„Hinni kell benne, hogy a különbözőségeinken keresztül is rátalálhatunk a szeretetre” – Brené Brown gondolatai az összetartozásról

Szerző: | 2018. 12. 23. | Social&Smart | Olvasási idő: 15 perc

„Az összetartozás azt jelenti, hogy ott vagy, ahol lenni szeretnél, és a többiek is szeretnék, hogy ott legyél. A beilleszkedés az, amikor ott vagy, ahol lenni szeretnél, de a többieket ez nem érdekli. Az összetartozásban azért fogadnak el, mert olyan vagy, amilyen; ha beilleszkedsz azért, mert olyan vagy, mint a többiek közül bárki más. Ha önmagam tudom adni, akkor összetartozunk. Ha olyannak kell lennem, mint te, akkor beilleszkedem.”

A fenti mondatokat felső tagozatos tanulók fogalmazták meg akkor, amikor a Houston-i Egyetem neves kutatóprofesszora, Brené Brown arról kérdezte őket, szerintük mi a különbség összetartozás és beilleszkedés között.

Nem hiszem, hogy van olyan, aki számára kérdés, melyiket választaná: az évnek ebben a szakaszában talán még jobban vágyunk az összetartozásra és arra, hogy megtaláljuk azt az elfogadó és befogadó közeget, vagy még inkább közösséget, ahova úgy tartozhatunk, hogy közben nem kell viselkedni, igazodni vagy alakoskodni.

Az emberi viselkedésben gyökerező, több ezer évre visszavezethető evolúciós magyarázata van annak, miért olyan fontos számunkra, hogy tartozzunk valahova: a közösség ereje, a tudat, hogy ha baj van, akkor a körülöttünk lévők megvédenek minket, biztonságot ad, megnyugtatóan hat ránk.

Ettől a védőhálótól még azon az áron sem vagyunk hajlandóak megválni, ha fel kell adni magunkat és az elveinket. Csakhogy – ahogy arra fent idézetett definíció is rámutat – ebben az esetben már nem összetartozásról, hanem beilleszkedésről beszélünk.

Felmerül tehát a kérdés: lehet-e úgy összetartozni, hogy közben önmagunkhoz is hűek maradunk? Hogyan legyünk anélkül együtt másokkal, hogy önmagunkat feladnánk?

Erre a kérdésre ad elgondolkodtató (és szerintem nagyon pontos) választ Bátran a vadonban című könyvében Brené Brown, aki ezzel egy nagyon aktuális és világszerte húsba vágó problémára reflektál.

Ez a probléma pedig a megosztottság…

…és az azzal kéz a kézben járó, végtelenül leegyszerűsítő, toleranciát, empátiát és kulturáltságot nélkülöző, gyűlölködéssel átitatott módja a kommunikációnak és annak, ahogy másokhoz viszonyulunk, ahogy élünk.

Sajnálom (és azt hiszem tőlem talán egy picit szokatlan is, hogy ennyire sötéten látom a képet), de végtelenül elszomorít az a megosztottság, ami ideológiák, politikai pártok értékrendje mentén ver éket közénk, ami ellehetetleníti a józan gondolkodást, az érdemi vitát vagy éppen azt, hogy leüljünk egymás mellé az ünnepi asztalnál.

Elkeseredettség, hallgatás, cinizmus, egymás ócsárolása hatja át a közbeszédet, miközben nap mint nap választanunk kell: a csoporthoz, vagy önmagunkhoz maradunk hűek. Nem tudunk, vagy félünk vitatkozni, egyet nem érteni, helyette igazodunk, alkalmazkodunk a körülményekhez és a körülöttünk lévőkhöz, miközben „minden módon próbálunk elkülönülni azoktól, akik különböznek tőlünk.”

„…a legtöbben aközött választhatunk, hogy vagy megkíméljük magunkat a konfliktustól, a kellemetlenségtől, és csendben maradunk, vagy odaállunk valamelyik oldalra, és szépen lassan átvesszük azoknak a viselkedését, akik ellen harcolunk. Bármelyiket is válasszuk, hiedelmeink és önmagunk védelmezése eltávolodáshoz, félelemhez és magányhoz vezet”

– fogalmaz Brené Brown, akinek a szavaiban ezúttal is sok igazság van, és ezt az adatok is alátámasztják: míg 1980-ban az amerikaiak 20%-a vallotta magát magányosnak, addig ez a szám ma ennek a kétszerese. De a magányosság mértéke világszerte, így hazánkban is egyre növekszik.

