„Ha lelki szinten hangolódunk egymásra, akkor nagyobb eséllyel fogod meghallani, amit mondok” – Hogyan működik az erőszakmentes kommunikáció?

A vitás helyzetekben sokszor vágyunk arra, hogy értsük: mi történik valójában, miért is kezdett elmérgesedni a helyzet. Sőt, jó volna ilyenkor valamilyen támpontot, kapaszkodót kapni, hogy mit tehetnénk, hogy hatékonyabban, erőszak nélkül, magunkat és a másikat is értve tudjunk kommunikálni. Ebben segíthet az erőszakmentes kommunikáció. Rambala Évával, a Nemzetközi Erőszakmentes Kommunikációs Központ által akkreditált trénerrel beszélgettünk.

Az erőszakmentes kommunikáció alapjait Marshall Rosenberg amerikai pszichológus alkotta meg. Több mint negyven országban dolgozott, köztük Afrikában és Ázsiában is. Az itt szerzett tapasztalatait is felhasználva fogalmazta meg azt a mondatot, hogy egyetlen olyan helyzet van, amiben az erőszakmentes kommunikáció nem használható: amikor valaki előbb lő, mint ahogy megszólalna. Minden más emberi interakcióban alkalmazható.

Hogyan történik az erőszakmentes kommunikáció alkalmazása gyakorlati szinten?

A folyamat lényege, hogy a megfelelő kérést fogalmazzuk meg a másik ember felé. Ehhez négy lépcsőben jutunk el, és nagyon fontos, hogy az első három alapként funkcionáljon.

Az első lépés a megfigyelés: pontosan mit láttam vagy hallottam, amire reagálni fogok. A második az, hogy ez milyen érzéseket keltett bennem; a harmadik pedig, hogy ennek kapcsán milyen szükségletem érintődött meg. Ha ezt a hármat végigjártam, akkor tudok megfogalmazni egy kérést, amely pozitívan utal arra, hogy mit is szeretnék valójában, mire lenne szükségem.

A konfliktushelyzetek ugyanis valójában arra mutatnak rá, hogy a feleknek valamilyen szükséglete nem elégült ki. Ha azonban úgy viselkedem, mint egy sakál, vagyis csak az ösztöneim késztetései alapján kommunikálok – azaz kiabálok -, vagy egyszerűen feladom és elsomfordálok, akkor nem fogom tudni ezt a szükségletet úgy megfogalmazni, hogy a másik számára egyértelmű legyen. Ehhez ugyanis az kell, hogy valóban tisztában legyek a saját érzéseimmel és a szükségleteimmel. Ráadásul az erőszakmentes kommunikáció akkor igazán sikeres, ha nemcsak saját magamra, hanem a konfliktusban részt vevő másik félre vonatkozóan is meg tudok fogalmazni egy vélt szükségletet, amely nincs kielégítve.

Vagyis a másik helyzetébe is meg kell próbálnunk belehelyezkedni?

Valójában a kapcsolódás módja a szív szintjén kell, hogy történjen.

Ráhangolódni a másik érzéseire, szükségletére, mély empátiával fordulni egymás felé, ezek a legfontosabb eszközei az erőszakmentes kommunikációnak.

Ha csak önmagában a saját érzéseimet képes vagyok felismerni, és kimondani, az szinte művészi értékű. De ha emellett a szükségleteimet, és többé-kevésbé a másik szükségleteit is fel tudom térképezni, akkor a kommunikáció is sokkal hatékonyabb, sőt, erőszakmentes lesz.

Említette a sakált, ami a kommunikáció kevésbé kívánatos formáját jelképezte, és a két végletet képviseli: vagy kiabál, vagy elsomfordál. Hajlamosak vagyunk így kommunikálni?

