A bántalmazott társadalom, amiben élünk – Így tart minket traumakötésben az egyre keményebb eszközökkel operáló hatalom

„Az igazságtalanság az, amikor például valaki bánt téged a bölcsiben, és te vagy az, akit megszidnak, hogy ilyet nem szabad csinálni. Vagy amikor egy barátod játszhat egy közös játékkal, te pedig nem. Az nem igazságos, ugye?” – magyaráztam tegnap este a hároméves kislányomnak, amikor azt kérdezte tőlem: „Anya, mi az, hogy igazságtalanság?”. A válaszomat hallva helyeslően bólogatott, jelezve, hogy így most már érti, valóban nincs rendjén, ha Linda játszhat a mancsőrjáratos közös kirakóval, ő meg nem.

Már egészen pici gyerekként érezzük, hogy nagyon nincs rendjén, ha egy kapcsolatban az a szabály, hogy te megtehetsz dolgokat, például játszhatsz a közös játékkal, én pedig nem.

Messzire vezet az a kérdés, hogy a felnövéstörténetünk során mit tanulunk ezekről a helyzetekről, és arról, hogy hogyan tartsuk a határainkat, képviseljük önmagunkat és az érdekeinket, ha igazságtalanság ér minket. Ahogy fontos kérdés az is, hogy mihez kezdünk később, ha mondjuk egy párkapcsolatban a másik eljárhat szórakozni a barátaival, mi viszont nem…

Ezekben a pillanatokban rengeteget számít, hogy milyen mintát láttunk, és mit tettünk belsővé. Volt-e mellettünk valaki, aki elmondta, hogy ami történik, az nincs rendjén? Láttunk-e követendő példát, kaptunk-e olyan megoldókulcsokat, amelyek segíthetnek az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben kimondani és képviselni, hogy „nem, velem ezt nem lehet megtenni”?

Azok, akik ezt megkapták, később vélhetően könnyebben találják meg magukban a cselekvő erőt, ami aztán segíthet kilépni a kölcsönös tiszteletet nélkülöző, bántalmazó kapcsolatokból is, amelyeknek sajátja – többek között – az egyenlőtlenség, a felelősségvállalás teljes hiánya, a feljogosítottság, a manipuláció, a félelemben tartás és az, hogy a bántalmazó egyre durvább eszközökkel próbálja fenntartani az alá-fölé rendeltségi viszonyt.

Aki volt már ilyen vagy ehhez hasonló helyzetben, pontosan tudja, hogy mennyire beszorított, kiszolgáltatott, reményvesztett helyzetbe taszíthat, egyúttal tehetetlen állapotban tarthat a bántalmazó kapcsolatok ördögi dinamikája. Sajnos én is jól ismerem ezt a dinamikát, túlságosan közelről volt alkalmam megtapasztalni.

Talán ezért is fáj látni és tapasztalni a bántalmazó kapcsolatok társadalmi szinten is tetten érhető megnyilvánulási formáit: azt, hogy

miközben túlélőként próbálunk gyógyulni, szorító helyzetekből kiszabadulni, nem tudunk, mert a társadalmi szinten is tetten érhető abúzus újból és újból a tanult tehetetlenség állapotába taszít minket. Oda, ahol (a korábbi negatív tapasztalatainkból fakadóan) meg sem próbálunk változtatni a méltatlan helyzetünkön. Oda ahonnan egy riadt kisgyerek pozíciójából, dermedten szemléljük a fejleményeket.

Például az állandó bizonytalanságban és feszültségben tartó fenyegetéseket, (“Minden fel lesz jegyezve”) a döntéshozók méltatlan stílusú minősítgetéseit – amivel nemcsak normalizálnak egy nyilvánvalóan abuzív viselkedést, de még bátorítják is azt. Ennek pedig napi szinten, a saját bőrünkön érezzük az egyre súlyosabb következményeit: azt, hogy az emberekben kulminálódó feszültség, és annak egymásra fröcsögése – a másik inzultálása, a nyílt agresszió, a feljogosítottság, a minősítgetés – már-már természetes részévé vált a valóságunknak.

