„Csak az segíthet túlélni, ha megtanulunk a múlt terhe nélkül élni” – Az Evolúció című filmet ajánljuk

Éva, Léna és Jónás. Három generáció, három történet, egy nagyon fontos film, ami könyörtelenül szembesít a történelmi traumák egyéni sorosokra ható következményeivel, ugyanakkor megkapó érzékenységgel mutatja meg a feldolgozás csapdáit és lehetőségeit. Mundruczó Kornél és Wéber Kata, a Pieces of a Woman alkotópárosának legújabb filmje, az Evolúció többek között arra tanít, hogyan találhatjuk meg a helyünket a saját történetünkben.

Ahogy a múltunk sem ér véget, amikor egy felmenőnk élete befejeződik, úgy nyúlik egyre tovább és tovább a film nyitójelenete – túl a komfortzónánkon és a határainkon. Elborzadva figyeljük, ahogy a koncentrációs tábor gázkamrájának takarító személyzete szembesül az iszonyattal, a falak mögé, a föld alá, a padló rései alá temetett emberi maradványokkal.

Látjuk az arcukra kiülő döbbenetet, ahogy ráeszmélnek az emberi ésszel felfoghatatlanra, miközben egyszerre próbálják megérteni és eltüntetni a rémtettek nyomait. Ebben a feszítő ellentmondásban teszik tovább a dolgukat, miközben a néző a történtek tanújává, a mozi kényelemes széke pedig valahogy egyre kényelmetlenebbé válik. A jelenet – akár egy nyomasztó rémálom – sehogy sem akar véget érni, és még sokáig kísért minket.

Brutális látvány, legalább annyira, mint amennyire a borzalmak túlélőiként és hozzátartozóiként sokkoló szembesülni az eltemetett vagy elhallgatott múlttal, a szőnyeg alá söpört, és/vagy fel nem dolgozott fájdalommal – a félelem- és szégyenvezérelt hallgatás következményeivel.

„Úgy igazi, hogy hamis”

Ezekről a következményekről, az örökölt történetekről, titokról és fájdalmakról szól az Evolúció című film, melynek szereplői túlélők, akik attól még éppúgy a holokauszt áldozatai, a saját múltjuk vagy a felmenőik történetének rabjai.

Máshogy rabok, és máshogy áldozatok ők, mint azok, akiket megöltek, de az érintettség mértékétől függetlenül igaz rájuk, hogy az életük nem lehetett teljes.

„Úgy igazi, hogy hamis” – mondja a demenciával küzdő, a régi papírok között keresgélő Éva az egyik anyakönyvi kivonatra utalva lányának, Lénának, aki elkeseredetten szeretne tisztázni néhány, a család múltjával és történetével kapcsolatos kérdést.

Az édesanyja zavaros és összefüggéstelen magyarázatát hallgató nő indulatos reakciójában ott pulzál a tehetetlenség és a kétségbeesés, és annak a feszültsége, hogy az identitására valami nagyon hasonló dinamikájú ellentmondás nehezedik, mint a szóban forgó dokumentumokra: az élete, a múltja, az ahhoz való kapcsolata „úgy igazi, hogy hamis”.

Nem tudnak eltávolodni attól, ami a részük

Léna elkeseredetten próbálja kibogozni a hallgatással, hazugsággal terhelt múltat, ami az ő jelenét is mérgezi. A benne lobogó, nyomasztó érzések – hiába van rálátása az okokra, arra, ami benne és körülötte történik – elárasztják, és a hullámok a fiát, Jónást is magukkal sodorják.

Bizonyára nem véletlen a névválasztás sem: a múltja ellen lázadó tizennégy éves Jónásra – édesanyja legjobb szándéka ellenére – éppúgy hatnak a múltban elszenvedett családi traumák. A három generáció, vagyis a koncentrációs táborban született nagymama, a múlt démonaitól külföldre menekülő anya, és az identitását megtagadó tinédzser közös tragédiája, hogy bármennyire is igyekeznek, nem tudnak eltávolodni attól, ami a részük. A fájdalomról, amit generációról generációra a testükben és lelkükben hordoznak, nem lehet nem tudomást venni.

