„Tisztán láttam, hogyan vetnek árnyékot a múlt történései a jelenemre – Egy generációs családtörténet margójára

Transzgeneráció. Nyolc évvel ezelőtt hallottam először ezt a szót. A terápiás élményeim során került elő. Már akkor szöget ütött a fejemben a gondolat, lyukat ütött a szívemen az érzés, mi lehet a közös bennem és a felmenőim között? Mit kaptam a családom nőtagjaitól és mit adok tovább? Idén elhatároztam, hogy a labirintusba, ahová beléptem, ahol a múlt és jelen összefonódik, saját magam fogok térképet rajzolni, és megtalálom a kifelé vezető utat.

„Egy regény mindenkiben benne van.

Mindenkinek jut egy történet, ami csak vele eshet meg. Valami különösség a sorsban, amely mások számára idegen és elképzelhetetlen. Minden élet megkapja az aranyfedezetet amitől érdemes elmesélni. Talán ez a lélek igazi halhatatlansága. Talán nem.

Velem is történt valami.

Megpróbálom elmondani.”

(Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint)

Nagy levegő

Nehezen indult a tavalyi év. Nem tudok címkét ragasztani rá, sem pontosan meghatározni, megnevezni az állapotot, amiben voltam. Elveszettség, bizonytalanság, veszteség, hiányérzet, útkeresés. Egy csipetnyi mindegyikből ott kavargott a levegőben, amit belélegeztem. És a szorítás a mellkasom környékén, a torokfájás a visszafojtott sírástól, a lenyelt bánattól, a félelemtől, ami összeszorította a gyomrom.

Egy évvel korábban elvesztettem egy kisbabát.

Miután leírom ezt a mondatot, megállok. A kurzor ott villog a képernyőn. Fekete betűk fehér háttérrel. Nagy levegő. Kilégzés, belégzés.

Valaki elindult közénk, elindult felém, de nem érkezett meg. Minket választott, de útközben meggondolta magát. És bár ő nem születhetett meg, az elvesztése életem egyik legbátrabb tettére sarkallt. Belekezdtem egy regény megírásába. Egy család történetébe, ami generációkon és kontinenseken ível át. Nőkről. Anyákról és lányaikról.

Az én történetem így kezdődött

RÉSZLET A SZÍV UTCA CÍMŰ REGÉNYBŐL

„Az én történetemből hiányoznak a férfiak. Ahogyan az összes női felmenőméből.

Láthatatlanok.

Pont úgy, ahogyan én voltam apám számára.

Engem apám soha nem látott. Átlátszó voltam neki.

Mint egy hártya.

Keresztülnézett rajtam, akár egy tisztára pucolt ablak üvegén. Szellemgyerek.

Egy napon születtem az anyjával. Talán ez lehetett a baj. Vagy hogy lány lettem.

Végzetes hiba. Kijavíthatatlan.

Huszonhét volt, amikor megszülettem. Addigra már egy kétéves lánygyerek apja.

Fiút várt, de ezt soha nem mondta volna ki.

Egy belevaló srácot, akivel lehet focizni, horgászni, meccset nézni. Akivel együtt mehet a kocsmába sörözni. Nem sikerült. Kudarcot vallott.

Jobb híján egyedül ment a kocsmába. Bánatában.

Az én apámnak rengeteg bánata volt. Kétszer annyi, mint a nagyapámnak, és háromszor annyi, mint a dédnagyapámnak.

Minden nap nekiveselkedett, hogy eligya a bánatát. Újra és újra. De valahogy nem akart elfogyni az a rengeteg bánat.

Anyám, nővérem és én felváltva igyekeztünk felvenni a harcot a rengeteg bánattal.

Nekem sikerült a legkevésbé. Pedig igyekeztem. Minden erőmmel, idegszálammal, sejtemmel, pórusommal.

Akartam, hogy apám büszke legyen rám, és megtettem mindent, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Rekedtre ordítottam magam az óvodában, fára másztam, verekedtem, rúgtam, haraptam, az összes nadrágom, harisnyám kiszakítottam a térdénél, a cipőim orrát lerúgtam, és esténként izzadtan, koszosan ültem le a vacsoraasztalhoz. Üvöltöttem, toporzékoltam.