Nem szeretném, hogy a gyerekem egy olyan országban nőjjön fel, ahol ez elfogadott, és mélyen hiszem, hogy ha ezen változtatni szeretnénk, akkor nem jelzőkre van szükség, hanem arra, hogy felismerjük azokat a hatalomtechnikai eszközöket (vagy ahogy Aaron T. Beck fogalmaz, az instrumentális erőszakot), amelyeket az ország jelenlegi vezetése módszeresen használ arra, hogy manipulálja és félelmben tartsa a társadalom tagjait

„Ez egy bántalmazott társadalom”

„Ez egy bántalmazott társadalom” – fogalmazott Bódis Krisztina író, pszichológus és dokumentumfilmes egy interjúban. Ebben az állításban szerintem sok igazság van, de talán a bántalmazó kapcsolat eggyel pontosabb kifejezés: a regnáló kormány és az egyén kapcsolata sokkal inkább hasonlít egy bántalmazó kapcsolatra, amelyben a társadalom jelentős része traumakötésben van az egyre keményebb eszközökkel operáló hatalommal. Minden egyes alkalommal, amikor lehetőség lenne változtatni, véleményt nyilvánítani, akkor az érintetteket – akárcsak az áldozatát „visszaporszívozó” bántalmazó – visszarántja a kívülről érkező fenyegetésre adott reakció: a tehetetlenség és a félelem. Minden alkalommal, amikor háborúval, egy külső ellenségképpel (Brüsszellel, Sorossal, az ellenzéki pártokkal, ideológiákkal) riogatnak minket, pontosan azt az üzenetet erősíti a hatalom, amit egy magát különbnek és felsőbbrendűnek tartó, bántalmazó: „nem tudod megvédeni magadat, nélkülem semmi és senki vagy.”

Ahogy egy párkapcsolatban, úgy kollektív szinten is akkor formálódhat cselekvőképességgé és bátorsággá ez az állapot, ha felismerjük a bántalmazó eszközeit, és meglátjuk azokat a párhuzamokat, amelyek benne tartanak ebben a kollektív tehetetlenségben.

Ezeket vesszük sorra ebben a cikkben.

Mindig más a hibás

Az egyik legtipikusabb figyelmeztető jele a bántalmazó kapcsolatoknak a felelősségvállalás hiánya és hárítása. Amikor a hibáimra, a másiknak okozott fájdalomra semmilyen szinten nem reflektálok, a tetteim következményeiért semmi szín alatt nem vagyok hajlandó felelősséget vállalni, bocsánatot kérni. Ehelyett a felelősséget a másikra vagy a körülményekre hárítom: „te tehetsz róla, te vagy a hibás – vagy a főnököm, vagy a barátom, vagy az anyám”. Bárki, de én biztosan nem.

Vajon hány olyan alkalmat tudunk felidézni, amikor a jelenleg regnáló kormány felelősséget vállalt egy hibáért? Amikor a hiányosságok számonkérésekor nem egy körülményre, egy személyre vagy szervezetre kezdtek el mutogatni?  Hányszor hallottuk azt a mondatot bármely kormánytisztviselő vagy az ő álláspontjukat képviselő kormányszóvivő szájából az elmúlt tizenöt évben, hogy „vállaljuk, vállalom a felelősséget, hibáztunk, hibáztam”?

Feljogosítottság

Ahogy arra Lundy Bancroft Mi jár a bántalmazó fejében? című könyvében is rámutat: a legtöbb bántalmazó nem azért bántja a párját, mert nem tudja kezelni az indulatait, hanem azért, mert erre feljogosítva érzi magát. Ezért van az, hogy a bántalmazó emberek „érdekes módon” képesek moderálni magukat egy társas helyzetben, és nem egy koktélpartin ócsárolják és/vagy lökdösik a partnerüket, hanem a négy fal között. Holott a négy fal között is tudna civilizált módon viselkedni, de mivel az ő gondolkodási keretrendszerében neki ehhez joga van, az őt ért sérelem arányos a reakciójával, úgy dönt, hogy bántja a másikat. Erre mondja azt a szakértő, hogy

a bántalmazás nem indulatkezelési probléma, hanem egy gondolkodási hiba.

Aminek a fizikai mellett számos megnyilvánulási formája lehet – társadalmi szinten is.

