Eltűnt gyerekek: a veszteség, ami generációkon keresztül visszhangozhat a családok életében

Szerző: | 2019. 11. 26. |

A tavalyi évben nagyjából 20 ezer 18 év alatti fiatal eltűnéséről kapott jelentést a rendőrség, és közülük körülbelül 200-an azóta sem kerültek elő. Ezek a szikár számadatok önmagukban is kétségbeejtőek, de számomra valahogy akkor telítődtek (nem kevés) érzelmi tartalommal, amikor megnéztem a VALAN – Az angyalok völgye című filmet. Ahogy nagyon sok esetben, ezúttal is egy megrázó filmélmény vitt közelebb a nem kevésbé sokkoló valósághoz…

De kezdjük az elején!

A szívszorító lélektani krimi története a romániai forradalom káoszában felbolydult Valanban, egy nyolcéves kislány eltűnésével kezdődik, majd 22 évvel később, az ő testvére, Péter történetével folytatódik.

Péter, (akit Krisztik Csaba alakít), nagyvárosi rendőrként emberkereskedők után nyomoz Brassóban. Annak szenteli az életét, hogy eltűnt lányokat találjon meg. Minden megmentett lányban valahol a saját húgát, Julit látja.

Péter egy telefonhívás miatt kénytelen visszatérni az erdélyi bányavárosba, amikor felmerül a gyanúja, hogy testvére holtteste került elő a hófödte fenyvesek között.

A múltba vezető nyomozás útvesztőjében a férfinek nemcsak a várost fojtogató bűnözéssel kell megküzdenie, hanem a saját démonaival is.

Szívszorító kérdések

A történet, és az annak kapcsán említett elszomorító adatok nyomán csak úgy zakatolnak az ember lelkében a szívszorító kérdések, amelyekkel ez a film kíméletlenül szembesít minket. Az egyik ilyen kérdés a sok közül az, hogy miként hat egy gyermek, vagy egy szeretett személy eltűnése a hozzátartozók életére.

Hogyan lehet egy ilyen fájó hiánnyal együtt élni? Mi kell ahhoz, hogy ennek a lezáratlan bizonytalanságnak a soha véget nem érő feszültségét egy életen át el tudjuk viselni? Milyen lehet éveken, évtizedeken át keresni és várni valakire? Hogyan lehet úgy élni, hogy az életed minden egyes percét beárnyékolja a szenvedéssel teli remény?

Ezek a kérdések sorjáztak bennem, amikor néztem a filmet, miközben arra gondoltam: de jó, hogy ez csak egy film! Csakhogy ez nem minden esetben van így. Vannak, nem is kevesen, akiknek egy ilyen helyzet, napokra, hetekre, évekre, vagy akár egész életükre állandósuló állapottá, örökké sötét és kietlen valósággá válik…

A világ legismertebb eltűnése

Az összes ilyen ismert eltűnés közül a legnagyobb nyilvánosságot kétségtelenül Madeleine McCann esete kapta. A négyéves angol kislány 2007. május 3-án egy portugál nyaralóövezet apartmanjából tűnt el, miközben a szülei egy körülbelül száz méterre található étteremben vacsoráztak. A baráti társasággal közösen nyaraló szülők húsz perces váltásban ellenőrizték, hogy minden rendben van-e a szobában alvó gyerekekkel. Az egyik ilyen ellenőrzés során Madeleine édesanyja, Kate McCann vette észre, hogy a lánya nincs az ágyában, a szobában található ablak pedig tárva-nyitva van…

Azóta, vagyis több mint 12 éve nem lehet tudni, mi történt a kislánnyal, akinek a története a modern történelem legnagyobb horderejű eltűnéses bűntényéve duzzadt. Az eset kapcsán számtalan teória merült fel, amelyeket a Netfilx idén márciusban megjelent dokumentumfilm-sorozatából is megismerhetünk.

