Milyen ősi ösztönök vezérlenek minket, embereket, ha az evésről van szó? És ezek az élettel egyidős ösztönök hogyan illeszkednek, vagy inkább hogyan nem illeszkednek a fogyasztói társadalom mindent, (szó szerint) felzabáló kultúrájához? A válaszokat Forgács Attila, gasztropszichológus adta meg, aki a Pszichozanza sorozat keretében járta körül a sokakat foglalkoztató témát – és adott egészen újszerű, egyúttal sokkoló válaszokat ezekre a feszítő kérdésekre.
Miközben a világ fejlettebb országaiban az elhízás, és annak szövődményei első számú egészségügyi problémává váltak, a Föld lakosságának több mint fele alultáplált. Ezek a szélsőségek, és az azzal járó elszomorító tendenciák minket sem kerülnek el:
miközben ma Magyarországon több százezer ember éhezik, egyre többen, egyre korábban híznak el, és egyre nagyobb túlsúlyt cipelnek magukkal.
Évente 2500 ember hal meg a túlsúly miatt hazánkban, de ez a „kollektív skizofrén állapot” további evészavarokkal is kiegészül, egyre többféle evési hóbort üti fel a fejét a bulimián, az anorexián, vagy testképzavarokon túl. Mindeközben dübörög a fogyókúraipar: a fogyasztó gyűrűn át, a 24 órán belül karcsúsító tapasztól kezdve, a csodapirulákig, mindenfélét kínálnak az erre szakosodott „specialisták” – jellemzően valamelyik celebritás arcával hitelesítve a terméket.
Egyre csak hízunk…
Sokan persze be- és meg is veszik a gyors fogyás reményében a kamu(mód)szereket, mert – függetlenül attól, hogy testképzavaros fiatalról, vagy többgyerekes családanyáról van szó –
itt most már lassan tényleg mindenki fogyni szeretne – miközben egyre csak hízunk. Hogy is van ez? Miért nem használ a legtöbb fogyókúra? Mert, hogy nem használ, az tény: „az emberiség ugyanis sosem volt olyan kövér, mint a mai napon és ez az állítás holnap is igaz lesz”
– mutatott rá előadásában Forgács Attila. Tömegmértékben nem sikerül tehát megállítani az elhízást, miközben a hirdetések másról sem szólnak, mint arról, hogy mindenki le tud fogyni. A fogyókúrára specializálódott vállalkozások magabiztosan hirdetik magukról, hogy bárkit, bármilyen gyorsan le tudnak fogyasztani. A gond csak az, hogy a statisztikák nagyon nem ezt tükrözik vissza, és a vonatkozó adatok igencsak más megvilágításba helyezik az „előtte-utána” képekkel igazolt eredményességüket. Addig rendben van, hogy ezek a hirdetések beszámolnak a diétázók sikertörténeteiről, és arról, hogy az alanyok akár 10-20-30 kg feleslegtől megszabadultak egy adott módszerrel, de egy fontos mozzanat mindig kimarad a „szemcsillogtatós” történetekből: a visszahízásuk.
„A statisztikák alapján ugyanis a fogyókúrát követő visszahízás aránya 40–95%-os.”
A képet tovább árnyalja, hogy a 40%-os arány, a meglehetősen drasztikus, úgynevezett gyomorszűkítő műtétekre vonatkozik, ami elég durva adat ahhoz képest, hogy az elvileg egy végleges beavatkozás.
„A humbug diéták és a gyors sikert ígérő fogyókúrák 95%-os arányban teljesen hatástalanok, sőt, a fogyókúrázók rendszeresen a korábbi súlyuknál többet híznak vissza. Tehát minél többet fogyókúráznak, annál többet híznak”
– derült ki az előadásból.
…és ha mindehhez még hozzátesszük, hogy „a fent említett, drasztikus módszerekkel visszafordíthatatlanul lefogyasztott, véglegesen lesoványított emberek rendre szorongásossá és levertté válnak, és az öngyilkosság is gyakrabban előfordul közöttük” joggal merül fel a kérdés:
Miért hízunk, ha fogyni szeretnénk?
