Advertisement

“Nem hallgatok örökké, kicsim, megígérem” – Deborah Feldman Unortodox – A másik út című könyvét ajánljuk

Szerző: | 2020. 04. 17. |

“Amikor megjelent az Unortodox – A másik út első kiadása 2012 februárjában, az ultraortodox zsidó közösség féktelen dühvel reagált, többek között azokon az internetes oldalakon, amelyeket kifejezetten azért hoztak létre, hogy támadhassanak. (…) Miért keltettem páni rettegést sokakban azzal, hogy elmeséltem az életemet? A dolog úgy áll, hogy az elsők között voltam, akik fellebbentették a fátylat erről a roppant elszigetelten, szinte szektaként élő zsidó közösségről, amelynek tagjai mindent elkövetnek, hogy életük részleteit titokban tartsák.”

Deborah Feldman. Fotó: Mathias Bothor

Különös egy könyv ajánlását annak utolsó soraival indítani, mégis, talán Deborah Feldman az epilógusban leírt mondatai árulnak el a legtöbbet arról, miről is szól az Unortodox – A másik út című kötet. “Fátyolfellebentés” ugyanis ez a mű a javából – egy olyan nő története, aki felnőttként hagyta maga mögött a közösséget, amely egészen addig árgus szemekkel figyelte a lépéseit, és szinte minden lélegzetvételét szigorúan szabályozta.

Ártatlanság

Deborah Feldman New York Williamsburg negyedében, a szatmári haszid közösség tagjaként nevelkedett. Az írónő egész gyerekkorában a nagyszülei házában élt; tizenhét éves koráig (a házasságáig) ők voltak a gondviselői.

Apja (soha nem diagnosztizált, de valószínűsíthető) értelmi fogyatékossága miatt nem vállalhatta magára lánya nevelését, édesanyja pedig nem sokkal az ő születése után elhagyta a közösséget. Ahogy Feldman írta: “Ha nincsenek gyökereid, örökséged sincsen. Értékünket az őseink értékei határozzák meg. Nevet szerzünk magunknak, hogy továbbadhassuk a gyermekeinknek, de ugyan ki akarna engem, akinek nincs, amit továbbadhasson? (…) Anyám olyan régen elment, hogy már nem is emlékszem rá. Titokzatos eltűnése, az a mód, ahogy letért az igaz ösvényről, a legirtózatosabb botrány, amelynek szégyenbélyegét mindörökre viselni fogom.”

Az elszigetelten, rendkívül szigorú szabályok között élő ortodox zsidó közösségben Feldman szülői háttere miatt már gyerekkorában is gyakran kívülálllónak érezte magát. Mindenre kiterjedő előírásrendszer kötötte minden lépését: szabályok határozták meg, mit kell viselnie, kivel érintkezhet, mit olvashat, mivel töltheti a szabaidejét. Kislányként pedig igyekezett is megfelelni mindezeknek – ahogy ő maga visszaemlékezett, akkor még egyfajta “ártatlanság” bűvkörében:

“…gyerekként nem álltam készen arra, hogy befogadjam azokat a gondolatokat, amelyek tökéletese aláásták volna annak a világnak az alapjait, amely akkoriban létezésem egyedüli lehetséges keretét adta. Öntudatlanul is megértettem, hogy ha életben akarok maradni, minden el kell hinnem, amit tanítanak nekem.

Hosszú időnek kellett még eltelnie, mire képes voltam szembenézni azzal, hogy a világnézet, amelynek szellemében nevelkedtem, téves alapokra is épülhet, visszatekintva azonban a legkevésbé sem szégyellem tudatlanságomat.”

Elrejtett könyvek és gondolatok

Az írónő szavai, a beilleszkedés, alkalmazkodás iránti vágy és elszántság sokak emlékeiben visszhangozhatnak. Gyermekként talán mindannyian ugyanezzel az öntudatlan megértéssel próbálunk akár a leglehetetlenebb, olykor kifejezetten mérgező körülményekhez is idomulni, ahogyan ő tette egykor: tudva, hogy a minket körülvevő mikrovilág, a család, a közösség elfogadása – kissé sarkítva, de – a túlélésünk záloga.