Amikor például egy politikus személyeskedve sérteget és provokál (verbális abúzus) vagy  amikor egy politikus éveken át ignorál bizonyos sajtóorgánumokat (passzív-agresszió), vagy amikor fizetett po­litikai hirdetésekben a biztonságuk elvesztésével fenyegetik a választókat (érzelmi zsarolás), nem beszélve a karaktergyilkosságokról, amelyek a széles nyilvánosság előtt, a szemünk láttára fosztanak meg embereket a méltóságuktól, a jó hírne­vüktől, és attól a joguktól, hogy megvédjék magukat (bűnbakképzés), vagy amikor megtörtént dolgokról állítja valaki, hogy „itt ilyen nem történt” (gas lighting), akkor a bántalmazás különböző formáinak társadalmi szintű megnyilvánulásait látjuk éppen – párosulva a bántalmazó attitűdre jellemző magatartással: az előjogok önkényes megteremtésével, a leereszkedő, gunyoros beszédmóddal, a minősítgető, dehumanizáló („áttelelő poloskák”), konfrontatív, fölényeskedő, fenyegetőző kommunikációval. Utóbbi esetben elég a miniszterelnök legutóbbi, kötcsei beszédén elhangzott, “minden fel lesz jegyezve, semmi nem lesz elfelejtve” típusú mondatára gondolni.

Bizonytalanságban tartás

Ezen a ponton érdemes összevetni a traumakötődés és a populizmus fogalmát és azt, hogy mindez hogyan aránylik ahhoz a kormányzati kommunikációhoz, amelynek tartóoszlopa, hogy legyen valamilyen ellenségkép, aki ellen harcolni kell, akitől félni kell, akitől meg kell védeni az országot.

A fenyegetettség érzésének fenntartása nagyon jól megágyaz annak az egyébként bántalmazó kapcsolatokban is tetten érhető dinamikának, amikor a kiszolgáltatott helyzetbe került bántalmazott egyetlen emberben, a bántalmazójában képes már csak látni azt, aki mind érzelmi, mind fizikai síkon megvédi őt a rá leselkedő veszélyektől.

Ehhez érdekes adalék, hogy Joseph P. Forgas éppen Magyarország példáján keresztül taglalja a Psychology of Insecurity (A bizonytalanság pszichológiája) című kötet egyik tanulmányában, hogy milyen pszichológiai elvek mentén vezet az út a bizonytalanságon át a politikai populizmusig: miként távolít el az olyan értékektől az erkölcsi felsőbbrendűséget hirdető, törzsi identitást és a külső fenyegetettségtől való félelmet egyszerre erősítő narratíva, mint a tolerancia, a szólásszabadság vagy a humanizmus.

A bizonytalan körülmények egyébként is sok szorongást és félelmet válthatnak ki kollektív szinten, de ha valaki ezt ki is használja – például eltúlozza a fenyegetés mértékét, túlegyszerűsítő magyarázatot ad, ellenségképet gyárt, egyúttal azt az üzenetet erősíti, hogy rajta kívül másra nem számíthatunk a bajban -, az sebezhetővé tehet a politikai manipulációval szemben.

Vagy ahogy a szerző fogalmaz: „a populizmus fegyverként használja a bizonytalanság érzését” – pont úgy, ahogy egy bántalmazó is, aki a másik képességét megkérdőjelező és elbizonytalanító üzenetekkel, majd a patikamérlegen adagolt pozitív megerősítéssel traumakötésben tartja áldozatát.

Leegyszerűsítve: a világ veszélyes, te gyenge vagy, de én megvédelek. Hiszen mi már annyi minden keresztülmentünk együtt. Ez nekünk csak együtt sikerülhet.

Ismerős gondolatmenet?

Mást mond, mint amit tesz

A helyzetet tovább nehezíti, hogy ennek a dinamikának és annak, hogy jegyet váltsunk erre a legtöbbször kilátástalanság felé vezető útra, „szépen” megágyazhat egy bizonytalansággal teli, érzelmi, fizikai vagy verbális abúzussal terhelt felnövéstörténet, amelyben kódolva van, hogy az érintett áldozatok belesodródnak olyan élethelyzetekbe és kapcsolatokba, amelyekben ugyanaz az ismerős bizonytalanság és reménykedés pulzál, ami a gyerekkorukat is jellemezte.

„Egy ilyen közegben fejlődő személyiség (és idegrendszer) tulajdonképpen a hiábavaló reménykedésre van huzalozva, amivel egy bántalmazó ember mesterien tud manipulálni” – mondja Szirtes Lili tanácsadó szakpszichológus. A be nem tartott ígéretek, a szavak, amelyeket nem követnek tettek, szintén benne tarthatnak a kapcsolatban, mert a bántalmazott azt tette belsővé, hogy nincs más választása, mint reménykedni abban, hogy a dolgok megváltoznak.