És miért eszünk, ha nem vagyunk éhesek? Aztán miért halunk bele olykor szó szerint abba, hogy lefogyjunk? Nos, a válaszok egészen messzire, az emberiség megszületéséig vezetnek minket:
ha evésről van szó, akkor mindent felülíró, ősi ösztönök vezérelnek minket – amelyek ráadásul a legtöbbször szubliminális, azaz a tudatküszöb alatti, belülről jövő késztetések, ebből következően – ígérjen bármilyen csodás eredményt is egy fogyókúra – nem olyan egyszerű azokat tudatosan kontrollálni.
Ezeknek a tudattalan késztetéseknek a gyökerét a bennünk lakó ősembernél kell keresgélni, aki már 300 000 évvel ezelőtt is egyetlen dolgot szeretett volna igazán: jóllakni. Ezt az ősi vágyat szimbolizálják a termékenységet jelképező Vénusz-szobrok is, amelyek közül a leghíresebb a Willendorfi Vénusz.
Forgács Attila szerint 300 000 év távlatában ezek a szobrok az egyetlen prehistorikus és preverbális, (beszéd előtti üzenetet hordozó) embert ábrázoló emlékezeti motívumai az emberiségnek – és egyértelműen közvetítik azt az üzenetet, hogy már a paleolit korban mennyire vágyott az ember a bőségre és arra, hogy egyen. Lehetőség szerint annyit, amennyit csak lehet…
Csakhogy erre ugye nem nagyon volt lehetősége: a paleolit korban és aztán még nagyon hosszú ideig nem leltek a régészek elhízásra utaló jeleket az azóta megtalált maradványok vizsgálatai során. Hazánkban például egészen a Kiegyezésig alig találni olyan történelmi alakot, aki kövér vagy túlsúlyos lett volna. A vágyott bőséget és az állandóan elérhető élelmiszerek áhított világát a közlekedés és az áruszállítás forradalmasítása hozta el: a túlsúly ekkor vált problémává, és ez a kérdés ekkor kezdte el foglalkoztatni az embereket. A „robbanást” a rendszerváltozás hozta el és „mostanra a legkövérebb népek közé ettük magunkat” – fogalmazott Forgács Attila.
Egzisztenciális fenyegetettség
Ebben a tendenciában valószínűleg közrejátszott az is, hogy a ’90-es évek elején Magyarországon megjelent az emberek életében egyfajta egzisztenciális fenyegetettség: sokan elveszítették a munkájukat, hajléktalanná váltak, a tudattalan félelem az éhezéstől ismét működésbe lépett, és mindenki elkezdett pánikszerűen tartalékolni, vagyis enni.
„Arról a félelemről van szó, amely az evolúcióban, és a civilizációtörténetben is folyamatosan jelen volt az ember életében. A világháborúkig gyakorlatilag nem volt olyan népcsoport, amely ne tapasztalta volna meg a nélkülözést. Őseink, de még a nagyszüleink is pontosan tudják, hogy milyen éhezni és belénk vésődött: ezekre az ínséges időkre tartalékolással lehetett felkészülni” – fogalmazott Forgács Attila.
E mechanizmusok lépnek tehát működésbe akkor is, amikor – immár a 21. századi ideált követve, és abbeli igyekezetünkben, hogy hasonlítsunk arra – a fogyás reményében önszántunkból kezdünk el koplalni. Vélhetően ezért fullad kudarcba, ilyen óriási arányban az összes kísérlet.
Eredendően van bennünk egy tudattalan félelem az éhezéstől, hiszen nagyon hosszú ideig ez volt a sorsunk: éheztünk. Aki pedig éhes, az – hallgatva „a benne élő ősember jelzésére” – folyton eszik. Aki folyton eszik, az előbb-utóbb nekiáll hízni. Aki hízik, az előbb utóbb drasztikusan elkezd fogyókúrázni. Aki fogyókúrázik, annál érkezik a jelzés, hogy ő éhes… És már bele is keveredtünk egy olyan ördögi körbe, amiből nagyon nehéz kikecmeregni.
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM
You must be logged in to post a comment.