan tudom, hogy milyen félelmetes a kulcsra zárt ajtó mögötti világ, és milyen érzés, amikor a telefon csörgése megtöri a hajnali csendet… Tudom, milyen érzés, amikor bántalmazottként te szégyelled magad, és azt is tudom, milyen az, amikor ez az érzés, és a félelem éveken, évtizedeken keresztül kísért.

Tudom, mert egy vagyok közülük. Tudom, mert én is voltam bántalmazott.

És tudom azt is, hogy van kiút ebből a földi pokolból, és nem az én szégyenem, hogy a részese voltam. Út közben megtanultam, hogy nem áldozat vagyok, hanem túlélő. És, bár az út, ami eddig a paragdimaváltásig vezet, egyáltalán nem könnyű, nem lehetetlen végigmenni rajta. Viszont azt is tudom, hogy segítség nélkül, ha közben azt érzi az ember, hogy teljesen egyedül van, szinte lehetetlen…

„A bántalmazás szavakkal kezdődik, és szavakkal érhet véget.” – Azt, hogy milyen sok igazság van ebben a mondatban néhány hónappal ezelőtt a #metoo mozgalom képviselőinek bátor kiállása is bizonyította, egyúttal megmutatta, hogy lehetséges áttörni olyan társadalmi tabukat, amelyeket korábban évtizedes hallgatás lengett körül.

Az én szavam – ahogy azt a fent idézetett statisztika is mutatja – csak egy csepp a tengerben, de hiszem, hogy ha összefogunk, akkor ezek a cseppek együtt elmoshatják a családon belüli erőszakot övező tabukat is.

Éppen itt van az ideje, hogy ezek a tabuk megdőljenek, és a családi erőszak kitörjön a kulcsra zárt, barikádokkal eltorlaszolt ajtók mögül. Itt az idő, hogy barikádok helyett az érintettek zárjanak össze a segítségre szoruló sorstársaik mögött, hogy az áldozatok tudják és hallják, nincsenek egyedül.

Ha bántalmazó kapcsolatban élsz, vagy ismersz olyat, akinek segítségre van szüksége, akkor kattints erre a linkre, vagy kérj segítséget itt vagy itt ahol további jogi, pszichológiai segítséget tudsz kérni.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest