„Önző és hálátlan vagy!” – hogyan ismerjük fel, ha bűntudattal büntetnek minket?

A bűntudatra való képesség alapvetően hasznos emberi tulajdonság. Egyes pszichés zavarok esetén például megléte nagy eséllyel jelzi a gyógyulást. Onnantól válik problémássá, ha túlzott mértékben eluralkodik rajtunk, melynek hátterében gyakran a családból hozott minta áll. A bűnösnek beállítás burkolt manipulációt takar, ezért érdemes megvizsgálni a bűntudatkeltők személyét is; nekik miért éri meg fenntartani ezt a stratégiát?

Erőforrás vagy önsorsrontás?

Egy viszonylag jól funkcionáló emberi kapcsolatban az erőviszonyok legalább részlegesen kiegyenlítettek. Tehát amikor valamilyen feszültség keletkezik, akkor sosem csak az egyik fél tart önvizsgálatot, hanem mindketten átgondolják részüket a helyzet létrejöttében. Sajnos az a tapasztalat, hogy többször hallani azokról az esetekről, ahol az önvizsgálatra, önreflexióra való képesség, a saját rész felvállalása és kimondása csupán az egyik fél részéről történik meg. A „bűnös” és „áldozat” szerepek leosztása sokkal jellemzőbb, mely alá-fölérendelt helyzetet teremt, egyenlőtlenül hárítva a felelősséget.

A bűntudat vállalására/megélésére való hajlam eredete gyakran a neveltetésre vezethető vissza. Hiszen, akivel folyton azt éreztették, hogy mindig vele van a gond és miatta van feszültség, annak nagy gyakorlata lesz abban, hogy a külvilág történéseit saját hibásságára vezesse vissza.

Sokan akkor kezdenek el ennek mentén terápiát keresni és önvizsgálatot tartani, amikor észreveszik, hogy életük egyre több színterén olyan érzésük lesz, mintha még mindig nem jöttek volna el otthonról. Továbbra is rájuk hárul a bűnös, vezekléssel tartozó fél egyoldalú szerepe.

„Mindenről te tehetsz…”

Eliza, a húszas évei elején járó egyetemista lány, súlyos szorongásos tünetei miatt képtelen örömtelien megélni fiatal éveit. Először a tanulás okozta nyomásban kereste a gond forrását, hiszen nagyon nehéz szakon tanult, csupa jó képességű, versengő évfolyamtársával. Azonban idővel kirajzolódott, hogy az otthonról hozott elvárások, és az ő ehhez kapcsolódó hiedelmei képeznek erős alapot szorongásainak.

Tanár szülők elsőszülött gyerekeként nagyon korán belenevelték a teljesítményigényt. Ez önmagában még nem lenne rossz dolog. Azonban, ahogy beköszöntött a kamaszkor, majd egyetemre került, szülei egyre nehezebben viselték felnőtté válását, kikerülését a gyerekszerepből. Hétvégenként kötelező jelleggel hazarendelték. Már nem volt elég, hogy jó jegyeket hozott, folyamatosan azt éreztették vele, hogy csak akkor szerethető, ha otthon is az elvárásoknak megfelelően teljesít – házimunkában, feladatokban. De sosem volt elég, amit teljesített. Büntették, ha hétvégén tanulni próbált, mondván, ezt hét közben kell megoldania, az ő hibája, önzősége és idétlensége az oka, ha erre képtelen. Folyamatosan leste szülei elvárásait, saját programot nem mert szervezni.  A viták során rendszeresen rá hárították a felelősséget; önzőnek és hálátlannak állították be, és ha mert felszólalni, az édesanyja színpadias köhögőrohamot produkált, sírva fakadt és fuldokolva azt kiabálta, hogy ő fogja egyszer megölni a lelketlenségével.