Valaki, akinek a valóságát első pillanattól átjárja a bántalmazás traumája, mindent kibír, mindent elvisel, de mindennél jobban fél attól, hogy változtasson. Ez a félelem egy bántalmazó mellett folyamatosan mélyül, és kéz a kézben jár a szégyennel. Az áldozat szégyelli magát, mert nem képes változtatni, miközben a sorozatos kritizálás és minősítés hatására a maradék önbecsülése is eltűnik. Miközben pont ez az önbecsülés tenné lehetővé, hogy a határait és egyáltalán önmagát meg tudja védeni, odaálljon  saját maga mellé és kimondja: „velem ezt nem lehet megcsinálni”.

Szerintem valami nagyon hasonló történik társadalmi szinten is:

lassan tizenöt éve belemerevedtünk egy olyan kapcsolatba, ahol reménykedünk, hogy majd jobb lesz, várjuk, hogy javuljon a helyzet, amin a rossz tapasztalataink miatt nem merünk változtatni. És eljutottunk oda, hogy már a méltatlan helyzetünk miatt, és amiatt kezdtük el szégyellni magunkat, hogy még mindig nem változtattunk.

Egyre durvább eszközökkel operál

Egy bántalmazó személyiség – bár elsőre rendkívül megnyerő és lehengerlő tud lenni – az idő előrehaladtával egyre durvább eszközökhöz nyúl. A folyamatos kritizálás és manipuláció, a másik izolálása, társas kapcsolatainak módszeres gyengítése után sokszor egy fokozódó verbális, akár fizikai abúzus következik.

Ezen a ponton gondoljunk csak az európai közösségtől való folyamatosan távolodásra, Brüsszelre, akitől meg kell minket védeni az országot, vagyis minket (ahogy egy bántalmazó ember szokta a családjától és barátaitól „védeni” az áldozatát), és az ezzel párosuló, dehonesztáló, a bántalmazó viselkedést normalizáló kommunikációra (poloskák, illetve a “Jól tette, amit tett” megnyilvánulás), vagy a kisebbségeket kirekesztő és jogaiktől megfosztó törvényekre – például a gyülekezési törvény legutóbbi módosítására.

A felismeréstől a gyógyulásig

Egy bántalmazó kapcsolatot azért is nagyon nehéz felismerni, mert az ilyen kapcsolatba beleragadó emberek jelentős részének torz fogalmai vannak a szeretetről: azt tanulták, hogy az kéz a kézben jár a bántalmazással együtt járó fájdalommal („A másik sem lesz jobb.”). Talán valami hasonló dinamika érhető tetten akkor is, amikor valaki a gyűlöletkeltést, az agresszív kommunikációt – éppen a felnövéstörténetükben tapasztalt bántalmazás miatt – a világ legtermészetesebb dolgaként kezeli. Vagy ahogy Bánki György rámutat az A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról című könyvében:

„Megint mások azért alkalmazkodnak jól a tekintélyelvű rendszerekben, mert eleve úgy nőttek föl, az igényeiket sem­mibe vevő, vagy rejtetten elhanyagoló családban, közegben, kultúrában. Számukra az igazságtalanság, a hierarchia, az el­nyomás és a kizsákmányolás viszonylag természetes állapot.”

Hogy mekkora az érintettség? Világszerte a felnőttek 70 százaléka ér el legalább egy vagy több pontot az úgynevezett ACE skálán (vagyis az Adverse Childhood Experiences scale, magyarul a Kedvezőtlen Gyermekkori Tapasztalatok Skálán). Ez a kérdőív azt méri, hogy mennyire voltunk kitettek ártalmas tapasztalatoknak életünk korai éveiben – vagyis elszenvedtünk-e érzelmi, fizikai, szexuális bántalmazást, érzelmi és fizikai elhanyagolást, jellemzőek voltak-e egyéb, úgynevezett családi diszfunkciók, illetve volt-e a családunkban szenvedélybetegséggel vagy mentális zavarral küzdő családtag. E szerint a statisztika szerint 10-ből 7 ember érintett.