„Ennél még a halál is jobb”

Madeleine esete nyilván szélsőséges, az ő eltűnésének a körülményei alaposan közrejátszottak abban, hogy a történet bejárta a világsajtót: az, hogy egy nyaralóparadicsom kellős közepéről kilopjanak az ablakon egy ágyában alvó gyereket, miközben a szülők néhány lépéssel arrébb vacsoráznak, egy olyan dolog, amit még a híreket hallgatva is nehéz feldolgozni – nemhogy megélni…

Belegondolni is szörnyű, hogy Madeleine, és annak a több ezer gyereknek a hozzátartozói, akikkel ez a borzalom megtörténik, min mennek keresztül. Nem véletlenül fogalmazódik meg az érintettekkel készült beszélgetések konzekvenciájaként nem egyszer szó szerint az, hogy ennél a szörnyű bizonytalanságnál még a halál bizonyossága is jobb…

Megfoghatatlan veszteség

„Azok az érintettek, akikkel interjúztam, még 20 évvel a szerettük eltűnése után is arról számolnak be, hogy még ennyi idő elteltével is megtörténik, hogy a tömegben egy ismeretlen tarkóját látva az eltűnt testvérüket vélik felismerni” – olvasható egy régebbi, a Psychology Today-ban megjelent cikkben, amely a fiatalkorúak eltűnésének családokra gyakorolt hatásait vizsgálja.

Az ebben a cikkben megszólaló pár- és családterapeuta szakértő az „ambiguous loss” azaz a megfoghatatlan vagy bizonytalan veszteség fogalmát használja az érintett hozzátartozókban zajló lelki folyamatokra.

A szeretett személy eltűnése miatt keletkezett érzelmi veszteséggel azért nagyon nehéz megküzdeni, mert a veszteségélményt a körülmények miatt gyakorlatilag lehetetlen feldolgozni, hiszen nincs mit lezárni… Amíg él a remény, addig nem tud megkezdődni a gyászfolyamat, hiszen a szeretett személy – ha fizikálisan nem is – érzelmi és pszichés szempontból nagyon is jelen van. És amíg a veszteség ténye nem bizonyosodik be, ez így is marad.

Tulajdonképpen olyan ez, mintha az érintettek egész életükben egy, a lelkükön tátongó nyílt sebbel élnének, amibe minden egyes reménnyel teli pillanat és gondolat belemar egyet. Olyan súlyos érzelmi teher ez, ami iszonyatos erővel nehezedik a hozzátartozók életére: egy ilyen lezáratlan veszteség, és az abból fakadó érzelmi hiány olyan űrt hagy maga után, ami aztán generációkon keresztül visszahangzik az érintett hozzátartozók életében.

A megfoghatatlan veszteséggel küzdő hozzátartozók egyik feladata éppen ezért ilyenkor az lenne, hogy valahogy megtanuljanak együtt élni ezzel a kontrollvesztett állapottal. A cikkben megszólaló szakértő szerint a cél az, hogy megértsék, mi az, amin még tudnak változtatni, és mi az, amin már nem. A szeretett személy eltűnése olyan dolog, amit nem tudnak kontrollálni, azon viszont tudnak dolgozni, hogy ehhez a helyzethez megtanuljanak alkalmazkodni.

Ennek a folyamatnak gyakran része, hogy az érintettek a veszteségélményüket megpróbálják valamilyen jelentéssel megtölteni: alapítványt hoznak létre, folyamatosan őrzik és életben tartják az eltűnt személy emlékét, (akárcsak Madeleine szülei, akik a kislány eltűnése óta nem nyúltak a szobájához, ahol immár 12 éve gyűlnek a születésnapi ajándékok…) prevenciós előadásokat tartanak, vagy olyan csoportba kezdenek el járni, ahol a hasonló veszteséggel küzdő sorstársakhoz kapcsolódhatnak.

Az által, hogy tesznek egy ügyért és magukért, egyúttal felelősséget vállalnak az életük azon részéért, amit képesek kontrollálni, miközben közvetett módon a szeretteikre támaszkodnak – vagyis azt teszik, amit mindenki tesz, amikor az előttünk álló út nincs egyértelműen kijelölve.

A valóság ennél is árnyaltabb

Ezt az utat járja a szóban forgó VALAN című film főszereplője, Péter is, aki rendőrként az eltűnt személyek felkutatására teszi fel az életét.

Azonban fontos látni, hogy – ahogy az a film cselekményéből, és általában az eltűnt gyerekek történetéből kiderül – a valóság ebben az esetben is sokkal árnyaltabb…

A rendelkezésre álló információk és statisztikai adatok alapján ugyanis Magyarországon – bár sajnos előfordul – elenyésző azoknak az eseteknek a száma, amikor az eltűnés hátterében az áll, hogy az érintett kiskorú a saját akarata ellenére tűnik el a családból, vagy a lakóhelyéről.

A tavalyi évben közel 20 ezer, vagyis egy kisvárosnyi gyermek tűnt el, ami azt is jelenti, hogy minden 30 percben bejelentik egy gyermek eltűnését. Kilencven százalékuk néhány nap után előkerül, de közel 200-ról azóta sem tudni semmit. Ez a lehangoló adat két nagyon szomorú ténnyel szembesít minket.