Igen, azonban amit egy sakálnyelven beszélő ember mond, azt nem érdemes elhinni, ugyanis amögött rendszerint valamilyen fel nem ismert fájdalom van, tehát a rossz érzése fogja irányítani a kommunikációját is. Ezzel szemben a zsiráfnyelven kommunikáló ember okosan, a saját érzéseit és szükségleteit felismerve igyekszik a vitás helyzeteket kezelni, miközben a másikra is igyekszik ráhangolódni. Az erőszakmentes kommunikációban ezt a két típust különböztetjük meg, az állatok jó jelképek ehhez.

Most, egy világjárvány időszakában miképp használhatjuk a felvetődő kommunikációs nehézségek kapcsán ezt a technikát?

Korábban, mikor nem volt még mindenhol kötelező a maszkviselés, megosztotta az embereket az általam tartott tréningeken is ennek a szükségessége. Szakemberként az én feladatom érzelmileg kapcsolódni mindkét csoporthoz egyformán, függetlenül attól, hogy én miként gondolkodom erről.

Amikor a szív szintjén, empátiával próbálok kapcsolódni, akkor nem azt nézem, hogy egyetértek-e bármelyik oldallal, hanem érzelmi szinten igyekszem kapcsolódni. „Connection before correction” – vagyis előbb kapcsolódni, és csak aztán korrigálni. Ez azt is jelenti, hogy a lelki szintű ráhangolódás az elsődleges. Ugyanis ha valóban lelki szinten hangolódunk egymásra, akkor nagyobb eséllyel fogod meghallani, amit mondok.

Gondoljunk csak arra, ha például egy kisgyereket kérünk meg, hogy jöjjön el a tévé elől, akkor is jó esetben először mellé hasalok, megismerkedem a mesével, amit néz, hagyom, hogy megmutassa, érzelmi szinten kapcsolódom hozzá, és csak ez után mondom, hogy drágám, akkor most mi lenne, ha elköszönnénk a mesétől, és elindulnánk az oviba. Sokkal valószínűbb, hogy a kérésem meghallgatásra talál, és rossz érzés nélkül tudja majd otthagyni a mesét, azzal szemben, ha csak rászólnék, és nem kapcsolódnék hozzá személyesen.

A maszkviselési különbségek esetében miképp működhet ez a módszer? Meg kellett győzni a csoport egy részét, hogy ők is vegyenek fel maszkot?

A szükségletek szintjén azt volt érdemes észrevennem, hogy a maszkviselők számára ez az eszköz jelentette a biztonságérzetet,  a gondoskodást egymásról, sőt, azt lehetőséget, amely növeli mindannyiunk túlélési esélyeit, ugyanis érzésekben a félelmüket segített legyőzni. Azok pedig, akik nem akarták hordani, felesleges dolognak ítélték, ami nem segíti érdemben a vírus elleni védekezést. Számukra a szabadság és az értelem szükséglete volt domináns. Ha a kapcsolódás a szív szintjén történik, vagyis én megértem, hogy számukra a viselés azért fontos, mert így nem félnek és biztonságban érzik magukat, a nem viselők pedig éppen az értelmet szeretnék meglátni a döntések mögött, akkor ezt a megközelítést rendszerint mindkét fél belátja, és a lelki kapcsolódás megtörténte után találunk olyan stratégiát, ami mindannyiunk számára működik.

Azonban egyáltalán nem mindegy az sem, hogyan kérem, és előtte miképp kapcsolódom hozzájuk. Ha el tudok jutni a belső belátás kialakulásáig, akkor át tudom vinni a nézőpontomat és a kérésemet: a maszkviselők félnek, és akkor érzik magukat biztonságban, ha mindenki más is felveszi. De ha tele vagyok kritikus gondolatokkal, és csak szidom a másik oldalt, és azokat, akikkel nem értek egyet, akkor nem fog megtörténni ez a fajta kapcsolódás, hanem csak az agresszió fog átmenni, nem a kérés.

Tehát a kritikus gondolatok gátolják az erőszakmentes kommunikációt?

