Itt a nyár, és vele a változatosabbnál változatosabb fesztiválok, mindenhol dübörög a zene. Meghallok valahol egy jó számot, és „rongyosra“ hallgatom. A barátaim meg persze mindig szóvá teszik, hogy ugyanaz a dal többször szól, mint ahogy azt az ő fülük kívánná. Egyszerűen nem értem, miért kritizálnak. Hiszen amikor felfedezek egy új zenét, gyorsan rááll az agyam, nem tudok menekülni előle, újra meg újra meg kell hallgassam, úgy érzem, egyszerre szippant be a dallam és ritmus.

Van erre egy találó kifejezés, az „eargasm“, azaz a fül általi orgazmus. Egy jó zene jutalmazó: dopaminkibocsátást idéz elő testünkben, amely az agyuk örömközpontjára hat.

A kitettségi hatás

Miért is vadásszuk az ismétlődést? Elizabeth Hellmuth Margulis amerikai pszichológus TED-es előadásában arról beszélt, miért is szeretünk egy dallamot több százszor, vagy akár több ezerszer meghallgatni. Nem egyedüli dolog ez, nagyon is univerzális jelenségről van szó.

Magadra ismersz? Elsőre nem tetszik egy szám. Aztán minél többet hallod itt-ott, érdekes módon kezded megszeretni.

A kitettségi hatás szerint az újdonság helyett inkább az ismertet kedveljük. Természetesen erre tudatosan építenek a zeneiparban dolgozók: rádióban, bevásárlóközpontban, hirdetésekben köszönnek vissza a szponzorált dallamok, amitől még ismerősebbek lesznek és végül tényleg megszeretjük őket.

Ennek bizonyítására végeztek egy kísérletet, ahol két csoportra osztották a résztvevőket, és lényegében ugyanazt a zenét játszották le nekik. A különbség annyi volt, hogy az egyik csoport zenéjét számítógépen utólag még „felturbózták“: azaz módosították az eredetit úgy, hogy az sokkal több ismétlést tartalmazzon. Habár az eredeti verziót elismert és sikeres mai zeneszerzők készítették, mégis a módosított dalt hallgató csoport élvezte jobban a zenét, sőt érdekesebbnek is találták azt.

Úgy gondolták, hogy a megvágott verziót – az eredetivel ellentétben – inkább egy zeneszerző kreálhatta, digitális eszköz segítsége nélkül. Az ismétlődő dallamokat tényleg jobban kedveljük, és természetesebbnek is tartjuk őket.  Sőt, előbb is kezdünk el rá mozogni, táncolni.

Hozzászokás, te kegyetlen!

Egy idő múlva aztán mindezt megunjuk. A habituáció jelensége adhat magyarázatot erre: van egy új inger, mondjuk egy szuper dallam, amelyet minden lehetséges módon próbálunk „befogadni“ – ezt orientációs reakciónak nevezzük. Azonban ha az adott inger sokszor – esetemben akár több napig – “repeat” üzemmódban megy, kezdi elveszteni ezt az újszerűséget, és az orientációs reakció semmivé lesz. A dallam nem váltja ki már azt a kellemes hatást, mint a legelején. Ez gyakorlatilag a habituáció, azaz a hozzászokás mechanizmusa.

Aztán ha eltelt pár hét és újra meghalljuk a dalt, megint örömet okoz. Ezt a  diszhabituációnak köszönhetjük, azaz amikor a hozzászokás elmúlik, az inger újra ki tudja váltani az orientációs reakciót, így ismét felfigyelünk az elfeledett dallamra.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy egy olyan dalt is örökre szívünkbe zárunk, amitől egyébként falra mászunk. Azonban kétségkívül lehetőséget ad olyan zenéknek is, amit magunktól biztosan nem hallgatnánk meg otthon. Ehhez hozzájöhet még egyfajta közösségi élmény is, mondjuk egy olyan nyári slágernél, amit mindenki dúdol – persze hogy mi is rákapunk majd…

Miért is lenne ezzel baj? Amíg örömet okoz, és felráz minket, élvezzük a zenét!

Via: HVG

Foto: itt és itt

 



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Zilahi Tímea

A tudomány és a modern kutatások rajongója. Imádja Pécset, a német nyelvet és kultúrát. Szeret utazni – arra, amerre a lába viszi. Dinamikus, pontos, rendszerető. Életében meghatározó választott sportága, a crossfit.

Pin It on Pinterest