Egy kisvárosnyi gyerek elvágyódik a saját életéből…

A gyerekek nagy része önszántából dönt úgy, hogy elszökik, vagyis évente majdnem 20 ezer gyerek annyira elvágyódik a saját életéből, annyira elkeserítőnek érzékeli a saját helyzetét, hogy inkább nekivág a bizonytalannak.

Az Ezer Lámpás Alapítvány edukációs videósorozatában megszólaló szakértő, Makai Gábor, klinikai szakpszichológus szerint a csellengés egy folyamat része, ami azt jelenti, hogy ha egy fiatal elszökik, akkor azt mindig megelőzi egy külső vagy belső konfliktus. „A belső konfliktus azt jelenti, hogy saját magával kerül szembe – fél, bizonytalan, tehetetlen, retteg. A külső pedig azt, hogy jelen van az életében a bántalmazás”.

Erről sokan a fizikai vagy szexuális bántalmazásra asszociálnak, de ennek kapcsán fontos látni, hogy az elhanyagolás ugyanúgy bántalmazásnak minősül – ha a gyerek alapvető fizikai és érzelmi szükségletei nincsenek kielégítve, akkor azzal nemcsak komoly károkat okoznak neki a szülők, vagy azok, akik ezeknek a szükségleteknek a kielégítéséért felelnek, hanem az alapvető jogai is sérülnek. Erre a folyamatos testi és/vagy lelki abúzusra reagál a gyerekek igen jelentős része azzal a drasztikus lépéssel, hogy elszökik, ami egy kommunikációs eszközként, egy kétségbeesett segélykiáltásként is értelmezhető.

Figyelmeztető jelek

Ezt a segélykiáltást a szakértő szerint szinte mindig megelőzik figyelmeztető jelek, viszont ezeket a szülők nem mindig ismerik fel, vagy félreértelmezik a dühkitörések, ajtócsapkodások mögött húzódó, igazi okokat. Ebből lesz aztán a kölcsönös sértettség, amiből pedig egyenesen következik az izoláció és az, hogy még inkább elszigetelődik a kiskorú. Ez aztán beindíthat egy öngerjesztő folyamatot, ami egyre több feleseléssel, egyre több visszahúzódással és egyre több konfliktussal jár.

Makai Gábor szerint a nagyon heves érzelmi reakciók mellett a csend is megjelenhet az eltűnést megelőző vészjelként, ami egy idő után depresszióba fordulhat. Ez a szakértő szerint szintén üzenet-értékű: inkább leszek tetszhalott, csak ne kelljen itt lennem veletek, köztetek. Emellett azokat az eseteket is érdemes komolyan venni, amikor a gyerek úgy megy el valahova, hogy arról nem szól, miközben pontosan tudja, hogy ez nincs rendjén – ezekre a helyzetekre is érdemes a csellengés lehetőségét bejósló, figyelmeztető jelzésként tekinteni.

Hét perces családok

Azt, hogy az érzelmi biztonság komoly hiánycikk a gyerekek életében, jól mutatja az a szomorú statisztikai adat is, hogy egy átlagos magyar család összesen napi hét percet beszélget a gyerekével – miközben átlagosan öt órát tölt a képernyő előtt… Többek között erről is beszél Zacher Gábor ebben a szintén az Ezer Lámpás Alapítvány által készített videóban.

Az ismert toxikológus szerint „amikor a gyerek szeretne velünk kommunikálni, akkor az olyan, mint a halál vagy hasmenés – ha menni kell, hát menni kell – akkor nem lehet érdekes a meccs, a rántás, vagy a híradó, akkor és ott a gyereknek ránk van szüksége”.

Zacher Gábor szerint ezek azok a pillanatok, amiket nem szabad elodázni, hanem meg kell ragadni. Viszont ahhoz, hogy érdemben tudjunk beszélni a gyerekeinkkel, az is kell, hogy naprakészek legyünk az őket foglalkoztató történésekkel és információkkal kapcsolatban. Csak így van esélyünk arra, hogy megtaláljuk velük a közös nevezőt – például, ha tudjuk, hogy milyen zenét hallgat, az nagyon fontos információkat hordozhat arról, hogy milyen is az ő lelki világa.

 … és akikről semmit nem tudunk – és alig hallunk

A fent idézett, eltűnt gyerekek számára vonatkozó statisztikákat nézegetve egy másik súlyos kérdés is arcul csap minket, vagy legalábbis azokat, akik ennek a témának megkapargatják a felszínét.