De nem történt semmi. Idővel megelégedtem volna azzal is, ha elfogad. Később még alább adtam. Annak is örültem volna, ha észrevesz.

Kamaszként a vágyam az elismerésre féktelen dühbe csapott át.

Mindent elsöprő, tomboló dühbe.

Ez az érzelem lett a kapcsolódásom.

A szövet, ami összetartotta a testem.

Az ereimben keringő vért a düh pumpálta.

És a szégyen.

Jéggé fagyott szív a mellkasomban.

Az én családomban csak a nők vannak jelen. Akik a múltban vannak, meghaltak, még azok is jelen vannak. Az ükanyám a három férjével, a dédanyám a hat lánygyerekével. És itt van velem nagyanyám, aki semmiről nem beszélt. Az anyám. A nővérem, az ő lányai. És én.

Meg a két lányom.

Együtt lélegzünk ebben a történetben.

Nők, akik soha nem találkoztak, mégis összetartoznak. Érezzük egymást. Összeköt egy láthatatlan szál. Generációról generációra. Mint az ökörnyál. Észrevétlen ragadunk bele.

Szeretnék fellélegezni.

Az összes nővel együtt. Akik meghaltak, akik most élnek, és akik még meg sem születtek.”

Kutattam és kérdeztem

Idén januárban felszálltam egy képzeletbeli vonatra, nyakamban egy táblával, amire nem volt ráírva az úticél. Kezdetét vette egy utazás, a szó minden értelmében.

Kilenc hónap leforgása alatt átszeltem az óceánt, kétszer, én, aki gyűlölök repülni, találkoztam a családom azon tagjaival, akikkel előtte soha – elfeledett nagynénik, ismeretlen unokatestvérek, hallomásból ismert nagybácsik. Kutattam és kérdeztem. Kerestem. Összefüggéseket, hasonlóságokat a családok között, akik a földrész két távoli pontján élnek, akiket elválaszt a nyelv, a kultúra, akiket messzire sodort az élet és a történelem. És akiket összeköt a vér.

Meg akartam fejteni a közös vérkeringés titkát, felfedni a láthatatlan vérszerződést, a titkos összetevőt, a képletet, ami magyarázatot ad a miértjeimre.

Régóta foglalkoztatott anyai nagyanyám múltja, szinte semmit nem tudtam róla, mindössze annyiról volt tudomásom, hogy hatan voltak lánytestvérek, ő volt a legidősebb, és 1958-ban a dédszüleim és a húgai elhagyták Magyarországot. Csak nagyanyám maradt itthon.

Életemben először egyedül indultam el világot látni

Eleinte skype-on beszélgettem a három lánytestvérrel, akik még élnek, és akik nagymamámmal ellentétben szívesen osztották meg velem a múlt történeteit. Néhány telefonhívás után egyértelművé vált, hogy vannak sorsok, események, amikről nem lehet a képernyőt bámulva kérdezni, amik után nem lehet megtörni a súlyos csendeket, amikhez jelenlét kell, személyesség, érintés, ölelés és könnyek.

Márciusban megszületett a döntés: utazom Amerikába. Életemben először egyedül indultam el világot látni, és ezen a tavaszon nem a kertünkben nyíló első hóvirágokat nézegettem, hanem narancsot szedtem az utcán Floridában, közben hallgatva nagymamám húgát a háborús emlékeiről, az emigrálásról, a dédszüleimről.

Miután hazaérkeztem szinte önkívületi állapotban kezdtem el írni. Eleinte csak jegyzeteim voltak, töredékek, de ahogy egyre jobban beleástam magam, – lázasan kutattam adatbázisokban, levéltárakban születési helyek, házassági anyakönyvi kivonatok után nyomozva –, tisztán láttam, hogyan vetnek árnyékot a múlt történései a jelenemre.

Ahogyan a nők éltek és éreztek a múltban, úgy kapcsolódom én is a saját nőiességemhez, anyámhoz, a lányaimhoz. Már nem csak nagymamám múltja érdekelt, hanem a dédnagyanyámé, sőt az üknagyanyámé is. Minél mélyebbre akartam ereszkedni, minél többet akartam megtudni.