„A világunk kollektív spirituális válságban van” – állítja Brené Brown, aki spiritualitás alatt „a szeretetben és az együttérzésben gyökerező, elválaszthatatlan kötődést” érti, azt a kapcsolódást, amelyre „emberi mivoltunkból következően, mindannyian vágyunk”.

Ez az egyetemes kötődés sérül folyamatosan akkor, amikor „ideológiai bunkerekbe” tömörülünk a velünk egyívásúakkal, és teljesen kizárjuk az életünkből és a látókörünkből azokat, akik másként gondolkodnak (például, amikor letiltjuk a Facebook-on azokat az ismerőseinket, akik velünk ellentétes álláspontra helyezkednek mondjuk a választásokon). Csakhogy, „amikor ugyanolyanokkal vesszük körbe magunkat, akik ugyanazokat az embereket utálják, az nem közösség, hanem a velem vagy ellenem hamis elve.”

„Életünk szinte valamennyi területén elkülönülünk másoktól (…), a cinizmus és a bizalmatlanság szorongatják a szívünket” – fogalmaz Brené Brown, aki szerint „nagy árat fizetünk az olyan hatalmi rendszerek fenntartásáért, amelyek egyeseket befogadnak, másokat kirekesztenek és az összetartozás az a pénznem, amelyben ezt az árat a leggyakrabban mérik.”

A kutatóprofesszor szerint a megosztottságot erősítő, és a valódi összetartozást gyengítő első számú tényező a félelem: félünk a sebezhetőségtől, a sérelemtől, a kapcsolatok elvesztésének fájdalmától, a kritikától, a kudarctól, a konfliktustól és attól, hogy nem felelünk meg.

Tény ugyanis, hogy ez a sok minden forog kockán akkor, amikor úgy döntünk, hogy minden bátorságunkat összeszedve kimozdulunk a jól védett bunkerünkből, és – feltéve, hogy nem értünk egyet valamiben – felvállaljuk a konfliktust a közösségünk tagjaival szemben (ahelyett például, hogy úgy csinálunk, mintha minden rendben lenne, mert az – a tévhittel ellentétben – „nem lojalitás vagy szeretet, hanem félelem”).

Irány a vadon!

Brené Brown szerint ez a szituáció – vagyis ha a többség véleményével szemben állva vállaljuk magunkat és a véleményünket, és ez ránk nézve ilyen következményekkel jár – nem sokban különbözik attól, amikor egy törzs tagját a vadonba száműzik: ebben a helyzetben jó eséllyel érezhetjük kiszolgáltatottnak, magányosnak és védtelennek magunkat.

Bármilyen ellentmondásosnak is tűnik, ez az a pont, ahol bátornak kell lennünk és nagyon kell hinnünk abban, hogy a „vadon” egy jó hely, olyan, ahol sok hozzánk hasonló számkivetett él, és ha elég kitartóak vagyunk, akkor ez az a hely, ahol a különbözőségeinken keresztül rátalálhatunk a szeretetre, a már említett kötődésre, az önkifejezés szabadságára, A szabadságra.

 „Amikor olyannyira egyedül vagy magaddal, hogy hajlandó vagy kiállni önmagadért, az maga a vadon – az egyedüllét és a keresés megszelídítetlen, kiszámíthatatlan színtere. (…) A valódi összetartozás színtere, a világ legbátrabb és legszentebb helye – az a hely, ahol létrejöhetnek igazi találkozások.”

Elszemélytelenítés

Ellenben „ha a közös gyűlölet és az elfojtott félelem olyan elegye egyesít bennünket, amely végül vádaskodás formájában jut kifejezésre, veszélyes irányba mozdul el a közösség” – vallja Brené Brown, aki szerint az, ha kiállunk magunkért és a saját szükségleteinkért nem egyenlő azzal, hogy elkezdjük tagadni mások emberi mivoltát.

Az ideológiai bunkerekbe tömörülés másik rákfenéje ugyanis az, hogy a sajátjaink magasztalásával és/vagy kritikátlan elfogadásával párhuzamosan elkezdjük a másik oldalt, a tőlünk másként gondolkodókat elszemélyteleníteni, vagyis nem vesszük egymást emberszámba.