Ez azt jelenti, hogy 10-ből 7 ember megtapasztalta már az érzelmi vagy fizikai bántalmazás traumáját. Tehát

az emberek 70 százaléka könnyebben elbizonytalanítható például azzal kapcsolatban, hogy van-e beleszólása a saját életét is érintő kérdésekbe (lehet-e saját véleménye), ahogy a biztonságérzetüket fenyegető, tekintélyelvű üzenetere is jobban – értsd: zsigeri félelemmel – reagálnak. Ez az a félelem, ami sokszor benne tartja az érintetteket egy bántalmazó kapcsolatban, és (véleményem szerint) ez az a félelem, ami konzerválta ezt a jelenlegi, nem egyenlőségen, hanem hierarchikus és alá-fölé rendeltségi viszony szerint szerveződő, a bántalmazás eszközeivel rendkívül hatékonyan operáló kormányt.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a demokrácia sajátja az is, hogy a többség által választott képviselők hoznak döntéseket. Ez egy olyan béka, amit – ha tetszik, ha nem – le kell nyelnie annak, aki az ellenzékbe szoruló pártra vagy pártokra szavazott. Ugyanakkor a címben feltett kérdés mérlegelésekor nem elhanyagolható szempont, hogy a többség által megválasztott, kormányzó párt milyen attitűddel van jelen, hogyan viszonyul például a vele szemben kritikus hangokhoz.

Ismerd fel!

Amikor benne vagyunk egy bántalmazó kapcsolatban, és elkezdünk rálátni az életünket mérgező és behálózó, ördögi dinamikára, akkor vannak bizonyos kérdések, amelyek segíthetnek eldönteni, hogy az adott kapcsolat egyenlőségen és kölcsönös tiszteleten alapul, vagy a félelem vezérli.

Félünk-e például attól, hogy kimondjunk vagy leírjunk bizonyos mondatokat? Érezzük-e azt, hogy egy nálunk nagyobb erő nem engedi, hogy őszinték és önmagunk legyünk? Tapasztaljuk-e, hogy minden vita, véleménykülönbség potenciális háború valaki vagy valami ellen? Van-e okunk félni attól, hogy ha mást gondolunk, akkor azért büntetés és megtorlás jár?

Sajnos a fenti kérdésekre társadalmi és közéleti szinten is igen a válasz – vagy legalábbis nehéz lenne mást állítani akkor, amikor napi szinten veszítik el a pozíciójukat emberek a véleményük, közéleti kiállásuk miatt, vagy ahol egyik napról a másikra válhat ellenség abból, aki kritizál vagy a többségtől eltérő véleményt fogalmaz meg. Minél durvábbak ezek a következmények, annál ritkábban és halkabban lehet hallani ezeket a kritikus hangokat. Az emberek úgy némulnak el, mint egy bántalmazó kapcsolatban a saját életét féltő nő – ahogy arra ez a cikk is rámutat. Minél keményebb eszközökhöz nyúl a bántalmazó, annál jobban félünk attól, hogy kilépjünk, felszólaljunk és lázadjunk a minket ért igazságtalanságok miatt.

Felépülés

A traumakötődésből, egyáltalán egy bántalmazó kapcsolatból való kitörés kapcsán gyakran szokták tanácsolni – a terápia és a kapcsolat megszakítása, vagyis a „no contact” (ami, ha belegondolunk, a külföldre költözéssel is párhuzamba állítható) mellett, hogy próbáljunk a jelenre koncentrálni.

Ne arra figyeljünk, amit a bántalmazó ígér a jövőre vonatkozóan, amire hivatkozik, akire mutogat, hanem arra, amit tesz az adott pillanatban, és amit tett eddig.

Ezekre a tettekre kell most szerintem kinek-kinek a saját igazságérzete szerint fókuszálni, és a lehetséges következményeket tudatosítva megítélni, hogy mit szeretne tanítani a gyerekének vagy a soron következő generációnak olyan fogalmakról, mint az igazság és a szabadság.

Forrás:

Beck, A. T. (2011). A gyűlölet fogságában: A háborús konfliktusok pszichológiája (K. Balogh, Trans.). Ursus Libris.

Forgas, J. P. (n.d.). The politics of insecurity: How uncertainty promotes populism and tribalism. In Insecurity of psychology (pp. 307-328).

Kata Herendi és Szabó Eszter Judit, Az otthon hidege: Bántalmazó szülők felnőtt gyerekei (Budapest: Open Books, 2024), 216 old

Bánki György, A legnagyaszerűbb könyv a nárcizmusról (Budapest, Ab Ovo, 2018)