Milyen iránytű vezérel valakit, aki ismeretlen vizekre evez? Mi adja egy hullámokon hánykolódó élet tőkesúlyát, vagyis stabilitását? Tényleg csak extrém körülmények között találkozhatunk azzal, akik valójában vagyunk? Hogyan szítható a motiváció korunkban, mikor minden csupán egy kattintásra van? Minderről a legendás óceáni szólóvitorlázót kérdeztük, aki első magyarként hajózta körbe egyedül a Földet. A Magad, uram című könyv szerzőjével, a Halhatatlan Magyar Sportolók közé választott Fa Nándorral beszélgettünk.

2018 decemberében a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagja lett – a Pszichoforyou szerkesztősége nevében nagy szeretettel gratulálok. Mit jelent Önnek a halhatatlan cím?

©FaNándor_archiv/SpiritofHungary

Én ezt csak egyféleképpen tudom értelmezni: amíg élünk, ez csupán egy jól hangzó szó arra, hogy amikor már nem leszünk, akkor majd emlékeznek ránk. Inkább arról szól a történet, hogy hagyunk egy nyomot magunk után, ami ebben az esetben – a halhatatlan sportolók esetében – igaz is. Hogy épp a halhatatlan szót találták erre, talán nem épp a legszerencsésebb azok szempontjából, akik már nem lehetnek köztünk.

Családfőként, hajóépítőként, sportolóként is igen komoly eredményeket könyvelhet el. Az Ön szemében mi eddig a legfontosabb nyom, amit hagyott?

Közhelyes, ugyanakkor mégis fontos a válasz: a gyermekeim. A bennük való tovább élés a lényeges nyom – talán kötelességünk is ilyen nyomot hagyni bennük –; azt hiszem, leginkább ők tudják képviselni és tovább vinni azt, amit az ember örökül hagy. Emellett persze minden olyan cselekedet vagy eredmény, ami az életutamat jellemezte, itt marad, de a hajóimhoz és a teljesítményhez nem kötődöm úgy, ahogyan a gyerekeimhez. A teljesítmény a történelemben ragad, majd többnyire elvész: maradandó értelme a gyermekeimnek van.

A tőkesúly a hajó egyik legfontosabb része, a stabilitásért felel. Az Ön életének mi adja a tőkesúlyát?

Az ilyen kérdéseknél mindig visszakanyarodom oda, hogy az ember életében az egyetlen tőkesúly – már amennyiben nem a konkrét ólomdarabról beszélünk – a család. A feleségem, a gyerekeim. Természetesen valamelyest az a baráti kör is ilyen meghatározó, akik számomra fontosak, és én is az vagyok nekik, akik így vagy úgy segítik az embert a teljesítményében. A legbelső kör, a numero egy környezetünk a balansz. Az az, ami erőt és értelmet ad.

Az elsődleges közegről eszembe jutnak epizódok a könyvéből. Egyszobás vályogházban indult az élete, később sokáig a sportklubja öltözőkonténere volt az otthona, majd évtizedeken át hajózott az óceán szeszélyének kitéve. Ön szerint mindenképp meg kell tapasztalni a kiszolgáltatottságot ahhoz, hogy valaki a maga urává váljék?

Az első, amit említett, a szüleim háza és a háború utáni időszak, az nem választott környezet volt, oda születtem. Ebből kinőttem, de oly módon kísért ez el engem később is, hogy azt a tapasztalatot adta:

ha az ember teljesíteni akar, ahhoz nem bársonyos utak vezetnek, ahol helyt kell állni, ott kemény körülmények vannak, mindig a semmiből kell a valamit teremteni – ez a folyamat pedig többnyire fapados. Fapados, ahogy később az öltöző, ahogy később szinte minden az volt. Én is teremtettem magunknak otthont, ahol jó lenni, ez cél és kötelesség is. De a cél felé vezető út nincs kipárnázva, ezt tudomásul kell venni.

Hogy ma a kipárnázott létből induló fiatalság hogy fog helytállni ott, ahonnan hiányzik a köves út, azt én nem tudom megítélni. A nehézségek idején lehet könnyebb annak, aki rosszabb körülmények közül érkezik, de ha valakiben ágaskodik a motiváció, bár luxusba született, az nem kizáró ok. Talán egyszerűbb megküzdeni, ha valaki eleve küzdelmes helyzetbe született.

Könyvében arra is figyelmeztet, hogy az információs és anyagi gazdagság ellopja a gyerekektől az ambíciót, hiszen minden csupán egy kattintásra van tőlük. Mit gondol, hogy lehet mégis megtalálni és ébren tartani a motivációt ma?