Vajon mi lehet az oka annak, hogy arról az évente 150-200 gyerekről, aki eltűnik, nem hallunk szinte semmit? Hogy is van az, hogy Magyarországon alig akad olyan, aki ne hallott volna a cikkben is említett angol kislány, Maddie 12 évvel ezelőtti (!) eltűnéséről, miközben nem tudunk megnevezni egyetlen olyan magyar kiskorút sem, aki jelenleg is megtalálható a Police.hu eltűnt személyeket nyilvántartó listáján? Aki akár a mi szomszédunk, vagy a mi hozzátartozónk is lehetne…

Miért nincs tele a híradó, az üzenőfalunk és egyáltalán a komplett magyar média, a házak fala ezeknek a gyerekeknek a nevével és fényképével? Miért nem üti meg az ingerküszöbünket, miért nem hírérték az, ha egy gyerekről nem tudjuk, hogy hol van? Ha egy ország össze tud fogni azért, hogy legyen egy beteg kisfiúnak gyógyszere, akkor miért nem szerveződik országos összefogás azért, hogy ezek a gyerekek előkerüljenek?

A válasz szívet tépően fájdalmas: azért, mert nincs olyan, akit ezeknek a jó eséllyel tényleg kihasznált, és/vagy elrabolt gyerekeknek a sorsa tényleg érdekel. Azért, mert nekik nincs családjuk, aki hazavárná őket, vagy hírverést csinálna az eltűnésük körül: az eltűnt kiskorúak 80%-a ugyanis gyermekotthonból, lakásotthonból, tűnik el vagy távozik engedély nélkül.

Nekik – az esetek nagyon jelentős részében – nincs senkijük, és nem volt körülöttük akkor sem senki, aki azt a minimális érzelmi biztonságot megadhatta volna, ami talán elég lett volna ahhoz, hogy ellent tudjanak mondani az őket manipuláló és kizsákmányoló bűnözőknek.

Ne várj 72 órát!

Ezekről a gyerekekről is, értük és róluk is szól a Valan című filmet forgalmazó Mozinet és az Országos Rendőrkapitányság összefogásával megvalósult, Ne várj 72 órát! elnevezésű kezdeményezés, amely sikerrel záruló nyomázási esetekkel szeretné felhívni a figyelmet arra, hogy közös odafigyeléssel segíthetünk az eltűnt gyermekeknek hazatalálni.

Az egyik ilyen videóban megszólaló rendőrszázados egy olyan esetről számol be, ahol egy javítóintézetből külföldre szökő, majd ott prostitúcióra kényszerített lány előkerülésekor az édesanyja, akit erről telefonon értesítettek, „semmit nem tudott mondani”. A borsodi nőnek még arra sem volt pénze, hogy a külföldről hazamenekített lányát meglátogassa… Ha egy anya nem tud mit mondani, akkor mégis hogyan lehet elérni, hogy a társadalom ne legyen ilyen közömbös?

„Ez egy stigma”

„Az emberek akkor értenek meg ilyen és ehhez hasonló helyzeteket, ha történeteken keresztül mesélik el nekik, hogy ez mivel jár. Magyarországon még mindig nagyon kevés olyan történt válik nyilvánossá és ismertté, ami ehhez a jelenséghez kapcsolódik, mert szégyellik a családok, meg a hozzátartozók. Ez egy stigma az életükben” – mondja ebben az interjúban Kárász Róbert, a már többször említett Ezer Lámpás Alapítvány alapítója.

A Valan című film egy olyan történetet mutat meg, amelyen keresztül szembesülhetünk az eltűnéssel járó érzelmi és pszichés következményekkel és azzal, hogy az elhanyagolás, legyen az érzelmi vagy fizikai, végzetes következményekkel járhat.

A rendelkezésre álló adatok alapján ezek a következmények egyre súlyosabbak: a bejelentett eltűnések száma évről évre növekszik. Ezért lenne fontos, hogy jobban figyeljünk egymásra, és ne maradjunk közömbösek akkor, amikor körülöttünk valakinek, főleg egy kiskorúnak segítségre van szüksége.

A Ne várj 72 órát! kezdeményezésről itt tudhatsz meg többet. A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány elérhetőségeit itt találod, míg az eltűnt gyerekekért küzdő Ezer Lámpás Alapítványról itt olvashatsz bővebben. Ne félj segítséget kérni, és adni – és ha tudomást szerzel egy fiatalkorú eltűnéséről, akkor NE várj 72 órát, hanem cselekedj azonnal!




Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This