“Megszakadna a szívem, ha tudná, ki vagyok valójában. Mert hogy nem az az aidel maidel, az a szolid, tisztességtudó lány, akinek jellemformálásával annyit fáradozott, az biztos”

– írta, nagyapjára utalva Deborah Feldman. Mert bár kislányként a felszínen látszólag engedelmesen követte az utasításokat, és alárendelte életét a törekvésnek, hogy valódi “aidel maidel” válhasson belőle, kamaszkorához közeledve egyre gyakrabban tette fel magának a kérdést: valóban jó irányba tart az élete? Helyes, hogy lányként nem részesülhet komolyabb oktatásban soha; hogy élete egyetlen célja a korai házasság, majd a gyerekek nevelése legyen? Ezeket a gondolatokat a tizenéves Feldman – hasonlóan azokhoz a számára tiltott könyvekhez, amelyeket a tilalom ellenére beszerzett, és titokban olvasgatott – igyekezett nem csak a környezete, de sokáig önmaga elől is minél mélyebbre elrejteni. Ám egy ponton kénytelen volt velük szembenézni.

Házasság, ortodox módra

“A házasságom ügyébe nincs beleszólásom, de arról nem mondok le, hogy minél teljesebb képet alkossak a jövendőbelimről, mielőtt hozzákötném az életemet” – határozza el a tizenhét éves Deborah azon az estén, amikor megismeri jövendőbeli férjét. Azt a fiút, akivel addig sosem találkozott, egyetlen szót sem váltott; akinek a házasságközvetítő és a kettejük családja szánja, és akivel a megismerkedésük estéjén el is jegyzik. A “minél teljesebb képet” megalkotni mindössze egyetlen rövid beszélgetés során volt módja, majd kezdetüket vették az esküvői előkészületek.

Két, teljesen tapasztalatlan, a másik nemtől mindaddig gyakorlatilag elszigetelt fiatal közös élete indult útjára – és, ahogy a tények ismeretében szinte borítékolható is volt, zökkenőkkel teli évek vártak rájuk. A szigorú szabályok, ősi szokások kevés útmutatást adnak mindahhoz, amire egy házasság mindennapi működéséhez szükséges lenne – a türelmes, őszinte egymás felé fordulásnak, a nyílt kommunikációnak nem sok tér maradhat közöttük. Feldman és férje, Eli pedig ezeken kívül nem sok kapaszkodóra leltek közös életük indulásakor.

“Itt mindenki úgy viselkedik, mintha a két nem két külön fajhoz tartozna, akiken az az átok ül, hogy sose értsék meg egymást. Pedig az egyetlen valódi különbség férfi és nő között az, amit a társadalom, a közösség szab ki rájuk. Ettől eltekintve egyformák vagyunk”

– fogalmazza meg Feldman.

Ígéret

Házassága elején a pár nem csak a szexuális élet – mindaddig számukra tiltott, tehát teljesen ismeretlen terepén – nézett szembe nehézségekkel, de a fiatal feleség megannyi, nehezen magyarázható testi-lelki tünete is rányomta a bélyegét a kapcsolat indulására. Feldman nagyon pontosan vonta le a tanulságot arról, hogyan kapcsolódtak össze a betegségei életének korábbi éveivel: “Lassan derengeni kezd az összefüggés: éveken át arra kényszerítettek, hogy megtagadjam a testem; így aztán a testem most megtagad engem.”

A tünetek és diagnózisok között elveszett fiatal nőt egy nap meglepetésként érte a felismerés: gyereket vár. Feldman később úgy emlékezett vissza, hogy a kisfia születése előtti időszak volt az, amikor igazán megérett benne a döntés, hogy maga mögött hagyja a haszid közösséget. Születendó gyermeke volt az, akinek elsőként megfogadta:

“Nem akarlak a világra hozni, ha az olyan világ, ahol a legsúlyosabb bűnöket hallgatás fedi. Nem, ha nem tudlak megvédeni tőle. Nem hallgatok örökké, kicsim, megígérem. Egyszer kinyitom a számat, és többé be sem csukom soha.”

“Miért nem menekült el???”

Az ortodox közösség szabályai a külső szemlélő szemszögéből nem csak szigorúnak, de olykor kifejezetten lealacsonyítónak tűnhetnek – különösen azok, amelyek a nőkre vonatkoznak. Végigkísérve a fiatal Deborah-t házassága történésein, a meghökkentő hagyományok (a haja leborotválása, és az azt követő parókakészíttetés), megalázó szertartások nyomán felmerül a kérdés – miért?