Azt gondolom, hogy ez száz százalékban a szülők felelőssége. Az éhség bármilyen irányba csak úgy ébred fel, ha a vágyat visszatartjuk a teljesülés lehetőségétől, és megvárjuk, amíg fölébred a motiváció. Csak az a megoldás, ha a gyerekeket visszatartjuk. Ha egy lónál bedobjuk a szárat, menni fog, amerre lát, míg el nem fárad. Ha azonban a lovat úgy vezetik, amint egy lovasnak vezetnie illik, ott egészen más lesz az ábra. A féktelenül zúduló információ mellett az azonnal, ráadásul álságosan kielégült vágyak ölik meg az ambíciót a gyerekekben. Ha egy kölyök érdeklődik a hegyek iránt, és azonnal sorra nézi a nyolcezres csúcsokat az interneten, az érdeklődése – legalábbis álságos módon – kielégül, és a kíváncsiságot, ami arra sarkallná, hogy a valóságot megismerje, megöli, csak úgy, mint az igaz élményt. A gyerekektől nem lehet elvárni, hogy mindezt átlássák: a felnőtt az, aki már tudja, hogyan működik az élet, neki kellene tudnia, hogy mitől tartsa vissza a gyerekét annak érdekében, hogy fölépüljön benne a motiváció és a valódi teljesítmény, az az információ pedig, amit az internetről szerez, ne hamis vágykielégítő, hanem segítség legyen a céljaihoz. A mértéknek a felnőttek kezében kellene lennie, de a baj az, hogy ma a gyerekek előrébb járnak a digitális tudásban, mint a felnőttek, akik következésképpen nem tudják, mitől kellene a gyerekeket visszatartani.

©FaNándor_archiv/SpiritofHungary

Önt könyvének rögtön a fülszövege “keményfejűnek” nevezi, s az életrajz lapjairól később is a konok rendíthetetlenség, az állhatatosság, a szívós munka köszön vissza. Kevés szó esik azonban az érzelmekről, pedig bőven akadt az életében embert próbáló esemény, például versenytársak halála, sportkudarc, csalódás. Hogyan viszonyul az érzelmeihez?

Azt gondolom, hogy nagyon fegyelmezetten – bár csak most gondolok bele, ahogy beszélünk róla. Azok a pofonok, amiket az ember az életében kap, mérföldkövek, amelyek a jellemét alakítják, de ezek nagy része intim. A szememben szánalmas az, amikor valaki folyamatosan a kirakatba teszi a problémáit, majd végül semminek sem tud már örülni. A nehézségeim embert próbáló pillanatok, de a legbensőbb részemet képezik. Az életemben a szépség és az alkotás az, ami lehet közügy: azt, ha másokat segít, az ember megmutatja, beszél róla.

Mindig megtalálta a megfelelő társat akár felesége, Irén, akár sport- és versenytársai személyében. Az is erőfeszítés eredménye, hogy tartós és gyümölcsöző emberi kapcsolatai lettek, vagy inkább szerencsésnek mondja magát?

Soha nem fogunk belebotlani olyan társba, aki úgy jó, ahogy van, és úgy is marad. Ilyen nincs. Minden kapcsolatba – párkapcsolatba, apa-gyerek kapcsolatba, baráti kapcsolatba – energiát kell tenni, ez csak oda-vissza alapon működik. Önös alapon, aránytalanul egyik sem megy: akkor kifullad, véget ér, még akkor is, ha családi kötelékről van szó. Én jobb szeretek adni, mint kapni.

Arról a pillanatról, amikor Gál Józseffel útnak indultak Szent Jupát nevű hajójukkal, ezt írta: “volt hozzá önbizalmunk, amit a kajak-kenunak köszönhettünk”. A sport fejleszti a magunkba vetett bizalmat, de mi segít bízni az ismeretlenben?

Egyrészt vannak stációk: az embernek nem azonos mértékű az önbizalma tizennyolc évesen, mint ötven évesen. A tapasztalat akár óvatosabbá is tehet minket, ki-ki másképp reagál az eseményekre. Másrészt pedig ez így nem pontos, hogy a sportnak önbizalomnövelő szerepe van. Az elvégzett munkának és a jó közösségnek van ilyen. Annak a közösségnek, melynek tagjai inspirálják egymást a teljesítményre. Azok megtanulnak egymásra támaszkodni, egy idő után megtanulják, kiben bízhatnak és kiben nem, hova nem érdemes az energiát befektetni. Ennek köszönhető, hogy mindig volt önbizalmam tovább lépni, és egyre magasabbra pakolni a lécet. Hogy ezeket hogy ugrottam meg, az megint egy másik kérdés.

