„Egész életemben megváltoztathatatlan dolognak hittem az emberi tulajdonságokat. Az ember lehet okos, vagy ostoba, de ha kudarcot vall, akkor csak az utóbbiak táborába tartozhat.” Ez a mondat, vagy még inkább vallomás a Szemléletváltás – A siker új pszichológiája című könyvben olvasható. Konkrétan a szerző, nevezetesen Carol S. Dweck szavai ezek. Azé a pszichológiaprofesszoré, aki ma már azt állítja, hogy „az önmagunkkal kapcsolatos szemléletünk egész életünket alapvetően meghatározza, így például azt is, hogy sikerül-e olyan emberré válnunk, amilyenné szeretnénk, és hogy elérjük-e azokat a célokat, amelyeket fontosnak tartunk”.

Carol S. Dweck emberek millióinak adta vissza a fejlődésbe, tanulásba, változás lehetőségébe vetett hitét azáltal, hogy megmutatta és bebizonyította, erre kivétel nélkül mindenki képes – és ahogy az ő gondolkodása megváltozott, mindenkié megváltozhat.

A HVG Kiadó gondozásában megjelent, Szemléletváltás című könyve nyomán megpróbáljuk megmutatni a rögzült és a fejlődési szemlélet közötti alapvető különbségeket, és ezzel együtt azt is, hogy az utóbbi elsajátításában milyen elképesztő lehetőségek és erőforrások rejlenek.

Rögzült szemlélet VS fejlődési szemlélet

„Béna vagyok”. „Profi vagyok”. „Rettenetes férj vagyok”. „Született tehetség vagyok”. „Egy lúzer vagyok”. „Borzalmas szakács vagyok”. Ezek a kijelentések a Mindset néven ismertté vált elmélet egyik alapfogalmának, azaz a rögzült szemléletnek a lehetséges megnyilvánulási formái.

Ahogy az már a két szemléletmód elnevezéséből is kiolvasható, az alapvető különbség abban rejlik, hogy addig, amíg a rögzült szemléletű emberek egyfajta statikus és megváltoztathatatlan állapotként, a kiválasztott emberek adományaként és/vagy sorcsapásként tekintenek egy képesség vagy tudás meglétére, addig a fejlődési szemlélettel rendelkezők tisztában vannak vele, hogy az eredmény csak elkötelezettség és kemény munka árán érhető el.

A rögzült szemléletű emberek ezzel szemben úgy vélik, a világnak kell változnia, nem pedig nekik, ugyanakkor – vagy talán éppen emiatt – az életüket beárnyékolja a szűnni nem akaró vágy, hogy bizonyítsák mennyire jellemesek, intelligensek és hibátlanok. A rögzült szemléletű emberekre jellemző még, hogy minden szituációra vizsgaként tekintenek, ahol eldől, hogy elbuknak, vagy sikeresek lesznek.

A rögzült szemlélet vége általában olyan életút, amelynek a végén nem ritkán valóban a siker van, csak éppen olyan siker, amit az érintett egyetlen pillanatig sem tud élvezni, mert egész végig a kudarctól retteg.

Akárcsak a könyvben erre példaként hozott és a kirohanásairól is ismert teniszcsillag, John McEnroe, aki a kudarctól való félelméről utólag életrajzi könyvében is őszintén vallott.

Ezzel áll szemben az úgynevezett fejlődési szemlélet. Azok, akik ezzel a szemmel nézik a világot, rögzült szemléletű társaikkal ellentétben jobban viselik a kudarcokat, sőt, tanulnak belőlük. Emellett tisztában vannak vele, hogy a sikerhez kemény munkán és kitartáson keresztül vezet az út. Ők, azok, akik ha egy nehéz, megpróbáltatásokkal, vagy kihívással teli élethelyzettel kerülnek szembe, akkor valahogy így reagálnak.

„Még van mit tanulnom.” „Ha elég kitartó vagyok, biztosan rájövök a megoldásra.” „Csak gyakorlás kérdése!”. „Ha nem sikerül, legfeljebb megpróbálom még egyszer!”