Sajnos nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy ennek az elszemélytelenítő kommunikációnak a gyakorlati példáival szembesüljünk, a plakátokkal szegélyezett utcára sem kell kilépnünk, elég, ha rápillantunk az idővonalunkra, vagy egy picit mélyebben magunkba nézünk.

„Az elszemélytelenítés gyakran egy ellenségkép megalkotásával, démonizálásával kezdődik, ami belekényszerít minket egy velem vagy ellenem szituációba, amelyben azt érezzük, muszáj valahova tagozódnunk. Ha viszont valamelyik oldalra állunk, „elveszítjük a bizalmunkat, és egyre dühösebbek leszünk egymásra, nemcsak az ellenségképünk szilárdul meg, hanem kezdjük elveszíteni a másik meghallgatására, a kommunikációra és akár egy cseppnyi együttérzésre való képességünket is, elkezdjük „a másik oldalon” állókat erkölcsileg alacsonyabb rendűnek vagy akár veszélyesnek látni egy konfliktushelyzetben, a vita kezdi a jó a gonosz ellen formáját felölteni. (…)

Az elszemélytelenítés a történelem számtalan esetében szolgált táptalajul az erőszakos cselekedeteknek, az emberi jogok megsértésének, a háborús bűnöknek és a népirtásnak. Általa vált lehetségessé a rabszolgaság, a kínzás és az emberkereskedelem. Mások elszemélytelenítése az a folyamat, amely által elfogadhatónak tartjuk az emberi természet és lélek ellen elkövetett bűnöket, és közülünk sokan a saját hitük alaptételeivel ellentétben álló nézeteket” – olvasható Brené Brown könyvében.

Lépj közelebb!

Ha ezt az utat választjuk (a vadon helyett), akkor nagyon hamar eljutunk oda, hogy egyre messzebbről kiabálunk egymásnak, egyre hangosabban, egyre csúnyább dolgokat, egy olyan zárt térben, amely visszahangozza a gondolatainkat és a szavainkat. Ez azonban sehova sem vezet, mert a fejlődést, a változást feltételező találkozások így nem tudnak megtörténni.

Ez csak akkor lehetséges, ha a bunkereinkből kilépve közelebb lépünk egymáshoz, ha kiabálás helyett meghallgatjuk egymást, ha ítélkezés helyett elfogadjuk, skatulyázás helyett megismerjük, elszemélytelenítés helyett emberszámba vesszük, vagy még inkább partnernek tekintjük a másikat – függetlenül attól, hogy más, vagy másként gondolkodik, mint mi. Ellenkező esetben csak egyre távolabb sodródunk egymástól, és ezzel együtt a megoldástól, a változástól, a külső és belső szabadságunktól is.

„…kevesen veszik a fáradságot, hogy kilépjenek a kategorizálás kényelmes keretei közül, és a komfortzónájukat elhagyva, személyes tapasztalataik alapján formáljanak véleményt a többi emberről” – fogalmaz Brené Brown, aki szerint, ha több energia-befektetéssel is jár, megéri kiállni magunkért és a közvetlen tapasztalatainkra hagyatkozni, ahelyett, amit „a hírekben, vagy a hatalomért versengő politikusok szájából hallunk”.

És lenne itt még valami…

…amit tehetünk annak érdekében, hogy „mi magunk legyünk a változás”. Erre remek lehetőséget teremt a fenti helyzet eszkalálódásában komoly szerepet játszó közösségi média, ahol nap mint nap jelennek meg gyűlölködő tartalmak – a becsmérlő kommentektől a más embereket megszégyenítő mémeken át a gyalázkodó cikkekig. Nem mindegy, hogy ebben a helyzetben hogyan reagálunk…

„Ha sértve érzed magad, amikor Hillary Clintont hülye picsának nevezik vagy lekurvázzák, akkor ugyanúgy meg kellene sértődnöd, amikor Ivanka Trumpot illetik ugyanezekkel a szavakkal. (…) Ha sért az, hogy Trumpot photoshoppal Hitlerré maszkírozzák egy mémben, akkor nem kellene, hogy az idővonaladon megoszd a jokerré változtatott Obama- képet” – hoz amerikai, de magyarországi kontextusba is könnyen átfordítható példát Brené Brown arra, hogy ha mások nem válogatnak az eszközökben, akkor azt a saját érdekünkben nekünk kell megtennünk, mert

„az ítélkezés és a gúnyolódás által létrejött kapcsolat nem valódi. Viszont a fájdalom, amit ezzel okozunk, sokkal valóságosabb. Az acsarkodással létrejött kapcsolatnak annyi az értéke, mint magának az acsarkodásnak: semmi.”

