„Ha a lelkünk emlékszik, a testünk szabadon felejt” – Az Érzelmi örökség című könyvet ajánljuk

Valószínűleg kevés olyan család van, amelyik nem hordoz valamilyen traumát. Ennek jellege természetesen nagyon sokféle lehet, ahogyan a rájuk adott érzelmi válaszok is. Napjaink egyre sokrétűbb epigenetikai (azaz a környezet génekre gyakorolt hatásait vizsgáló) kutatásainak ismeretében egyre többen ismerik fel, milyen hosszú távon hagyhatnak nyomot a traumák. Nem csupán az elszenvedők testében és lelkében, hanem a leszármazottakéban is.

Amikor a szakemberek azt vizsgálják, miként öröklődik tovább a trauma hatása nemzedékeken át, akkor valójában arra is keresik a választ, milyen jellegű lehet az az érzelmi lenyomat, ami életben tartja a fájdalmas élményeket. Galit Atlas, az Egyesült Államokban praktizáló, korábban Izraelben élt neves pszichoanalitikus Érzelmi örökség című könyvéből arra is választ kapunk, milyen kerülő utakon őrzi meg a lélek felmenőink traumatikus élményeit akkor is, ha azokról sosem kaptunk információkat.

A múlt nyomai

Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a DNS és a környezeti hatások egymástól függetlenül létező dolgok, és a velünk történt események nem hatnak a genetikai állományunkra. Napjainkra azonban az epigenetikai vizsgálatok rámutattak arra, hogy bizonyos traumatikus élmények lenyomatot képeznek a génjeinkben is, és formálják azokat. Ily módon lehetővé válik az is, hogy generációk során átörökítődjön a traumatikus élmények hatása. A környezetre ugyanis molekuláris szinten reagálunk, és bár a génállomány bizonyos része valóban állandó, van egy olyan rétege, amely reagál a különböző érzelmi hatásokra, és módosul.

Az epigenetika szerint a gének emlékezettel rendelkeznek, és emlékeik tovább adódhatnak a nemzedékek között. Galit Atlas Érzelmi örökség című könyvének üzenete azonban nem csupán az, hogy a traumák hatásai öröklődnek, hanem az is, hogy a korrekció hosszú távú változást idéz elő.

Vagyis a terápiás úton feldolgozott traumák már nem fognak tovább adódni a nemzedékek között, ugyanis a terápia képes módosítani a trauma biológiai hatásait. „A traumát átadjuk a testünkön és a lelkünkön keresztül, de ugyanez igaz a rezilienciára és a gyógyulásra is” – írja Atlas.

Transzgenerációs örökség egy viszony mögött?

Képzeljünk el egy jól működő házasságban élő negyvenes nőt, aki férjével két csodás gyermeket nevel. Saját elmondása szerint szép élete van, nagyon szereti a családját, úgy érzi, mindene megvan. Mégis, időnként valami furcsa nyugtalanság vesz erőt rajta. Aztán megismerkedik egy férfival, akibe beleszeret.

Ha az okokat keressük, lehetne az akár kapzsiság is, azonban a terápiás folyamat során érdekes út kezd körvonalazódni.

„Ő úgy gondoskodik rólam, mintha kislány lennék. Úgy, mint korábban soha senki. Ahogy az anyám gondoskodhatott a nagyanyámról”

– idézi páciense, Eve szavait Galit Atlas. E mondatok mögött a pszichoanalitikus számára számos információ rejtőzik, amelyeket fontos lesz felfejteni.

Eve története egy rendkívül fájdalmas, korábbi trauma irányába vezet, ami az édesanyját érte, aki saját anyját még gyerekként veszítette el, májrák miatt. Az akkor tizennégy éves lány, Eve anyja, maga ápolta a súlyos állapotban lévő édesanyját. Eve nagyanyja két évig tartó betegsége során kapott kemoterápiát és sugárkezelést is, rövidebb időszakokra kicsit jobban is lett, a tünetek azonban mindig visszatértek. Idővel a kislány egy szobába költözött nagybeteg anyjával, mellette is feküdt, hallgatta, ahogy lélegzik. Úgy gondolta, hiába állítják az orvosok, hogy nem fog meggyógyulni, ha ő egy ritmusban veszi a levegőt vele, akkor örökké együtt lélegezhetnek. Az édesanya azonban nem élhette túl a betegséget, Eve anyjában pedig gyökeret vert a bűntudat érzése, amiért nem menthette meg.

A kislányt olyan mélyen érintette a veszteség okozta fájdalom, hogy valójában sosem tudta feldolgozni az anyja elvesztését. Mintha egy része neki is meghalt volna abban a pillanatban. Eve elmondása alapján nem is tudott igazán anyaként funkcionálni később sem, ugyanakkor sokszor és igen részletesen mesélt lányának arról az időszakról, amikor az anyja már nagyon rossz állapotban volt. Ez is hatással lehetett Eve-re.

Újra élni

Az érzelmileg elérhetetlen, depressziós anya, aki távolságot tart a gyermekétől, azt az érzést keltheti, hogy bizonyos értelemben szinte halott. Így a lányában, Eve-ben, kialakul az állandó késztetés, hogy felélessze, visszahozza őt az életbe. Amikor pedig ez a kísérlet rendre kudarcba fullad, a gyermek úgy reagálhat, hogy lemond a saját életerejéről is, így érzelmi értelemben maga is halottá válik. Eve azt is elmeséli, hogy gyerekként arról ábrándozott, hogy száz gyereke lesz, és egymáshoz fognak simulni, úgy, mint egy hatalmas, szeretetteljes kutyacsalád. A szakember olvasatában ez arra utal, hogy valójában jóvátételt szeretett volna, miközben a halál különböző rétegeivel küszködött.