Igen, éppen ezért érdemes először tudatosítani a kritikus gondolataimat, mert különben nem fogok tudni a tényekre fókuszálni. Ez legyen az első lépés: mi az, amit láttam vagy hallottam? Ítélkezés és kritika nélkül. Ezután jön az érzéseim azonosítása: mit érzek most? Csak ezután leszek képes felismerni a szükségleteimet: jelen esetben azt, hogy valójában félek, és támogatásra van szükségem.

Mennyire engedhetünk teret az érzéseink megfogalmazásakor annak, hogy a másik ember hogyan hat ránk?

Ha rajtam múlna, én már nyelvtanilag sem fogadnám el helyesnek azt a mondatot, hogy úgy érzem, hogy te cserben hagytál. Ami rád vonatkozik, az nem az én érzésem, meglátásom szerint. Mindig magunkról beszéljünk, ne a másikról, mert csak így tudjuk a saját valódi szükségleteinket beazonosítani, és a megfelelő kérést megfogalmazni.

Az önmagunkhoz való viszony alakulásában lehet szerepe, ha alkalmazzuk az erőszakmentes kommunikációt?

A „hogyan mondom” kérdését biztosan befolyásolhatja. Ugyanis ha valaki tele van önkritikus gondolatokkal, akkor az valószínűleg a kommunikációjában is meg fog jelenni.

Meggyőződésem szerint a fejemben kószáló kritikus gondolatok valójában meg nem gyógyított fájdalmak, melyekből félelem fakadhat, a nem tudatosított félelem pedig agressziót eredményezhet. Ezért is fontos tudatosítani, hogy mi van bennünk, mert meghatározza a kommunikációnk mikéntjét. Sokszor nem is feltétlenül azzal okozok a másiknak fájdalmat, amit mondok, hanem azzal, ahogy.

Ez pedig nagyon sokban múlik az önmagammal való viszonyon, az önmagammal való bánásmódon. Úgy gondolom, ha alkalmazzuk az erőszakmentes kommunikációt, esélyt teremthetünk arra, hogy tetten érjük a kritikus gondolatainkat, és ez fontos lépés lehet, hogy jobb viszonyt alakítsunk ki önmagunkkal.

Rambala Éva

Családi viták, elmérgesedett helyzetek esetén is segíthet az erőszakmentes kommunikáció?

Szerintem mindig segít. Ha tudatosítom a saját szükségletemet és igyekszem a másikéra is ráhangolódni, az biztosan csak javítani fog a kommunikációm formáján és hatékonyságán is. Ugyanakkor azt érdemes látni, hogy sokszor előfordulhat, hogy valamely szükségletemet nem tudja kielégíteni, akitől várom. Ha ez a családban fordul elő, az különösen fájdalmas lehet. De érdemes nem feladni a megértés iránti szükségletemet, csak a stratégiában rugalmasnak lenni.

Ez mit jelent gyakorlati szinten?

Van egy történetem, ami fiatal felnőtt koromhoz kapcsolódik, a tréningjeimen is el szoktam mesélni. Főiskolás koromban tanultam meg síelni, és nagyon vágytam egy igazán menő saját felszerelésre. Egy évig spóroltam, gyűjtöttem rá, hogy saját magamnak megvehessem. Hatalmas projekt volt ez számomra, és mikor a nagymamámnak elújságoltam, ő egyáltalán nem úgy reagált, ahogy vártam volna. Azt kérdezte: „Megbolondultál? Elmégy csuszkurálni, hogy összetörd magad, és még fizetsz is érte?”