Minden nagy feladatot apró részekre, mozaikokra le kell bontani: látni kell a részfeladatokat, hogy mit hogyan akarok elérni, aztán ezeket szép sorban, sziszifuszi munkával végre kell hajtani – ez pedig mindenre, hajóépítésre, edzettségre is igaz: a mozaikot szépen kitöltöm a megfelelő eszközzel, tudással, tárggyal. Ha valaki ezt nem így csinálja, azt agyonnyomja a hatalmas feladat, és tönkremegy az önbizalma.

És mi a helyzet a váratlan, Ön által nem kontrollálható helyzettel?

A legjobb tudásom szerint megküzdök vele, próbálom a lehetőségeket olyan alakúra formálni, ami megfelel. Hogy például a francia versenyellenőrnek, és nekem mint nem francia versenyzőnek a kapcsolata mint alakul, az a kommunikáción múlik. Nem lehet indulatból megoldani a dolgokat, a szellemi kapacitás pedig nem hagyható ki a képletből. A szakmai tudás, a jó szándék és a tenni akarás segít, és persze nem árt ismerni az ő kultúráját sem ahhoz, hogy tudjam, hogyan kell vele beszélni. Ezek mind hosszú évek alatt fölépült ismeretek.

Könyvében idézi édesanyja szavait: “Gyerekeim, szinte mindegy, hogy miben, de valamiben hinni kell, különben nem lehet túlélni azt a sok borzalmat, ami történik.” Ön miben hisz?

Anyám vallási kérdésekre adott választ ezzel, akkor mondta ezt, amikor a kereszténységről, a hitről, a templomról – mert nála ez még egy képlet volt – beszéltünk. Mi már szétválasztjuk a hitet és a vallást, és sok minden egyebet is még, és próbáljuk újabb egységgé összeformálni, amit tudunk. Ez olyan, mint amikor összetörök egy vázát, és a darabjaiból egy másikat akarok építeni. Tisztelem, amit édesanyám mondott, útravalót is jelentett, mégis másképp értelmezem, mint ő. Más világban élünk, mint ők, én más válaszokat kaptam, más képletet is raktam össze – de amit össze tudtam rakni, nekem megfelel.

©FaNándor_archiv/SpiritofHungary

Feltűnt, milyen pontosan rögzíti a fizikai és a lelki előrehaladás körülményeit is a hajónapló: hány csomóval, hány fokban szeli a vizet a hajó, és milyen irányba vetik a hullámok az embert magát. Mit gondol, érdemes volna mindenkinek – foglalkozástól függetlenül – hajónaplót vezetnie?

Ha az ember azt gondolja, az, amit megél, mások számára érdekes lehet bármilyen módon, akkor érdemes. De csak úgy érdemes – és én is ezt tapasztaltam az óceánon –, hogy a dolgokat rögtön írjuk le, nem utólag.

Ahogy a vízen fejbevágott egy gondolat, akármilyen körülmények között, éhesen, fázva, de ott helyben, azonnal, élesben leírtam: ha vártam volna vele estig, és a nap végén öt percben szedtem volna össze, hogy mi történt, akkor egy egyszerű tőmondatokból álló, sematikus bejegyzéssorozatot kaptam volna töredékes tárgyi és nulla emberi tartalommal. Azonnal kell leírni a dolgokat – ennyi a titka.

Ebből aztán utólag lehet tanulni: én sokszor visszaolvasom ezeket a jegyzeteket, mert nekem is tanulságos, hogy mit hogyan éltem meg. Nem ismerjük egymást. Nem ismerjük magunkat. Az óceáni vitorlázás egyik hozadéka, hogy közel hoz magamhoz, mert ez nem egy manipulált, hanem egy természetes közeg. Akár esik, akár fúj, akár vihar van, vagy szép idő: mindezt annyira direkt éli meg az ember, hogy az visszahozza a természeti élményt. Ez inspirál.

Akkor tehát mégis kellenek az extrém körülmények, hogy a magunk urai lehessünk?

Az önismerethez abszolút kellenek. Ha önismeretet akarunk, mégpedig mélyet, olyan dimenziókat is megértve, melyek a civilizáció biztonsági ernyője alatt nem vágják homlokon az embert, ahhoz el kell menni olyan természet nyújtotta környezetbe, ahol magunk maradunk a feladattal, a küzdelmünkkel, kínjainkkal. Ezek a körülmények jellemformálóak – ha tetszik, ha nem. Azokat az adottságokat, reakciókat ismerjük meg ilyenkor, amiket egyébként soha, mert ez egy másfajta lét, mint a hétköznapi létünk.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel  ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!
Király Eszter

Király Eszter

Szerkesztő, újságíró és csupa fül. Reméli, hogy egyszer kulcstartó lehet a Jóisten zsebében. Szeret a belső hangból szót és dallamot, az elmondhatatlanból biztatót formálni. Szeret írni, énekelni, futni, bicajozni, szereti a hegyeket, a verseket és a madarakat.
Király Eszter

Pin It on Pinterest