„Néha arra kérem, mentse meg az életem, menjünk el valahová, ültessen be a kocsijába és vigyen messzire” – mondja Eve a külső kapcsolatára utalva.  A viszonyban megélt kapcsolódás leírásainak ez csak az egyik olyan formája, ami erősen egy olyan érzésvilágra enged következtetni, ami a háttérben megbújó feldolgozatlan transzgenerációs traumára utal.

Eve lánya tizenkét éves, amikor a viszony kezdődik. Épp annyi, mint Eve anyja volt, a saját anyja betegségének kezdetén. Azzal, hogy Eve „választott” egy szerelmet, amiben egyszerre élhette meg, hogy boldog, és úgy bánnak vele, mint egy kislánnyal, ugyanakkor egyensúlyozva billegett a lelkifurdalás, a fájdalom, a hiányok, élet és halál között, kísérletet tett arra, hogy az életet válassza.

Közben azonban a saját gyerekei kerültek ugyanabba a helyzetbe, mint ő: elérhetetlenné vált az anyjuk. Tehát nem csupán a jóvátétel maradt el, hanem még meg is ismételte, tudattalanul és más helyzetben, de ugyanazt a negatív mintát. Egy olyan pillanatban ugyanis, amikor nagyon fontos lett volna, épp a külső kapcsolat miatt nem tudták értesíteni Eve-et, hogy a fia bajban van. Ez volt az, ami annyira elbizonytalanította, hogy terápiás segítséget kért. Amikor Eve megértette, hogy a benne zajló folyamat milyen szerteágazó összefüggésrendszerből indul, és milyen hatásai vannak, valamint képes volt kapcsolódni a korábbi érzelmi állapotokhoz, már másképp reagált bizonyos dolgokra, és el tudott kezdeni saját döntéseket hozni.

A gyász, mint társ

Noah története másképp függ össze a gyásszal, a vesztséggel. Amikor szakemberhez fordul, már évtizedek óta kínozza a „halottakkal kapcsolatos megszállottsága”. Folyamatosan az újságok gyászhíreit olvassa, sokszor tovább is gondolja azokat: vajon kik lehetnek ők, és kiket hagytak hátra. Egy időben azt képzelte, volt egy ikertestvére, aki a születésükkor meghalt. Ezt megosztotta az édesanyjával is, aki ilyenkor mindig ingerült lett.

„Titokban azt képzeltem, hogy mindkettőnket Noah-nak hívnak” – teszi hozzá a történetben szereplő kliens, mintha tréfának szánná. Aztán már a terápiás folyamat során derül ki, hogy nem is tévedett olyan nagyot. Az édesapja osztja meg vele, hogy valóban volt egy másik Noah, aki még a páciens születése előtt, nyolc hónaposan halt meg. A szülők nem akarták ezzel terhelni, ő azonban ösztönösen, vagy tudattalanul ráérzett, hogy valamilyen módon kellett lennie rajta kívül még valakinek.

Az erőszak öröksége

A gyász, a felmenőinktől örökölt fájdalmas érzelmek mellett olyan történetek is helyet kapnak a könyvben, melyek az elnyomó, agresszor szülő által okozott trauma lehetséges feldolgozását mutatják be. Az erőszakos, fenyegető, határokat nem ismerő Guy valójában maga is fél. Az apja bántalmazó viselkedése által kialakult érzésvilág benne is kialakította az erőszakosságra való hajlamot. Az ő esetében is volt egy olyan élethelyzet, ami ráébresztette, hogy valamilyen belső konfliktust él át, ami aztán a terápia felé vitte.

A közös munka során Atlas felismeri, hogy a férfiban valójában az okoz konfliktust, hogy megrekedt az apjával való azonosulás és a különbözőség vágya között. Anna Freudot idézve az agresszorral való azonosulás elhárító mechanizmusát írja le, melyhez a gyerekek gyakran folyamodnak (tudattalanul) abúzus esetén.

A fenyegetettség és a tehetetlenség érzésének elkerülése érdekében az áldozatok átveszik a támadó meggyőződéseit és viselkedéséi módjait is, így cselekvésbe fordítják a passzivitást, és nem kell megélniük az áldozat szerepét. Ugyanakkor legbelül elhiszik, hogy meg is érdemlik a szüleik haragját és büntetését.

Talán nem meglepő, hogy Guy-hoz hasonlóan sok erőszakos szülő maga is erőszakot élt át. „A feldolgozatlan trauma azonban életben tartja ezt a körforgást” – fogalmaz Galit Atlas.

Gyógyulás

A gyógyulás a szakértő szerint amiatt is különösen nehéz lehet, mert az érintett részben fel akar szabadulni, ugyanakkor a múlthoz, a korábbi generációkhoz is szeretne kapcsolódni. Ez pedig ellentétes érzelmek átéléséhez vezet, bűntudattal és sokszor szégyennel párosulva. Látható, hogy szinte az identitás bizonyos alapvető elemei kérdőjeleződnek meg ebben a folyamatban.

Ahogy a könyv is utal rá, hűségesek vagyunk azokhoz, akikhez kötődünk, ezért sokszor bizonyos részük velünk marad akkor is, amikor mi magunk már elköltöztünk, eltávolodtunk, akár másik városban vagy országban élünk. A velük kialakított kapcsolat az első az életünkben, így tovább kísér a későbbi viszonyaink során is. Ezek megfelelő átdolgozása tehát mindig fontos része a gyógyulásnak.