A kudarc kezelésében is nagy különbség van a két szemléletmód között: míg a rögzült szemléletű emberek megsemmisítő sorscsapásként tekintenek egy nem az elvárásaik szerint alakult szituációra, addig a fejlődési szemlélettel rendelkezők egy bukás után olyan kérdésekre keresik a választ, hogy a helyzetből „Mit tanulhatnak?” „Hogyan fejlődhetnek a történtek által?”

Mindannyian képesek vagyunk fejlődni

„A fejlődési szemléletmód alapja az a meggyőződés, hogy az ember alapvető tulajdonságai kellő erőfeszítéssel egytől egyig fejleszthetők. (…) igyekezet és gyakorlás révén mindannyian képesek vagyunk fejlődni”. Carol S. Dweck ezzel és a könyvében írtakkal nem kevesebbet állít, mint azt, hogy minden egyes emberben ott van a fejlődés és a változás lehetősége. Az, hogy ezt képesek vagyunk-e minden élethelyzetben, kudarcban, kihívásban és feladatban meglátni, csak és kizárólag rajtunk múlik.

„…az emberben ismeretlen (és kiismerhetetlen) lehetőségek rejlenek, és nem láthatjuk előre, hova juthatunk el hosszú évek szenvedélyének, erőfeszítésének és gyakorlásának eredményeképpen”

– vallja a professzor, aki szerint „minden nap új lehetőséget kínál a fejlődésre és mások fejlődésének elősegítésére”.

Kivételes tehetségek VS kemény munka

A szerző állításait mások és saját kutatási eseményeivel is alaposan megtámogatja, de ami igazán izgalmassá és hitelessé teszi a könyvet, az a rengeteg konkrét példa és esettanulmány.

Ezek a példák, amellett, hogy komoly tanulsággal szolgálnak, rávilágítanak egy nagyon fontos és a sikeres emberek glóriájának fényében nem egyszer elhalványuló tényre: a kivívott siker mögött általában – főleg ha az a siker nem tiszavirág-életű – kőkemény munka, állhatatosság és kitartás áll.

Csakhogy valamiért sokkal jobban csodáljuk azokat a sztorikat és történeteket, amelyek a „kivételes tehetségekről” szólnak, amelyek azt a hipotézist támasztják alá, hogy élnek itt velünk ezen a Föld nevű bolygón olyan „istenadta géniuszok”, akik kaptak valamint „odaföntről” amit mi nem, úgyhogy moshatjuk is szépen a kezeinket, a sikertelenségünk nem rajtunk múlik, nekünk ez jutott, ez van.

Ott van például Micheal Jordan. Minden idők legnagyobb kosárlabdázója. Ha valaki, akkor ő aztán istenadta tehetség, nem igaz? A helyzet az, hogy nem, nem az. Mint ismert, annak idején kirúgták a középiskolai kosárcsapatból. És hogy mit tett, amikor ez megtörtént? Elkezdett mindenkinél keményebben edzeni. És mit csinált, amikor felért a csúcsra? Pontosan ugyanolyan keményen edzett tovább. Hogy miért? Mert egy fejlődési szemléletű ember, aki tisztában volt azzal, hogy időbe telik, amíg az ember feltárja a benne rejlő lehetőségeket.

Marcel Proust, Charles Darwin, Elvis Presley, Ray Charles – róluk is azt állították az életük egy bizonyos pontján, hogy nem vár rájuk nagy jövő. „Ki tudja, talán még igazuk is volt azoknak, akik abban a pillanatban nem jósoltak nagy jövőt nekik, talán akkor még tényleg nem azok az emberek voltak, akikké később váltak” – mutat rá a szerző. Talán éppen a kitartásuk, és az állhatatosságuk juttatta őket oda, ahova?

„Mindennap tenned kell valamit, hogy egy kicsit jobbá válhass”

„Ha egy bizonyos pillanatban értékelünk valakit, az semmit nem mond a képességeiről, jövőbeli lehetőségeiről nem is beszélve” – olvasható a könyvben. Ezt vallja John Wooden a kosárlabda történetnek egyik legnagyobb rekordokkal rendelkező edzője is:

„Mindennap tenned kell valamit, hogy egy kicsit jobbá válhass. Mert ha mindennap teszünk valamit, hogy kicsit jobbak legyünk, akkor hosszabb idő múltán sokkal jobbak leszünk”

– ezt volt a sikeredző mottója, aki néhány év alatt kovácsolt bajnokcsapatot egy olyan társaságból, amely egy „Bűzbarlangnak” csúfolt teremben edzett, és első pillantásra finoman szólva is szerény képességekkel rendelkező játékosokból verbuválódott. És hogy miben különbözött a kapitány a többi edzőtől? Abban, hogy feltétel nélkül hitt a csapatában és abban, hogy jobbak lehetnek.