Nagyon rosszul esett nekem ez a mondat akkor, de később, felnőttként rájöttem, hogy tőle, aki egy rendkívül szorgalmas alföldi falusi parasztasszony volt, és kora reggeltől késő estig a földeken dolgozott, ráadásul semmilyen szórakozásra, kikapcsolódásra vagy csak a világra való nyitottabb szemléletmódra még csak lehetősége sem volt, nem várhattam el, hogy biztatást adjon, és átérezze az örömömet a sífelszerelés kapcsán. Hozzáteszem, valószínűleg hegyet sem sokat láthatott. Én azonban éppen tőle vártam a biztatást. Utólag már tudom, hogy a spórolásomat szerettem volna, ha elismeri, mert mindig arra tanított, hogy tanuljak meg jól bánni a pénzzel. Azonban ebben a helyzetben ezt az elismerést hiába vártam tőle.

A családi konfliktushelyzetekben is ott lapulhat a mélyben egy ilyen be nem teljesített szükséglet is? Hogy nem kapom meg a családban, amire szükségem lenne?

Ez nagyon könnyen előfordulhat. Kis adalék az előző történethez, hogy egyszer egy tréningen egy hölgy úgy reagált erre, hogy hazudok, és eleinte nem értettem, hogy miért. Ugyanis miután felismertük, hogy az ő szükséglete a saját nehéz élethelyzetében a támogatás lenne, amit az édesapjától várt, arra biztattam, hogy ha tőle nem kaphatja meg, akkor próbáljon máshol, másnál rátalálni. De ez a mondatom nem akart célba érni. A hölgy ugyanis nehezményezte, hogy nem hangsúlyoztam eléggé a történetben, hogy mennyire fájdalmas volt számomra, hogy a nagymamám nem úgy reagált, ahogy arra szükségem lett volna, vagy ahogy vártam. És valóban fontos látni, hogy ez nem egyszerűen annyi, hogy ha itt nem megy, akkor megpróbálom ott. Nehéz, fájdalommal kísért folyamat lehet, azonban ha rugalmas tudok lenni, és felismerem, hogy mire van valójában szükségem, akkor megtalálhatom máshol.

Rendszerint – teljesen érthetően – arra vágyunk, hogy a szüleink, a családunk segítsen az álmaink megvalósításában, mert nekünk ez nagyon jó lenne. Ez azonban egy mítosz,

hiszen mindenki annyit tud adni, és olyan formában, amilyen ő maga, és amire képes. Sokszor olyan területeken várunk el a családunkban támogatást vagy megértést, amire valamiért az adott ember nem képes. De ez nem hiba, hanem pusztán emberi tényező.

Érdemes felismerni, ha ilyen helyzetben vagyunk, és keresni az életünkben olyan forrásokat, ahol az adott érzelmi szükségletünket más valami fogja kielégíteni. Persze ne felejtsük el, hogy ez tényleg fájdalmas lehet.

Sokszor halljuk, és persze tapasztaljuk is, hogy az online világban egyre meredekebb irányokat vesz a kommunikáció. Hogyan látja szakemberként: vajon ez az offline életünkre is hatással lehet?

Rengeteg információ zúdul ránk az online térben, azonban azt nem tanuljuk meg, hogy miképp szelektáljuk ezeket. Sajnos azáltal, hogy nincs személyes találkozás, csak névtelenül lehet a sötét szoba magányából bármit leírni, sokkal kevesebb határt tartunk be az online kommunikációban. Olyan dolgokat is könnyen leírunk, amiket szemtől szembe biztosan nem mondanánk. Gondoljunk arra, hogy itt is szükség van a szelekcióra és az emberismeretre. A kutya sem hozza vissza bárkinek az eldobott labdát, csak annak fogad szót, akit ismer és értékel. Nem érdemes minden kommentnek felülni.

Emlékezzünk rá, hogy a sakálnyelven kommunikáló ember kapcsán hogyan fogalmaztunk: nem érdemes elhinni, amit mond, mert a benne lévő, fel nem ismert félelem beszél belőle, és nem tudta azonosítani a valódi szükségleteit. Ha tudunk szelektálni, és képesek vagyunk megérezni, ha valakiből csak a fájdalom szól, akkor nem fog átcsapni az offline életünkbe ez a fajta kommunikáció.