Merre tovább?

Szóval, ha ott állunk a „vadonban”, egyedül (mert szembementünk a közösség véleményével), kiszolgáltatottan (mert nincs hova mennünk), sebezhetően (mert bátran megmutattuk magunkat és a gyengeségeinket), fegyvertelenül (mert nem használjuk azokat az eszközöket, amelyek elszemélytelenítenek másokat) akkor – finoman fogalmazva – tök jogos a kérdés, hogy akkor most hogyan tovább?

Bármilyen reménytelennek tűnik is a helyzet (teljesen megértem, ha annak tűnik), Brené Brown szerint a legfontosabb, hogy bármit is teszünk, ne a félelem vezéreljen minket, mert biztosak lehetünk benne, hogy az rossz irányba terel minket. Az egymás felé vezető út sebezhetőséggel van kikövezve – vagyis azzal, hogy bátran vállaljuk a gyengeségeinket, a fájdalmainkat, vagy éppen a félelmeinket.

Ez manapság azért sem könnyű, mert – ahogy arra Brené Brown is rámutat, „a családunk és a kultúránk arra tanított, hogy a sebezhetőség, amely a fájdalom felismeréséhez kell, a gyengeség jele, ezért arra buzdítottak, hogy legyünk inkább dühösek és tagadjuk. Ám ma már tudjuk, ha érzéseinket tagadjuk, akkor azok átveszik a hatalmat felettünk. Ha érzéseinket birtokba vesszük, feldolgozhatjuk a fájdalmunkat”.

A sok nehézség ellenére azért is érdemes vállalni a kockázatot, mert a már említett ideológiai bunkerek éppen a két legfontosabb dologtól, a (társas) magánytól és a kapcsolatok elvesztésétől nem védenek meg minket, ehelyett éppen a legnagyobb szívfájdalmakkal szemben leszünk védtelenek.

Ezekre a szívfájdalmakra a szerző szerint a személyes kapcsolatok adhatnak gyógyírt, akkor, amikor együtt átélhetjük az őszinte örömöt és igen, a bánatot. Amikor ezeken az érzéseken együtt osztozunk, az erősítheti a valódi összetartozást (ami nem összekeverendő a közös ellenség utálatával).

„Ha összegyűlünk, hogy igazi örömet, reményt és fájdalmat éljünk át, elszáll belőlünk a mindent átható cinizmus, amely sokszor a jobbik énünket fedi el. Amikor viszont a közös ellenség megtalálásából eredő meghittség hamis zászlaja alatt gyűlünk össze, akkor a cinizmust erősítjük és a kollektív értékünket csökkentjük.”

Ha az összes nehézség ellenére úgy döntünk, hogy elindulunk a vadonba, vállalva önmagunkat, a véleményünket, a sebezhetőséget és az összes fájdalmat, ami ezekkel együtt jár, akkor Brené Brown szerint három dologgal érdemes tisztában lennünk.

  1. Az út nem lesz könnyű – sok fájdalomra és konfliktusra kell közben számítanunk. Amikor ezekben a pillanatokban teljesen egyedül vagyunk, akkor sose feledjük: „összeköt bennünket valami, ami nagyobb, mint a politika, az ideológiák vagy a csoporttagság – a szeretet és az emberi lélek”
  2. Bár elsőre ez nem biztos, hogy látszik, de a bátorságunk egyik jutalma, hogy a „vadon” tele van hozzánk hasonló emberekkel, olyanokkal, akik „mindenhová és sehová sem tartoznak”. Csak önmagukhoz.
  3. A legfontosabb társunk az úton az önelfogadás kell legyen: „a valahova tartozás sosem lehet erősebb bennünk az önelfogadásnál”

Kívánom nektek (és magunknak is) az ünnepekre, hogy bátran induljunk el a vadon felé, az utatokon minél több igazi találkozásban legyen részetek, éljetek át minél több igazi örömöt, reményt és fájdalmat is. És ha ezek megtörténnek, akkor – Brené Brown szavaival – „ne az kössön össze titeket, amiben hisztek, hanem az, akik vagytok”.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This