Miért nem menekült el korábban, vagy azonnal? Miért hagyta, hogy tizenhét évesen hozzáadják egy idegen férfihoz? Miért tűri el bármelyik nő, hogy a menstruációja alatt, és az azt követő napokban is nidá-nak, azaz szó szerinti fordításban “félrerúgott”-nak, tisztátalannak számítson? Hogy korlátozzák a szabadságát, ne tanulhasson, dolgozhasson kedve szerint, ne tölthesse az idejét azzal, amit igazán szeret?

Feldman kiskamaszként és felnőttként feszegette a határait, ám végleges döntést csak kisfia születése után hozott. A “miért?”-ről pedig így ír:

“Minél jobban óvtak a világtól, annál jobban rettegtem tőle, és később is csak óvatosan merítkeztem meg benne ahelyett, hogy belevetettem volna magam, és mindig visszahúzódtam az ismerős világ védelmébe, ha túlságosan erős benyomások értek. Éveken át két világ polgáraként éltem: vonzott a külvilág, amely a kapun túl várt rám, de amikor kilépni készültem azon a kapun, azonnal megszólalt a rengeteg belém ültetett félelem és gyanakvás vészcsengője.”

Szemben a világgal

“Ennek a közösségnek az értékrendje számos kényes kérdést vet fel, amelyről sok zsidó sem akar tudomást venni. Eszem ágában sincs mentegetőzni azért, mert a nyilvánosság elé tártam, amit tapasztaltam. A felháborodás egyszer alábbhagy, és akkor el kell jönnie annak az időnek, amikor képesek leszünk megvitatni ezeket a dolgokat, és én őszintén hiszek abban, hogy efféle párbeszéd képes előkészíteni azokat a változásokat, amelyek óhatatlanul megjelennek majd a fundamentalista zsidó közösségek életében” – így folytatódik a fenti, a könyv epilógusában megkezdett gondolat.

Deborah Feldman állta a még meg nem született kisfiának tett ígéretét, és nekivágott az ismeretlennek – hátrahagyva azt a közösséget, amely nemcsak szigorú, de sokszor egyenesen kíméletlen volt vele, de ami ugyanakkor az egyetlen közösség volt, amit ismert, és a biztonságot jelentette számára.

Nem csak a távozásával égetett föl maga mögött minden hidat, de könyve megírásával is, melyben bátran beszámolt a testet-lelket megnyomorító szokásokról, amelyek haszid nőként az ő életét is meghatározták. “Nagy árat fizet az, aki elhagyja a vallását, közösségét, családját” – írja Feldman. “Meg kellett tanulnom, hogyan lelhetem meg a belső békémet akkor is, amikor a régi közösségem gyűlöletével és támadásaival kellett szembesülnöm.”

Szabadság

Magunk mögött hagyni azt, ami nemhogy nem épít, de földig rombol minket – nem kérdés, hogy muszáj. De nagyon, nagyon nehéz is. Nehéz örökre leszámolni mindazzal, amit ismerünk, még ha rossz is, és egyedül kilépni abba a világba, ami oly sok mindent ígér.

Deborah Feldman története nem csak az elszigetelt vallási közösség titkait rejtő fátyol fellebbentése miatt figyelemre méltó, hanem azért is, mert ő lépett. Hátrahagyta mindazt, ami a biztonság, a valahova tartozás, a rendszer érzetét adta neki; egyvalamit azonban soha, de soha nem tudott megadni: a tudatot, hogy értékes. Ezt ugyanis csak a szabadság hozta el számára, amitől sokáig félt, de amire legbelül mindennél jobban vágyott.

“Megszabadultam a múlttól, de nem engedtem el egészen. Azokat a pillanatokat, amelyek énemet formálták, ma is féltve őrzöm” – írja Feldman. “Melyik huszonnégy éves fiatal nő mondhatja el magáról, hogy minden álma valóra vált? Kívánhatnék-e többet az élettől? Vannak napok, amikor forró hála tölti el a szívemet azért, hogy eljuthattam idáig, sokkal messzebb annál, amit valaha is remélhettem. És bár az újdonság varázsa az idővel megfakul, a szabadság csodás ízét nem tudom megunni. Minden percben élvezem balzsamos érintését, és egyetlen cseppjéről sem vagyok hajlandó lemondani.”

Deborah Feldman Unortodox – A másik út – Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek című könyve április 28-án jelenik meg. Ha szívesen elolvasnád, itt tudod előjegyezni.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This