Für Anikó: „Ahogy az élet sem tart örökké, úgy a szeretet elengedése nélküli élet sem létezik”

Miért akarja mindenki visszaforgatni az idő kerekét? Miért olyan nehéz szembenézni a múlandósággal? Hogyan lehet szépen öregedni, szépen válni és szépen elmenni? Kérdések, amelyekkel előbb-utóbb mindenki kénytelen szembesülni. Ezeket a kérdéseket boncolgattuk Für Anikóval, az Örkény István Színház Jászai Mari-díjas színésznőjével, érdemes művésszel.

Für Anikó ©frissfoto

Amikor az interjú időpontját egyeztettük, említette, hogy éppen egy családi születésnapra készülnek. Fontosak ezek az ünnepek és az azokhoz kapcsolódó rítusok az ön számára?

Abszolút. Ezek az ünnepek bóják, amelyek kiemelkednek a hétköznapok sűrűjéből, kijelölik, hogy hol tartunk éppen. Szerintem azért is fontos megkülönböztetni az ünnepeket, hogy amikor tapossuk hétköznapokat, akkor legyen mire emlékezni.

Korábban említette, hogy az életében fontos az állandósság, és az, hogy legyen egy kályha, ahova vissza lehet térni. Az ön számára ki, vagy mi jelenti a kályhát?

A hitem, a szeretteim, a munkám és a színházam.

Ön szerint miért fontos téma az elmúlás és az elengedés?

Az életről és a szeretetről valahogy szívesebben beszélünk, szemben az elmúlással, amiről már nem annyira divatos dolog szót ejteni. Ezt a témát eltartjuk magunktól, úgy csinálunk, mintha nem lenne.

Csak szeretni akarunk, és úgy élünk, mintha az élet örökké tartana. Pedig, ahogy az élet sem tart örökké, úgy a szeretet elengedése nélküli élet sem létezik.

„Mindenki sokáig akar élni, de senki sem akar megöregedni” – idézte egy interjújában Jonathan Swift gondolatát.  Miért félnek az emberek az elmúlástól, és mi kell ahhoz, hogy ez ne egy tabutéma legyen, hanem valami, amivel harmóniában tudunk együtt élni?

Szerintem azt kellene megértenünk és tudomásul vennünk, hogy az idő, amit itt töltünk a Földön, az egy báb-állapot. Természetes velejárója, hogy átmeneti és elmúlik.

Volt olyan szerep, amelyik kifejezetten az elmúlással, elengedéssel kapcsolatban tanított valami fontosat?

Nem ilyen szemmel, vagy legalábbis nem ebből az irányból szoktam nézni a szerepeimre. Pont abban látom sokszor a problémát, hogy mindenki magával van elfoglalva, és arra figyel, hogy vele mi van. Minden attól harsog, hogy én, én, én – miközben

az önmagunkkal való igazi találkozás akkor történhet meg, amikor nem magunkkal foglalkozunk, hanem valami nálunk fontosabbal.

Ezért nemcsak egy szólam a mások felé fordulás, a törődés, és az, hogy mit adhatunk egymásnak. Szerintem ez a fajta énközpontúság is az oka annak, hogy olyan sok a zárkózott, depressziós, befelé forduló ember. Túl sokat figyelünk magunkra, aztán csodálkozunk, hogy az életünk elkezd hasonlítani egy saját farkát kergető kutyáéhoz, vagy macskáéhoz.

Ahelyett, hogy…

…mindenki találna magának egy életfeladatot, kissé patetikusan fogalmazva küldetést, ami felé el tud indulni, amivel adni tud, ami hozzátesz valamit a nagy egészhez, amiben ki tud teljesedni, aminek oda tudja adni magát úgy, hogy közben a többi ember javára is válik. Ugyanezt gondolom arról is, amikor az emberek önmagukat keresgélik, kizárólag saját magukkal és azzal vannak elfoglalva, hogy ők kicsodák is tulajdonképpen. Ahelyett, hogy keresnének-találnának valamit, ami által ez kiderül.

Ilyen ügy az ön életében a környezetvédelem?

Mindig megütközöm azon, amikor a környezetvédelemre amolyan kívülállóként, tőlünk független „ügyként” tekintünk. A környezetvédelem nem egy ügy, a környezetünk mi vagyunk. Ha törődünk a környezetünkkel, akkor lehetőséget adunk magunknak az életben maradásra. Bár ezek a lehetőségek rohamosan fogynak. Ez nem egy divatos hobbi, amihez vissza-visszatérünk, ha kedvünk tartja. A saját környezetünkért mindannyian felelősséggel tartozunk, nemcsak magunk miatt, hanem a gyerekeink miatt is. A balhét ugyanis ők fogják elvinni, bár ennek a bizonyos „balhénak” az előjeleit már mi is a bőrünkön érezhetjük. Az, hogy gyerekeink egészségesesek legyenek, és egyáltalán esélyt kapjanak az életre, rajtunk múlik.

Nagyon nehéz manapság önazonosnak, őszintének maradni, a saját életünket élni. Mit tehetünk annak érdekében, hogy ezt elkerüljük, hogy ne szerepeket játszunk, hanem önmagunk legyünk?

Erre mindenkinek magának kell rájönnie, de továbbra is úgy gondolom, hogy nem az a titok nyitja, ha folyamatosan magunkat monitorozzuk. Ebből az állapotból akkor lehet kimozdulni, ha elindulunk egy olyan cél és élet felé, amelynek a középpontjában nem az „én”, hanem a másik, a többi ember áll, és az a kérdés, hogy egymásért mit tehetünk.