A transzgenerációs traumát hordozó emberek egyik nagy tragédiája ugyanis éppen az, hogy sokszor nincsenek is tisztában azzal, amit nem tudnak magunk mögött hagyni.

Úgy próbálnak menekülni, hogy már réges-régen fogva tartják őket a múlt traumái.

A menekülés az érintettek esetében nem opció. Ehelyett – ahogy egy korábbi interjúnkban Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus fogalmazott – „ebben a zűrzavarban kizárólag a megértés, ami segítséget nyújthat”.

Bekerülni a saját történetünkbe

„A legnagyobb méreg egy ember életében, ha nem találja a szavakat, nem tudja elmondani, mi zajlik benne vagy, ha megtalálja ugyan a szavakat az érzéseire, de megtiltják neki, hogy kimondja azokat. Ez több korábbi generáció életét is megnyomorította. Most az a feladat, hogy megtanítsuk a gyerekeinket beszélni. Legyenek szavaik az érzéseikre, értsék önmagukat, és legyen meg bennük az a képesség is, hogy szabályozni tudják mindazt, ami bennük zajlik” – teszi hozzá a szakember.

Az olyan filmek, mint az Evolúció, nagyon sokat segíthetnek abban, hogy legyenek szavaink és narratíváink a velünk történtekre és könnyebben megtaláljuk a saját történetünk és az őseink traumái között húzódó határt. Ahogy a film írója, Wéber Kata fogalmazott a vetítést követő beszélgetésen: „van hozadéka annak, ha bekerülünk a saját történetünkbe”.

Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy ezek a történetek a saját identitásunkat erősítő narratívaként, vagy inkább az életminőségünket romboló, tudattalanul ható transzgenerációs traumaként hordozzuk tovább.

Ez persze tipikusan olyan dolog, amit könnyű mondani, de annál nehezebb (élet)feladat megvalósítani. Ha a múltad és a történeted tele van fájdalommal, zavaros ellentmondásokkal, ha az anyatejjel szívtad magadba, hogy másokban bízni, önmagadat adni és megmutatni, lázadni, haragudni, érezni, vagyis „benne lenni a történetedben” veszélyes, akkor kőkemény munka önerőből átírni ezeket a sejtszinten rögzült programokat.

Akiket a múlt szabályai szerint tanítottak meg túlélni

„Sosem öleltél meg, egész korán beoltottál engem bizalmatlansággal a világmindenség ellen” – panaszolja édesanyjának a 40-es éveiben járó lánya, Léna, akinek nemcsak a szavai, de a reakciója is jól mutatja, hogyan és milyen formában öröklődnek tovább a múltban kapott sebek.

Őszinteség, bizalom, hit – csak néhány azok közül a hiányok közül, amelyeket sosem fognak már visszakapni azok, akiket a múlt szabályai szerint tanítottak meg túlélni, akik egész életükben a felmenőik félelmeihez igazodva próbáltak boldogulni.

Éva és Léna dialógusa azért is fájdalmas, mert éppen ennek a csapdahelyzetnek a kilátástalanságát mutatja meg – és azt, hogy Éva a legjobb szándékkal járt el: túlélni tanította a lányát, aki viszont „élni szeretne végre – nem túlélni”. Tudni akarja, hogy a múlt fájdalmas terhe nélkül kicsoda ő valójában, de éppen ez az, amit a régi reflexek, a kapott minták és sejtszinten kódolt üzenetek ellehetetlenítenek.

Ez a film, és egyáltalán a múltunk megismerése, a transzgenerációs traumák feltárása azért esszenciális és központi kérdés, mert azok megértése nélkül az utánunk következő generáció is idejétmúlt szabályok szerint próbál majd boldogulni – olyan körülményekhez alkalmazkodva, amelyek már nem léteznek.

Csak az segíthet túlélni, ha megtanulunk a múlt terhe nélkül élni.