Az érzelmi érettség olyasvalami, aminek nehéz pontos, egy-két mondattal leírható definíciót adni, valahol mélyen mégis mindenki érti, érzi, mit jelent ez a fogalom. Valamit, ami nem következik be egyik pillanatról a másikra. Ugyanis nincs olyan mérföldkő az életünkben, amelynek az elérésével mintegy varázsütésre érzelmileg éretté válunk, még azokban a helyzetekben sem, amikor erre kimondhatatlanul nagy szükség lenne: egy párkapcsolatban, házasságban, vagy a gyermeknevelésben.
„Mi történik akkor, amikor egy különösen érzékeny gyermek pár év alatt lekörözi érettség tekintetében évtizedekkel idősebb szüleit?” – teszi fel a kérdést Lindsay C. Gibson Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei című könyvének bevezető soraiban. Az amerikai pszichoterapeuta szerint az érzelmileg éretlen szülők gyermekei olyasmit élnek át, ami „éppolyan valós, mint bármiféle testi nélkülözésből fakadó szenvedés”. Ez pedig nem más, mint az érzelmi elhanyagoltság, és az abból következő érzelmi elmagányosodás.
Vajon az én szüleim is…?
Ha a szüleinkről van szó, különösen nehéz elfogulatlannak maradni; azt pedig, hogy kritizáljuk őket, kifejezetten árulásnak, tiszteletlenségnek érezhetjük. Éppen ezért még a figyelmeztető jelek ellenére is komoly önismereti munkába kerülhet a felismerés, hogy bizonyos problémáink a szüleink érzelmi éretlenségére vezethetőek vissza.
Ahhoz azonban, hogy elkezdhessük feloldani ezeket a problémákat, elengedhetetlen, hogy képesek legyünk objektíven szemügyre venni a szüleink személyiségét az érzelmi érettség szempontjából is. Nem hibáztatnunk, vádolnunk kell őket, inkább megértéssel fordulnunk feléjük; megértenünk, miért olyanok, amilyenek. Mert, ahogyan Lindsay C. Gibson is hangsúlyozza:
„Az érzelmi éretlenség legtöbb jele az adott személy tudatos irányításán kívül esik, és az ilyen szülők zömének fogalma nincs róla, hogyan befolyásolja ezzel gyerekei életét.”
Az érzelmileg éretlen szülő
A szülő tehát nem szándékosan, de mégis mélyen bevésődő tapasztalatokkal hagyhat nyomot a gyereke lelkén. Az érzelmileg éretlen szülő gyakran minden más szempontból – táplálkozás, egészség, fizikai biztonság terén – megfelelően gondoskodik a gyermekeiről, ám nem adja meg azt az érzelmi biztonságot, amire egy ilyen erős kötődési kapcsolatban szükség lenne.
Az érzelmileg éretlen szülők ugyanis „annyira a saját érzelmi életük foglyai, hogy nem is veszik észre, mi mindent élnek át a gyerekeik.” Félnek a valódi érzelmektől, a közelségtől, bizalmatlanok, nehezen ismerik fel mind a saját, mind a gyermekük érzelmi igényeit. Sokszor indulatosan reagálnak arra, ha a gyerekük valami miatt zaklatott, így ahelyett, hogy megnyugtatnák, és megteremtenék számára azt a biztonságot nyújtó közeget, ahová baj esetén fordulhatnak, a magukra hagyatottság érzését táplálják bennük.
Gyerekként persze még nem tudjuk megfogalmazni, de ez a fajta érzelmi viselkedés a szüleink részéről egy mélyről fakadó ürességérzetet okoz bennünk, ami egész életünkön át végigkísérhet minket – azt az érzést, hogy akihez szeretetteljes kapcsolódásért fordulunk, nem felel az érzelmeinkre.
Az érzelmileg éretlen szülők típusai
Gibson szerint nem véletlen, hogy ezek a szülőfigurák évezredek óta kísértenek a mesékben, mítoszokban, és olyan gyakran megjelennek a könyvekben, filmekben is (például a gonosz mostoha karaktereként).
Az érzés ugyanis, hogy kétségbeejtően magányosak még akkor is, ha szerető családtagok, barátok veszik őket körül, sokak számára ismerős, így érthető, hogy sok helyen bukkan fel valamilyen formában a kultúrában, művészetben az érzelmileg éretlen szülő képe.
A Gibson által leírt négy alaptípusban az a közös, hogy ezek a szülők kevés empátiával, alacsony érzékenységgel fordulnak a gyermekeik felé, és nem nyújtanak nekik kellő lelki támaszt. A típusok közötti különbségek pedig leginkább abban állnak, ahogyan ezt a külvilág felé megmutatják.
- Az érzelmes szülők: a teljes érzelmi bevonódás és a teljes visszahúzódás között ingadoznak, ami a gyerekeik számára kiszámíthatatlan, ijesztő lehet. Jellemző rájuk, hogy a legapróbb feszültségre is katasztrófaként tekintenek, így a körülöttük élők kizárólag a megmentő, vagy az őket a sorsukra hagyó áruló szerepét játszhatják.
- A céltudatos szülők: mindig rendkívül elfoglaltak, határozottak, vaskézzel irányítják a gyerekeiket, és szervezik életük minden napját, ezért nincs idejük valódi empátiát érezni irántuk.
- A passzív szülők: konfliktuskerülés, a problémák elbagatellizálása jellemzi őket. Egy domináns partner mellett ők lehetnek azok, akik a háttérből, tétlenül figyelik, ahogy a társuk elhanyagolja, vagy bántalmazza a gyereket.
- Az elutasító szülők: ők azok, akiknek „a viselkedését elnézve az ember nem is érti, minek nekik egyáltalán család és gyerek.” Nem vágynak érzelmi intimitásra, a gyereküket sem engedik közel magukhoz.
A szerző azt is hangsúlyozza, hogy ezeket a típusokat célszerű skálaként elképzelni, amelyen az adott szülő az enyhétől a súlyosig különböző mértékben lehet érintett. Sőt, előfordulhat az is, hogy valaki „ideiglenes érzelmi regresszió” miatt; trauma, stressz, vagy fáradtság hatására időszakosan a leírtakhoz hasonló módon viselkedik –
az érzelmileg éretlen szülő esetében azonban tartós viselkedésmintázatról beszélünk.
Az érzelmileg éretlen szülő felnőtt gyereke
Gyerekként átélni, felnőttként pedig feldolgozni nehéz azokat az élményeket, amelyeket az egyik (vagy mindkét) szülőnk érzelmi éretlensége nyomán megtapasztaltunk. A folyamatot különösen bonyolulttá teszi, hogy a szüleinkkel való kapcsolatunk mindannyiunk életében az úgynevezett elsődleges kötődés, ami nagyon intenzív érzelmekkel jár. Emiatt érezhetjük úgy felnőttként is, hogy bármilyen nyomasztó, kimerítő az érzelmileg éretlen szülőkkel való kapcsolattartás, mégis, ahogy Gibson is írja, „legkorábbi ösztönös késztetéseink parancsolják, hogy szüleinkhez forduljunk, ha gondoskodásra, megértésre van szükségünk”. És így is teszünk.
Ezek az igények azonban érzelmileg éretlen szülők esetében nem teljesülnek. Helyette bűntudatkeltés, fenyegetőzés, manipuláció az, amivel szembe kell néznünk, és nem ritkán kifejezetten önző, nárcisztikus viselkedés a szülő részéről.
A magányosság érzése, amit gyerekként az érzelmileg éretlen szülő mellett átélünk, a felnőttkorba is elkísérhet minket. Az, hogy nem tapasztaltuk meg az elfogadás, az érzelmi közelség élményét, nyomot hagyhat az önértékelésünkön, a párkapcsolati mintáinkon. Ám azzal, ha képesek vagyunk objektíven szemlélni a szüleink múlt- és jelenbeli viselkedését, és azokat az érzéseket, amelyeket felnőttként kiváltanak belőlünk, máris sokat tettünk az önmagunkkal és másokkal való kapcsolatainkért.
Kapcsolat, de nem kapcsolódás
„A bennünk élő gyermek világéletében remélni fogja, hogy a szülő megváltozik, de nekünk most az a feladatunk, hogy a felnőtt szerepben megmaradva tőlünk független, önálló felnőttként kezeljük őket” – figyelmeztet Lindsay C. Gibson, aki az érzelmileg éretlen szülőkkel szemben leginkább azt javasolja, kapcsolódás helyett kapcsolatra törekedjünk. Fogadjuk el, hogy a bennünk élő gyermek érzelmi igényei valószínűleg mindig túl ijesztőek lesznek egy érzelmileg éretlen szülő számára – ám ha kilépünk a korábbi családi szerepekből, és elengedjük az elvárásokat, egy fenntartható kapcsolatot építhetünk ki.
Ez önálló, független felnőttként sem könnyű feladat, ha a szüleinkről van szó. De az önismeret, az okok felismerése, és a kapcsolat kontrollálása a legjobb, amit az érzelmileg éretlen szülővel szemben (és tulajdonképpen érte is) tehetünk. Ahogy Gibson húsz év terápiás tapasztalata után vallja: „Mások nem fognak megváltozni a kedvemért, de én meg tudok változni, ha akarok. Nem látom be, miért ne lehetne akár felnőtt fejjel belevágni egy új, boldogabb életbe.”
Ha szívesen elolvasnád a könyvet, itt tudod megrendelni.
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM
You must be logged in to post a comment.