Akárcsak Marva Collins, az egyik hírhedt chicagói iskola „csodapedagógusa”, aki olyan gyerekeket tanított sikerrel, akikről már mindenki lemondott.  Erről szól ez a film.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem élnek közöttünk olyan emberek, akik valamiben tehetségesek lennének. A szemléletváltás lényege ugyanakkor az lenne, hogy egyrészt felismerjük, ennek a tehetséggel járó képességeknek a pallérozása egy rendkívül idő- és energiaigényes folyamat, másrészt belássuk, hogy a lehetőség arra, hogy ezt a mennyiségű időt és energiát a saját céljaink elérésére, vagy a saját képességeink fejlesztésére fordítsuk, bennünk is ugyanúgy megvan. Csak sokszor kényelmesebb belekapaszkodni abba a tudatba, hogy mi erre nem vagyunk képesek.

Akkor ez azt jelenti, hogy bárki bármire képes?

Nyilván túlzás lenne ezt állítani, de „abban mindnyájan egyetérthetünk, hogy az emberek sokkal többre képesek annál, mint első pillantásra gondoljuk róluk” – vallja a szerző.

Matek, nyelvérzék, hallás, labdaérzék, kreativitás, szépség, intelligencia, tánctudás. Csakhogy néhányat említsünk azok közül a képességek közül, amelyekben, ha akarunk, és erre hajlandóak vagyunk időt és energiát fordítani, a tudomány jelen állása szerint igenis fejlődhetünk.

Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy minél több ember, különösen a szülők, edzők, pedagógusok és vezetők magukévá tegyék a fejlődési szemléletet, vagy, ahogy a szerző fogalmaz, „az ítélj és ítéltess keretét a tanulj és segíts tanulni keretére váltsák.”

Ha valahol, akkor erre nálunk óriási szükség lenne… Ahelyett, hogy ijesztő gyorsasággal sütünk egymásra letörölhetetlen bélyegeket, (ő hülye, tehetségtelen, rossz matekos, gyenge jellem, stb.) ezzel folyamatosan elbizonytalanítva és megszégyenítve egymást, mindenki számára célravezetőbb lenne, ha a saját fejlődésünkkel lennénk elfoglalva. Ahogy a szerző fogalmaz:

„Miért is kellene nap mint nap arra vesztegetnünk az időnket, hogy bebizonyítsuk, mennyire jók vagyunk valamiben, amikor azzal is foglalkozhatnánk, hogy valóban jobbak legyünk?”

Carol S. Dweck könyve azért zseniális, mert amellett, hogy érthetően elmagyarázza a két szemlélet közötti különbséget, azt is megmutatja, miként változtathatjuk meg a személetünket, és fordíthatjuk azt saját javunkra a magánéleti, párkapcsolati, munkahelyi céljaink elérése érdekében.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én nagyon szívesen élnék egy olyan társadalomban, ahol nem bíráljuk, hanem támogatjuk, nem kioktatjuk, hanem tanítjuk egymást, ahol kudarckerülés helyett bátran és félelem nélkül beleállhatunk egy-egy kihívással teli szituációba, mert nem kell attól tartanunk, hogy megbélyegeznek, vagy leszólnak minket.

Igen, tudom, idealista vagyok… Elképzelhető, hogy ez nekünk már nem fog összejönni, de talán az utánunk következő generációnak erre még van némi esélye. Ehhez viszont az kell, hogy minél többen megismerkedjenek a fejlődési szemlélettel, vagy még inkább olyan közegben cseperedjenek fel, ahol a körülöttük lévő felnőttek ebben a szellemiségben nevelik őket – vagyis feltétel nélkül hisznek bennük és abban, hogy egyre jobbak és többek lehetnek.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest