Néhány hónapja jelent meg Dr. Almási Kitti, klinikai szakpszichológus Lezárás, Elengedés, Újrakezdés című könyve, amely a párkapcsolatok soktényezős, és egyre összetettebb problémáktól roskadozó dimenziójába kalauzolja az olvasót. A kötet a korábbi kapcsolat, vagy kapcsolatok veszteségéből kiindulva közelít a társkeresés kérdéséhez és azokhoz a lelki okokhoz, amelyek gyakran ellehetetlenítik, hogy teljesen át tudjuk adni magunkat egy új kapcsolatnak. Dr. Almási Kittivel legújabb könyve kapcsán beszélgettünk.

Dr. Almási Kitti

A rendelődben szerzett tapasztalataid inspiráltak arra, hogy egy egész könyvet szentelj a társat kereső emberek nehézségeinek? Ez most a „legforróbb” téma?

Igen, egyértelműen azt tapasztalom, hogy a párkapcsolatokkal van probléma. Ezen belül is a párkeresés témája kerül elő leggyakrabban: rengeteg egyedül élő, magányos, de társra vágyó embert látok, akik korosztálytól függetlenül azzal küzdenek, hogy szeretnék odaadni magukat és a szerelmüket valakinek, de ez valamiért nem sikerül.

Mert nem tudják lezárni és elengedni az előző kapcsolatot? Ezért indulsz ki a könyvben is a szakításból?

Nagyon sokszor valóban az a probléma, hogy még az előző kapcsolatnál, vagy kapcsolatoknál vannak érzelmileg elakadva az érintettek, ugyanazokat a sérüléseket, elvarratlan szálakat hordozzák. Ez viszont jelentősen megnehezíti a továbblépést. Ha dühösek vagyunk, és a másikat okoljuk azért, hogy mi itt vagy ott tartunk az életben, és az új partnerünkön akarunk bevasalni mindent, amit addig nem kaptunk meg, nem fog tudni kialakulni az az egyensúly, amire egy harmonikusan működő kapcsolatban szükség lenne.

Mikor tekintünk lezártnak egy kapcsolatot? Mikor jön el a pillanat, amikor a sérelmeinket elengedve, bátran beleengedhetjük magunkat egy új kapcsolatba, és kijelenthetjük, hogy „oké, készen állok, jöhet valaki vagy valami új!”?

A válasz elég összetett, nem véletlen, hogy több fejezetet is szenteltem a könyvben ennek a kérdéskörnek. Ha röviden kell összefoglalni, akkor egyrészt érdemes figyelni magunkat és azt, hogy képesek vagyunk-e elvonatkoztatni az előző kapcsolat terhétől, vagy éppen romantikájától és attól, hogy abban a viszonyrendszerben gondolkodunk az új, vagy potenciális partnerről. Amikor el tudom engedni az elvárásaimat, a haragomat és a dühömet, képes vagyok a jó dolgok felé mozdulni és azokra koncentrálni, a régi sérelmeimtől függetlenül jól érezni magam, az utalhat arra, hogy valóban készen állok egy új kapcsolatra.

A könyvedben gyakran utalsz az online társkeresőkre. A sorok közül az olvasható ki, hogy ez ma már egy teljesen elfogadott módja az ismerkedésnek. Eközben azért sokan vannak, akik mesterkéltnek, izzadságszagúnak érzik, hogy adatlapok és fotók alapján döntsék el, kivel randevúznak. Mi a véleményed erről? A műfajt maguktól eltartó, „nagy találkozásra váró” idealistáknak, vagy a „maguknak esélyt adó” regisztrálóknak van igazuk?

Erre mindig azt szoktam mondani, hogy a társkeresőkre érdemes amolyan terepgyakorlatként tekinteni, és – amellett, hogy valóban van rá esély, hogy valaki ilyen formában talál rá a szerelemre – nem feltétlenül kell azt várni ettől, hogy ott vár minket az igazi. Ugyanakkor abban rengeteget segíthetnek a társkereső oldalak, hogy egyáltalán működésbe lépjenek olyan csatornák, amelyek által összességében nyitottabbak, bátrabbak leszünk. Egy-két ilyen „randi helyzet” segíthet körvonalazni és konkretizálni azt, ahogy mások számára megfogalmazzuk magunkat, megkönnyítheti, hogy interakcióba lépjünk másokkal, vagy kezdeményezzünk, emellett lehetővé teszik, hogy rutint szerezzünk, és ez által könnyebben, könnyedebben kezeljük az ilyen helyzeteket.

Konkrét példát is láttál erre?

Több olyan kliensem is volt, aki regisztrált egy társkeresőre, randizott párszor, de végül a „valós” életében találkozott valakivel. Tehát a párjára nem online talált rá, ugyanakkor az ott szerzett tapasztaltok rengeteget segítettek neki abban, hogy ki tudja nyitni az ajtót az előtt a valaki előtt, aki aztán a társa lett. Persze semmi nem kötelező, és vigyázni kell rá, hogy ne essünk át a ló másik oldalára, de azt gondolom, hogy fokozatosan és ésszel, jól is lehet csinálni.

A könyvedben azt írod, valamilyen szinten „alkati kérdés, hogy valaki egy randi helyzetben képes-e megmutatni magát”. Mit tanácsolsz azoknak, akiknek ez nehézséget okoz, akik ezzel küszködnek, és legyenek bármennyire értékesek, azt nehezükre esik megmutatni?

Ezt legtöbbször az okozza, hogy az emberek nem azon gondolkodnak, mit szeretnek magukban, hanem azon, hogy vajon a másik mit fog szeretni bennük. Pedig én egyértelműen azt tapasztalom, hogy a vonzónak vélt dolgoknál az egyéniségünk mindig izgalmasabb. A Bátran élni című könyvem jó része is erről a torzításról szól.

Sokszor annyira rosszul mérjük fel, hogy a másik mire kíváncsi, mit értékel, hogy emiatt nagyon rosszul szelektálunk az értékeink között, nem merjük önmagunkat megmutatni.

Erre jó példa, amikor valaki marha jól akar kinézni egy fotón, és akárhogy erőlködik, nem sikerül jól a kép, viszont, ha egy spontán pillanatban, a saját közegében „kapják le”, a kép valahogy sokkal szebb, természetesebb lesz. Azért, mert azon valóban ő van, nem pedig az, akit mutatni akar magából. Ez a társkeresésre is igaz. Sokszor természetellenes külső és belső jegyeket veszünk föl, mert valamiért azt gondoljuk, hogy ez vonzó a külvilág számára. Miközben pont az ellenkezője a helyzet.

Ezt hogyan kell vagy lehet a gyakorlatban, például egy randi helyzetben kivitelezni?

Ha valaki nagyon feszélyezve érzi magát egy ilyen helyzetben, akkor talán a legjobb dolog, amit tehet, ha felvállalja, hogy ez nehéz neki, és kevesebbet agyal azon, hogy mit mondjon magáról, nem tervezi meg előre az egész helyzetet, hanem csak hagyja, hogy a saját ritmusa szerint működjön, ne a másik szűrőjén, hanem önmagához viszonyítva viselkedjen.

A könyved egyik legfontosabb konzekvenciája, hogy a legtisztább módja a hozzánk illő társ megtalálásának, ha önmagunkat adjuk. Ez jól is hangzik, de megvalósítani nem olyan könnyű, mint kimondani…

Igen, az önazonosság feltételez némi önismeretet, vagyis azt, hogy tisztában legyek vele, ki is vagyok, mit is akarok tulajdonképpen. Legtöbben az egész életüket úgy élik le, hogy nem önmaguk. A szüleik, meg a környezetük elvárásait teljesítik csupán.

Amikor valaki önmaga tud lenni, az egy fantasztikus szabadságélmény, és nagyon leegyszerűsítve onnan lehet felismerni, hogy nem azt tesszük, amit mások elvárnak tőlünk, és nem teszünk olyat, amit nem akarunk megtenni.

Ha ennek mentén elkezdjük lecsupaszítani az életünket, akkor könnyen szembesülhetünk vele, hogy nem azzal töltjük az életünket, amivel valójában szeretnénk, ergo nem önmagunk vagyunk. Első lépésben tehát érdemes önvizsgálatot tartani, és feltenni magunknak a kérdést: az életemben mikor és milyen gyakran teszek dolgokat kizárólag saját magam miatt, mennyire jellemző rám, hogy nem valamilyen külső elvárás hatására cselekszem?

Az önazonosság hiánya mellett, az önvédelem is visszatarthat attól, hogy egy újabb kapcsolatot kezdjünk. A korábbi párkapcsolatokból hozott sérelmekről már beszéltünk, de – ahogy az a könyvedből is kiderül – más oka is lehet annak, ha valaki nehezebbnek érzi ezt a pályát, fél elindulni egy párkapcsolat felé… 

Ki kell mondani, hogy az ember akármerre néz, számos elszomorító kapcsolati helyzettel találkozik. Az emberek már nem nagyon tudnak hinni a tartós kapcsolatokban, és sajnos a statisztikai adatok is azt mutatják, hogy van igazság ebben a vélekedésben. Elég nagy esély van például arra, hogy egy házasság nem jön össze. Van tehát egyrészt egy társadalmi vetület, egy nem túl jó minta, és emellett ott vannak a családból hozott minták is, amelyeket követünk. Sokszor a szülők rossz házassága, marakodása és válása, egymást leépítő életvitele az, ami miatt teljesen tudattalanul beállítódik valaki arra, hogy inkább elkerüli a kapcsolatot, mert attól tart, hogy ha közel kerül valakihez, akkor kiszolgáltatottá válik.

Ebben az esetben is az önismereti munka az, ami segíthet más mederbe terelni az életünket?

Részben önismereti, de ha egy traumából, torz családi mintákból eredeztethető lelki sérülésről van szó, akkor sokkal inkább pszichoterápiás munkára van szükség ahhoz, hogy ezeket a fájdalmakat és félelmeket az ember feldolgozza és meghaladja.

Még a beszélgetés elején utaltál rá, hogy nagyon sok párkereső emberrel találkozol. Ebből arra lehet következtetni, hogy az úgynevezett „párkereső piac” eléggé telített. Mi az attitűd, amire szükség lehet ahhoz, hogy a kereslet és a kínálat találkozzon?

Valóban sokan keresgélnek, és akik ezt teszik, nem ritkán szinte kétségbeesetten közvetítik a világ és a potenciális partnerek felé, hogy „éhesek”. Értem ez alatt, hogy sok párkereső azt várja a másiktól, hogy adjanak neki. A kérdés, amit sugároznak, hogy „Te mit tudsz adni nekem?”. Mivel mindenki „éhes”, szerintem több szempontból is az a „nyerő” stratégia, ha azt kérdezzük magunktól és másoktól, hogy én mit tudok adni?

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest