„Ezeknek a gyerekeknek is a valóságban kell majd boldogulniuk” – Tari Annamária, Online illúziók – offline valóság című könyvét ajánljuk

Fantasztikus élet, csodás környezet, kiváló anyagi körülmények. Az online tér egyik legnagyobb illúziója, hogy mindez karnyújtásnyira van tőlünk, és úgy tűnhet, kevés munkával csodás dolgokban lehet részünk. De mi a valóság? És hogyan találkozik e kettő? Mi kell ahhoz, hogy ellen tudjunk tartani a sokszor manipulált képeknek és a csillámporral megszórt életeket mutató látszatvalóságnak?  És tudjuk-e  segíteni az egyre inkább depresszívvé és szorongóvá váló, az online térben felnövő generációt? Erről szól Tari Annamária legújabb, Online illúziók – offline valóság című könyve.

Honnan tudom, hogy veszélyes?

Ausztráliában, ahol számos veszélyes pók, kígyó, skorpió és egyéb rovar él, az osztálykirándulások előtt minden szülőnek beleegyező nyilatkozatot kell aláírni, mely lényegében azt tartalmazza, hogy a szülő ezt tudomásul veszi – a gyermekét fenyegető veszélyekkel ő is tisztában van.

Ott, abban a közegben nyilvánvaló, hogy mi jelent veszélyt, így a felnőttek meg tudják tanítani a gyerekeiknek, mire figyeljenek.

Az információs korban azonban korántsem ennyire nyilvánvaló, hogy például az okoseszközök kapcsán pontosan milyen veszélyekre kell felkészülni, és ehhez milyen elővigyázatossági lépésekre lenne szükség.

Sok, a fenti veszélyeket taglaló kutatás van természetesen, azonban a szülők ezeket ritkán ismerik. Ez azért baj, mert nekik kellene döntést hozni azzal kapcsolatban, hogy jónak látják-e, és ha igen, akkor milyen feltételekkel, „az online térbe tett kirándulást”, vagyis az eszközhasználatot.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy – miközben számos kutató a veszélyekre hívja fel a figyelmet – sokszor hivatkoznak olyan vizsgálatokra is, amelyek éppen az eszközhasználat hiányából eredő hátrányokat hangsúlyozzák. Nem csoda, hogy a szülők össze vannak zavarodva, és miközben a legjobbat akarják a gyerekeiknek – nem tudják eldönteni, hogy mikor tesznek jót, és mikor rosszat.

Ezzel a sokakat foglalkoztató gondolattal indul Tari Annamária legújabb könyve.

Mitől leszünk boldogok?

• A szerző a könyv első szakaszában egy boldogságkutatásra hivatkozik: Kennon Sheldon és Sonja Lyubomirsky vizsgálatában arra volt kíváncsi, mi az a változás, ami hosszú távon boldoggá tehet. Vajon ez a külső körülmények változásán múlik? Vagy azokon, amelyekért mi magunk is tettük, és a saját erőfeszítéseinknek, időnknek, energiánknak köszönhetően sikerült valamilyen célt elérni? A kutatás eredménye az utóbbi feltételezést igazolta, vagyis attól leszünk valóban boldogabbak, amiért megküzdöttünk.

Ha ennek tükrében megnézzük, milyen üzeneteket hordoznak a különböző youtuberek, influencerek, vagy akár maga a közösségi média, sok mindent megérhetünk a kamaszokban zajló folyamatokról és arról, miért küzd annyi nehézséggel ez a generáció.

„A Facebook és az Instagram olyanok, mint a nagy, széles sugárutak: nyilvános terek, ahol mindenki a legdivatosabb ruhájában sétál, parádézik a családjával, megmutatva a gazdagságot, az eredményeiket. A felhasználók igénye az, hogy megismerjék azokat, akik hasonlóan vannak eleresztve, és lesajnálják azokat, akiknek nincs ennyije” – idézi a szerző Doreen Dodgen-Magee pszichológust, aki szerint ma egész nemzedékek nőnek fel ezen a terepen.

A terepen, ami igencsak rázósnak ígérkezik…

Ugyanis ameddig mindenki a lehető legjobb képet akarja sugallni önmagáról, a legszebb fotókat posztolja, a legkiválóbb helyeken tett kirándulásairól számol be, és egyáltalán minden képen kicsattanni látszik a boldogságtól, addig ez a tér leginkább egy kifutóhoz hasonlít, ahol csak a legszebbnek szabad látszani.

A valóság azonban ritkán szól arról, hogy minden a lehető legjobban alakul, mi pedig bizony olykor rosszabb formában vagyunk, elfáradunk, nehézségeink vannak – és úgy egyáltalán, a valóság az valóság, nem a kicicomázott tökéletesség maga.

Azonban ha azt látjuk, hogy mindenkinek az élete csak klassz és szép dologból áll, mindenki jobban néz ki, mint mi, és nyilvánvalóan boldogabbnak is látszik, akkor nekünk nem marad más, mint a szorongás, a kisebbrendűség érzése, és az aggodalom: mi lesz, ha a mi valóságunk nem tűnik annyira szépnek és vonzónak?

Tehát egyik oldalról generálja a rossz érzést, ha folyton mások tökéletesre retusált életét szemléljük a közösségi médiában, másrészt mi magunk is hajlamosak leszünk arra, hogy a külsőségeket helyezzük előtérbe, és építünk egy látszat valóságot. Ez a tendencia viszont egy erősen nárcisztikus gondolkodásmód felé fog eltolni bennünket.

Frusztrálóan unalmassá teszi a valóságot

Ráadásul, ha nem csupán a közösségi médiát, hanem az online tér egészét nézzük, azt látjuk, hogy annak extrém sebessége, a rengeteg instant információ, vagy az önálló online identitás kialakításának lehetősége szinte frusztrálóan unalmassá teszi a valóságot. Ehhez képest az online tér minden szempontból sokkal színesebb és izgalmasabb.

Amint Tari Annamáriától megtudjuk, Donna Freitas Boldogsághatás című könyvében utal arra, hogy mára létrejött egy szigorú követelmény:

boldognak kell mutatkozni a közösségi médiában, függetlenül attól, hogy valójában ki hogy érzi magát.

Érdekes adalék ehhez, hogy kutatási eredmények szerint hiába tudjuk, hogy egyik ismerősünk éppen rosszabb időszakon megy keresztül, találkoztunk vele és saját magunk is tapasztaltuk, hogy nincs jól, ha a Facebook-profilján a sugárzóan mosolygós képét látjuk, az erősebben fog hatni ránk, mint maga a valóság.

Mindezek tükrében érdemes átgondolni, hogy ha még az információs kor előtt, valódi személyes kapcsolatok segítségével szocializálódó felnőttekre ilyen hatással van a közösségi média, akkor milyen hatással lehet mindez a fiatalokra, akik eleve ebbe a „nárcisztikus buborékba” születtek bele. A frusztráció, a boldogtalanság érzése tehát könnyen megjelenhet, és amint a kutatásokból kiderül, meg is jelenik.

Depresszió már tinédzserkorban

A depresszióban érintett fiatalok száma ugyanis egyre inkább emelkedik, és nem csak külföldön. Amerikában a Pew Kutatóközpont szerint 2007 és 2017 között a 12-17 éves korosztálynál tíz év alatt 2 millióról 3,2 millióra nőtt azon tinik száma, akik legalább egy súlyos depressziós epizódot éltek át.

Tizenhétből tíz amerikai tinédzser szerint a szorongás és a depresszió komoly problémát jelent az életükben. A magyar adatok kapcsán érdemes kiemelni, hogy nálunk is jelen vannak a depresszív érzelmek, sőt, a klinikai depresszió is.

Az online térben és a közösségi oldalakon egyre több időt töltő fiatalok – stabil érzelmi apparátus hiányában – egy negatív spirálba kerülnek, amelyben egyre többször élnek át kisebbrendűséget, önértékelési negatívumokat.

Ennek a megoldása pedig igencsak esetleges, mert serdülőkorban a megküzdő és énvédő mechanizmusok éretlenek, az érzelmi élet ingadozó, és sokszor jellemző az eleve alacsony önbizalom.

Könnyen és azonnal

Eddig, az információs kor előtt, a személyiségfejlődés egyik fontos vonása volt, hogy a felnövés során az ember megtanulta kitolni a reakcióideje határait. Egy hároméves gyerek a közértben még nem érti, hogy miért nem eheti meg azonnal a polcon lévő csokit, azonban idővel – megannyi fájdalmas élmény és lemondás után – megtanulja, hogyan kell késleltetni. Ez pedig a felnőtt életnek elengedhetetlen feltétele.

Ma azonban „az Én érését komolyan befolyásolja a gyorsaság trendje, és az, hogy az információtechnológia rászoktat az azonnaliság könnyű átélésére, ami azonban hatalmas csapda. Tudjuk, hogy az életben pont ennek ellenkezőjét kell elfogadni, a lassítást, a megfontolást, a döntéshozatal és autonómia fejlődésének mentén.

A serdülők most egy olyan világban élnek, ahol a folyamatos kapcsolattartás nem segíti az empátia és az érzelmi intelligencia fejlesztését. A beszélgetéseik, melyekre a kapcsolódás vágya miatt oly nagy szükségük van, egyre kevesebb szemtől szembeni interakciót tartalmaznak, holott ez lenne az a terep, ahol valódi visszatükröződést élhetnek át, mely az Én érését, a magabiztosság, az önértékelés és önbizalom alapját szolgálná.”

– fogalmaz Tari Annamária.

Csak egyszer kell valami igazán jót kitalálni

Amellett, hogy a felgyorsult kommunikáció, az azonnali reakciót kívánó üzenetek, és a csillámporral megszórt, tökéletesre retusált képek világa is az online tér, érdemes szót ejteni a fiatalok hosszú távú, jövőről alkotott elképzeléseit érintő hatásairól is.

A youtuberek, influencerek jó része ugyanis tulajdonképpen valódi, mérhető, érdemi teljesítmény nélkül kerül a hírességek különleges státuszába. Nagyon sokan követik, nézik őket, fontos lesz a véleményük és mindaz, amit mutatnak: ez pedig rendszerint nagyon jó anyagi körülmények, és boldog élet – meglehetősen kevés erőfeszítéssel.

Azt sugallják: elég csak egyszer valami jót kitalálni, amivel nagy hatást lehet elérni a neten, és máris megannyi követő, lájk és kattintás segít, hogy a kellő anyagi forrás is a rendelkezésre álljon. Azonban a valóság nagyon ritkán ilyen, és – amint a már idézett kutatás is mutatta – az fog bennünk valódi boldogságérzést okozni, amiért megdolgoztunk, amibe energiát fektettünk, és sokszor lemondások árán értünk el.

Az információs kor további negatív hozadéka a rengeteg impulzus és a multitasking, ami a teljesítmény romlásához vezethet. Ahhoz, hogy kiküszöböljük a sok esetben erősen manipulált képek hatásait, belső stabilitás kell.

Azonban a külső stimuláció hatalmas mértékű, így egyre gyakrabban nyúlunk a telefonunkhoz, vagy valamely okoseszközhöz, mígnem olyan sok időt töltünk vele, hogy inkább fogunk kötődni a technológiához, mint a körülöttünk lévő emberekhez.

Mit lehet tenni?

A legfontosabb, hogy szülőként, tanárként, felnőttként legyünk tisztában azzal, hogy ez egy másik kor, mint amiben felnőttünk – tanácsolja Tari Annamária. Nem lehet azt várni a mai kamaszoktól, hogy úgy viselkedjenek, mintha az információs technológiai hatások nem léteznének. Nem jó stratégia, ha homokba dugjuk a fejünket, és próbáljuk az életünkből kizárni ezeket a sokszor igenis hasznos, és számos területen érdemi eredményt hozó eszközöket.

De érdemes látni a veszélyeket, és mindenképpen javasolt tájékozódni. A kötet külön fejezetet szentel a pedagógusoknak, akik szintén számos kihívással kell, hogy megküzdjenek éppen ezen technológiai változások kapcsán.

Szülőként pedig a figyelem lehet kulcsfontosságú, és a gyerekekre szentelt minőségi idő, ahol teret lehet adni arra is, hogy megbeszéljük, mit néznek a neten, vagy mi zajlik egy virtuális csoportban éppen. De a legfontosabb, hogy lássuk, ezeknek a gyerekeknek is a valóságban kell majd boldogulniuk. Olyan megküzdési stratégiákat, belső muníciót érdemes a nevelés útján átadni, amelyek ebben fognak nekik segíteni.

Tari Annamária pszichoterapeuta, pszichoanalitikus, fő kutatási területe a generációk közötti kapcsolat megváltozása az online tér következtében. Ő hozta be a hétköznapi szóhasználatba az X-, Y- vagy éppen a Z-generáció kifejezéseket. Könyveiben, melyek 2010 óta nagyjából kétévente jelennek meg, rövid periódusokban tekinti át az online tér, az információs technológiai eszközök és a közösségi média aktuálisan érzékelhető hatásait. Amellett, hogy számos kutatási eredményre támaszkodik, mindig személyesen szól az olvasóhoz. Széles spektrumot ölel fel, mégis minden szegmens jól követhető. Legfrissebb kötete támpontul szolgálhat szülőknek, pedagógusoknak és mindenkinek, akit érdekel, hogyan hat az életünkre az online tér és a közösségi média.