Ilyen bűntudat-cunami után óriási mennyiségű feszültség halmozódott fel benne. Miután képtelen volt azokkal meghallgattatni magát, akik ezt generálták benne, így önmaga ellen fordította indulatait, és súlyos mentális betegség alakult ki nála. Bár szavakkal megfogalmazta az őt ért igazságtalanságokat, a lelkében képtelen volt elhinni, hogy neki is lehet – legalább részben – igaza. Nagyon sok időnek kellett eltelnie, mire belátta, hogy képtelenség, hogy mindig ő legyen a felelős.

Önzés vagy öndefiníció?

A legtipikusabb aduász, amit vita során bedob a bűntudatkeltő fél, amikor áldozatszerepbe helyezi önmagát, és úgy állítja be a sajátjától eltérő gondolkodást, mint önző, aljas hálátlanságot. Az önző szó hatására bújik elő leggyakrabban a bűntudat, hiszen ki akarna ilyen tükörbe nézni, így látni magát?

Azonban bűntudata csak annak lehet, aki valami rosszat követett el; ezért első lépésként talán érdemes tisztázni: mi is a bűnünk?

Ha alaposabban szemügyre vennénk a helyzetet, végül oda lyukadnánk ki, hogy azzal követtünk el „rosszat”, hogy máshogy gondolkodtunk, éreztünk egy adott dologgal kapcsolatban, mint ahogy azt elvárták tőlünk. Esetleg nem a másik fél szempontjait helyeztük előtérbe, hanem a sajátjainkat.

Csakhogy az a csavar, hogy éppen az az ember az önző, aki a másikon akarja bevasalni a saját igényeit, és nem fordítva. Reális az lenne, ha amellett tudná képviselni az érzéseit, hogy közben asszertíven a másik oldalt is figyelembe tudná venni, manipulatív és elmarasztaló következtetések nélkül.

Mindenkinek jogában áll megtalálni az egyensúlyt a másokról való gondoskodás és az önmagával való törődés között. Igazából nem önzés, hanem öndefiníció az, amikor úgy érezzük, szabadságunkban áll önállóan gondolkodni, érezni és viselkedni, függetlenül attól, hogy mások mit várnak el tőlünk.

Az első, és talán legfontosabb lépés tehát az, hogy értsük meg az önzés és az öndefiníció közötti különbséget. 

Kényelmes, mert kontroll alatt tartott

A  bűntudatkeltés „jól bevált” módszere a nevelés során népszerű. A dackorszak és a kamaszkor az önmeghatározás fordulópontjai, ez sok ellentmondással jár a gyerek részéről, amit a szülők nehezen viselnek. A megbillenő befolyást és tekintélyt más utakon kell biztosítani; ebben segít a bűntudatkeltéssel irányítás. Nagyon sokan beszámolnak róla, hogy akkor indult el a lejtőn a szüleikkel való kapcsolatuk, amikor elkezdtek szubjektív igényeket, gondolatokat megfogalmazni, amit ők a család elárulásaként értelmeztek. „Azok után, hogy ennyit dolgozok érted, az lenne a minimum, hogy mindenben szót fogadsz, és nem bántod szegény anyádat a rosszaságoddal.”

A saját érzések megkérdőjelezése és jellemhibaként való beállítása teljesen elbizonytalanítja a gyereket, aki nem akar rossz lenni azokhoz, akiket szeret. Azt hiszi, felér egy lázadással, ha a többségtől eltérő véleményt mer formálni. Ezt az érzést használja ki a másik fél, hiszen érdeke ilyenkor az, hogy minden úgy történjen, ahogy ő elvárja, tehát kontrollálni akar.

A bűntudatkeltés haszna

Mit nyer azzal a bűntudatkeltő, ha ezt a módszert alkalmazza? Például magyarázkodásba viszi bele a másik felet, amiből erőt nyer. Azt érzi, hogy ő a jobb, hiszen áldozatként kötelessége felhívni a másik fél figyelmét arra, hogy bántják. Elhiszi, hogy bezzeg ő mindent megtesz, ezért a másik tartozik neki.

