Miért a bántalmazottat hibáztatjuk az erőszaktevő helyett?

Szerző: | 2016. 06. 13. |

Az utóbbi hetekben, hónapokban, a közösségi média több alkalommal is hangos volt a különböző területeken (iskola, úszószövetség stb.) felmerült szexuális zaklatások okozta botrányoktól. Amellett, hogy az áldozatoknak szembe kellett nézniük az átélt események okozta fájdalommal, félelemmel, és szégyenérzettel, sajnálatos módon meg kellett küzdeniük egy másik nehézséggel is: a felkavaró emlékek mellé, nem egyszer a bántalmazott áldozatok felelősségét firtató kommentárok is érkeztek.

Bár ezek a médianyilvánosságot kapott esetek felhangosítják ezt a problémát, egyébként is gyakran előfordul, hogy a bántalmazott környezete az áldozatot kezdi el okolni a bántalmazást követően. Ilyenkor azt hangsúlyozzák, hogy az áldozat legalább ugyanolyan, ha nem nagyobb mértékben felelős az események bekövetkezésében, sőt az őt ért abúzus egyfajta direkt kiváltója, előidézője.

Miért történik ez?

A kérdés elsősorban az, hogy lehetséges ez? Miért merülhet fel egyáltalán az áldozat felelősségre vonása az érintettségük kapcsán?

Az áldozatok okolása mögött meghúzódó mozgatórugók jellemzően az emberek szorongásaiból táplálkoznak. Egy-egy ilyen esetet hallva egyszerűen félünk attól, hogy mi magunk is áldozattá válunk – könnyebb ezt a gondolatot eltartani magunktól, ha keresünk valamiféle rajtunk kívül álló magyarázatot arra, hogy velünk ez miért nem fog megtörténni.

A szexuális zaklatás (vagy más interperszonális bűncselekmény) elképzelése ugyanis túlságosan fenyegető és valóságos számunkra ahhoz, hogy kezelni tudjuk. A félelem feloldásaként a bántalmazott környezetében élők gyakran alkalmazzák az áldozatok

  • viselkedésére („túl kihívóan táncolt”),
  • öltözködésére („túl kihívóan öltözködött.”),
  • jellemére („túl kihívóan, kacéran viselkedett”)

vonatkozó sztereotípiákat. Ezek „kiabálása” ugyanis sokkal könnyebb, megnyugtatóbb, mint szembenézni a ténnyel, hogy bárki áldozatul eshet korra, nemre, vagy hovatartozásra való tekintet nélkül. Minél inkább negatív jellemvonásokkal, attitűdökkel ruházzák fel az áldozatot, annál kevésbé fognak velük azonosulni, annál inkább elhiszik, hogy ez velük, velünk nem történhet meg. Pont úgy, ahogy ennek az animációs videónak az egyik szereplője…

A rossz dolgok csak rossz emberekkel történnek meg?

A bűnbak megtalálása, kikiáltása egyfajta önvédelem, megküzdési mód, elfogadása a felfoghatatlannak, megmagyarázhatatlannak, elviselhetetlennek – miért történik meg valakivel, míg a másikkal nem? Lerner, 1980-ban közzétett igazságos világ hipotézise szerint a rossz dolgok csak rossz emberekkel történnek meg, amiből egyenesen következik, hogy ha én jó vagyok, a rossz dolgok velem nem eshetnek meg. Ez azonban egyfajta torzítása a valóságnak, amely a realitás átformálásával a kontroll érzését biztosítja számunkra.

Az erőszakhoz kapcsolódó ilyesfajta mítoszok (rape myths) előítéletes, sztereotipikus és fals elképzeléseket közvetítenek, áldozatról, elkövetőről, inzultusról egyaránt. Ezek erősítik az események átélőinek szorongását, félelmét, kialakítva a másodlagos viktimizációt, a nehézségek újraélését azáltal, hogy a hivatalos szervek, a társadalom tagjai nem hisznek nekik, ismét megalázzák őket.

Katherine Cambareri fotográfus is arra igyekezett felhívni a figyelmet képsorozatával, hogy mennyire nyilvánvalóan téves az az elképzelés, ami az áldozatok oldalán keresi a történések eredőjét. Munkájában az áldozatok szexuális zaklatás idején viselt ruhadarabjait mutatja be, ellensúlyozva ezzel az öltözetek kihívó jellegének sztereotípiáját.

ruha

A statisztikák azt mutatják, hogy a bejelentések mindössze 2%-a tekinthető valótlannak, vagyis az esetek 98 %-ában erőszak történik, amely sokszor begyógyíthatatlan lelki sebeket okoz. Mindezekhez társul még a stigmatizáció, a túlzott általánosítás, amik szinte elképzelhetetlen lelki megterhelést eredményeznek, emellett pedig egyfajta ördögi kör kialakulásához vezetnek.

Az áldozatok ugyanis a felelősségre vonástól és a szavahihetőségük kétségbe vonásától való félelem miatt nem fordulnak segítségért. Ez azonban amellett, hogy megvédi őket a közvetlen megaláztatástól, sajnos közvetett védelmet biztosít az elkövetőknek, kialakítva a hírekből ismert helyzetet, vagyis, hogy a zaklatók éveken át háborítatlanul „tevékenykedhetnek”.

A gyermekkori abúzust átélt emberek gyakran évekkel, vagy évtizedekkel később szembesülnek a múltban elszenvedett sérelmekkel. A témáról és arról, hogy hova fordulhatnak segítségért, ebben az interjúban olvashatsz.

Mi a megoldás?

A körforgás megállítására egyetlen lehetőségünk van, a tudatosítás. Annak a sulykolása, hogy

a szexuális zaklatás áldozatai nem vonhatók felelősségre az események kapcsán, nem követtek el hibát sem az öltözködésüket, sem a viselkedésüket tekintve. Biztosítani kell számukra azt a védelmező, és megértő közeget, ami lehetővé teszi, hogy a kellemetlen érzések minimálisra csökkentésével, meg tudjanak nyílni az eseményekkel kapcsolatban.

Fontos kezdeményezés az Anoni Mara Társaság által létrehozott BESZÉLJ RÓLA projekt, ami online felületen biztosít lehetőséget az abúzus áldozatainak, hogy anonim módon megosszák történeteiket. Remélhetőleg az ehhez hasonló kezdeményezések elérik céljukat, és mindenkihez eljuttatják az üzenetet, amit fontos lenne minél több ember számára, és teljesen nyilvánvalóvá tenni.

Fotó: itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Pszichoforyou

Pin It on Pinterest

Share This