Májusban már biztosan éreztem, utaznom kell újból. Ezúttal Argentínába, nagymamám legidősebb húgához.

Életre kelt bennem a saját történetem

Nem tudom megnevezni az elmúlt hónapok legmeghatározóbb, legmegrázóbb, legfájóbb, legtökéletesebb pillanatát. Mert mindegyik az volt. A kezdet, amikor megjelent februárban az első cikkem, amelyben nem másokat kérdeztem, nem másokra voltam kíváncsi, nem másokat kértem meg, hogy beszéljenek magukról, hanem én írtam leplezetlenül, őszintén magamról, először felvállalva, megmutatva a legsötétebb mélypontjaim.

A közepe, amikor öt hét alatt egy közösségi összefogás eredményeként összegyűlt a pénz az argentin utamra, a találkozások nagymamám húgaival, amikor rájuk néztem, ugyanaz a kék szem, ugyanaz a tekintet, csak az ölelés volt más, a melegség, a várakozás, ahogyan fogadtak. És a vége, amikor a megsárgult dokumentumok, a régi fényképek nyomán életre kelt bennem a saját történetem.

Két hétig csak feküdtem…

Egyedül voltam, mégis rengeteg szeretet vett körül. A férjemé, gyerekeimé, barátaimé, ismerősöké és ismeretleneké.

És bár nem Pandóra szelencéjét nyitottam ki, a múlt sérülései, traumái legalább olyan erővel hatottak rám. Minden egyes tabu belülről rágott, minden egyes tabu tudatlanul emésztett, amiknek felismerésébe, ledöntésébe minden egyes alkalommal belehaltam kicsit.

Argentínából már nagyon betegen jöttem haza. Két hétig csak feküdtem vírusos torokgyulladással és egy fertőző légúti betegséggel, azt éreztem, letepert a történelem, sokkot kapott a szervezetem. Próbáltam feldolgozni az élményeket, a hatásokat, letisztázni magamban a miérteket. Egyre világosabban láttam, hogy pontot kell tegyek a történet végére, be kell fejeznem, amit év elején elkezdtem, különben eltűnök, észrevétlen felszívódom.

Erre bárki képes

Terápiás írásként indult, regény lett belőle. Miért? Mert az utazások, a találkozások, a megélések közepette rájöttem, hogy ez már nem csak az én történetem.

Nemrég összefutottam egy régi ismerősömmel, mosolyogva kérdezte, hogy állok az írással, majd gyorsan megjegyezte, hogy nem is érti, miért olyan fontos számára az én könyvem. Erre én szintén mosolyogva válaszoltam neki, talán azért, mert erre bárki képes, én vagyok az élő bizonyíték, hogy

ha valaminek utána akarsz járni, ha elég erős benned a vágy, ha van hited, ha úgy tekintesz a múltad és a jelened összefonódására mint egy küldetésre, akkor  bárki képes megtalálni a saját történetét. És ha úgy dönt, akár meg is írhatja.

Az anyai nagyanyám tíz éve halt meg. Ha élne, ő lenne a regényem első olvasója. Ahogyan pályakezdőként is a leghűségesebb hallgatóm volt, nem hagyta ki még a legrövidebb riportjaimat sem. Kiült a konyhába, rágyújtott egy cigarettára, bekapcsolta a rádiót és megtelt a szíve boldogsággal, büszkeséggel.

Ha élne nagyanyám, ő lenne az első, aki kézbe veszi a könyvem. Én olvasnám fel neki. Ülnénk a nappaliban, az erkélyajtó nyitva lenne, az udvaron álló gesztenyefa lombjai árnyékot vetnének a virágmintás tapétára, a fotel karfáján nyugtatná ráncos kezét, a zöldköves gyűrűjével babrálna. Sokat sírnánk, keveset beszélnénk.

A leghűségesebb hallgatóságom csendjét töröm meg ezzel a könyvvel.

Remélem, megbocsátja nekem.

A cikkekben használt minkét fotó a szerző tulajdona. A Szív utca című regény a tervek szerint 2020 folyamán jelenik meg.