Amikor nem azt mondom a másiknak, hogy „önts kérlek egy pohár bort”, hanem megkérdezem, hogy „nyitva van a boros üveg?” – akkor manipulálok. Egyébként nem teljesen ördögtől való dolog a manipuláció egy emberi kapcsolatban. Vannak barátságosabb, egyik felet sem bántó formái. Problémássá akkor válik, ha direktben a másik irányítására kezdem használni ezt az érzést úgy, hogy közben fájdalmat okozok neki.

Pontosan tudja, aki megélte már, milyen maró érzés a bűntudat, és mennyire elementárisan rossznak érzi magát az, aki elhiszi magáról, hogy bűnös. Pillanatok alatt elvész az öröme, lehangolttá vagy dühössé válik. Tényleg szeretjük azt, akit így büntetünk? Miért van szüksége rá a manipulálónak, hogy így biztosítsa a hatalmát?

Amit a bűntudatkeltő sosem fog kimondani, az az, hogy: „szükségem van a figyelmedre, mert ettől érzem értékesnek magam. Félek, hogy mi lesz velem, ha már nem leszel ráutalva a jelenlétemre, és attól is, hogy magányos leszek. Nagyon tartok minden olyan helyzettől, amit nem irányíthatok, mert kiszolgáltatottnak érzem magam. Mi van, ha nem leszek képes kezelni? Csak úgy tudlak magam mellett tartani, ha azt éreztetem, tartozol nekem.”

Mennyi nehéz érzést kellene felismerni és kimondani, ha felvállalná a bűntudatkeltő a viselkedése okait! De mivel jó eséllyel összeomlana egy amúgy is billenékeny önbecsüléssel bíró ember egy ilyen őszinte felvállalás súlya alatt, ezért inkább magába fojtja ezeket. Sőt, talán még önmagának sem ismeri be. De ha kijelöl valakit a környezetéből, akire átháríthatja a saját gyengeségérzését, azzal nemcsak tehermentesül, de fel is mentheti magát. „Én jó vagyok, minden miattad van! Te tettél rosszat!”

Úton az önmeghatározás felé

Susan Forward zseniális, ám nagyon nehéz témájú könyvében a Mérgező szülőkben részletesen kifejti, miért is olyan nehéz a bűntudattal megkötöttséget felismerni és legyőzni. Minden családnak vannak hiedelemrendszerei, melyek szükségesek egyensúlyuk fenntartásához, legyen az egészséges vagy sem. Ebben segítenek a szabályok, elvek.  Például, az „akkor vagy jó gyerek, ha szót fogadsz”, az egyik ilyen elv, ami viszont nem hagy kiskaput. Azt jelenti, ha bármiben másként cselekszünk az elvártaknál, akkor rosszak vagyunk, vagyis megérdemeljük a büntetést.

Legtöbb, önmagunkkal kapcsolatos belső gondolatunk, narrációnk alapja a szüleink és/vagy más, a nevelésünkben szerepet játszó személyek visszajelzéseiből származik. Ezért érdemes tisztázni, hogy mennyire lehettek pontosak és igazak ránk, mert ezeket visszük tovább más kapcsolatainkba is. Ha torzít a tükör, amit tartottak elénk, akkor a külvilág másoktól jövő visszajelzéseiben is önnön rosszaságunkat fogjuk meglátni.

Ezért fontos, hogy tisztázzuk, bennünket milyen mély, leülepedett hiedelmek irányítanak, mielőtt megjelenik ennek folyományaként a bűntudat érzése. Mi történik, ki által, és miért pont így csapódik le bennünk? Milyen más magyarázat lehetne a történésekre, ki másnak lehetne benne felelőssége?

Érdemes hátralépni és megvizsgálni az összképet: biztos, hogy csak a mi bűnünk, ami történik? Ha valóban van felelősségünk benne, a saját jellemfejlődésünknek is jót tesz, ha ezt képesek vagyunk beismerni és felvállalni. De ha minimum megoszlik a felelősség, akkor gondoljuk végig: kinek jó az a kimenetel, ha mi játsszuk el a bűnbak szerepét?