A bőség zavara a döntés zavara – Hogyan alakíthatjuk ki gyerekeinkben a (jó) döntésre való képességet?

Szerző: | 2020. 01. 26. | Család&Gyerek | Olvasási idő: 8 perc

Ismeritek a molnár, a fia meg a szamár történetét? Amikor bárhogy utaznak a rekkenő hőségben kilométereken át, mindig kapnak valamiféle kritikát a szembejövőktől. Miért a gyerek ül a jószágon, most meg miért az apa? Miért cipeltetik magukat az állattal, aztán meg miért nem ülnek fel rá? Végül ráébrednek, nekik kell eldönteni, mi a jó számukra. De miképpen juthatunk el odáig, hogy megtaláljuk ezt a belső mércét? És ami a legfőbb: hogyan adhatjuk át a jó döntés képességét a gyerekeinknek? A túlzott szabadság és a fojtogató kontroll közti egyensúly megtalálásáról Víg Sára gyermekpszichológussal beszélgettünk.

Minden szülő tudja, még a legfrissebb is, hogy az első nagy küzdelem a saját döntésekért egyértelműen a dackorszak ideje. Amikor két erőteljes „nem akarom” között a gyerek ezer ellentmondásos érzéssel a belsőjében igyekszik kitalálni, hogy mégis mi az, amit viszont szeretne.

„A két-hároméves korban zajló daccal teli kirohanások tompítására a legjobb fegyver éppen az, ha többféle alternatívát ajánlunk. A szülő dönti el, hogy rövid vagy hosszú ujjút kell felvenni, de a gyerek nyugodtan megmondhatja: a piros vagy a zöld póló kedves aznap neki. Ezzel kap valamiféle döntési szabadságot, ami jó érzéssel tölti el, hiszen éppen ezért küzd. Az alapvető kontroll azonban a felnőtt kezében marad, és ennek nem is szabad másként történnie” – magyarázza Víg Sára gyermekpszichológus.

A szakember szerint a fenti példákhoz hasonló apróbb dolgokban nyugodtan engedhet a szülő, azonban a nagyobb napi döntésekbe, amelyek a felnőttek komfortját, időbeosztását, igényeit megborítanák és ezzel plusz stresszt okoznak nekik, ne szóljon bele a gyerek.

„Ha ő a messzebbi játszótérre akar menni, de az a szülőnek nem fér bele, mert nem végez a főzéssel, nem tudja időben letenni aludni a gyereket, vagy épp fáj a hasa és nehezére esik odáig elsétálni, akkor mondjon nemet. Lazább napokon, amikor van rá idő, előfordulhat egy-egy engedmény a felnőtt részéről, de ne az legyen a rendszeres, hogy a gyerek osztja be a család idejét” − hangsúlyozza a pszichológus.

Felnőtt-és gyerekkompetenciák a választásban

A határokat persze nem mindig könnyű megtalálni, de az előbbi példákból kiindulva nemcsak azokhoz a helyzetekhez juthatunk el, amelyekben kifejezetten a szülőnek kell döntenie. Vannak szituációk ugyanis, amelyek a gyerek kizárólagos választási jogait igényelnék.

„A legkönnyebben úgy tudjuk elhatárolni a kompetenciákat, ha azt mondjuk, a családi életet érintő kérdésekben mindig a szülőé az utolsó szó. Míg a kicsik saját testét és lelkét érintő dolgaiban rajtuk kívül nem dönthet más. Értem ez alatt, hogy kinek és mikor adnak/nem adnak puszit, ölelést, kit választanak barátjuknak, vagy épp sírnak, esetleg nevetnek adott helyzetben” – fejti ki Víg Sára.

A szakértő szerint valóban az a tapasztalat, hogy az említett témák terén hatalmas a keveredés. Sokszor látni, hogy a bevásárló központban a gyerek pakolja a kosárba, amihez épp kedve támad, vagy a szülő vár az iskolaudvaron, mert a szeme fénye még játszik egy kicsit, miközben indulni kellene, de a szomszéd néninek muszáj puszit adni és viszont tartani az arcot a csókra, hiszen úgy illik.

Azonban következetesen betartott szabályok nélkül a jó döntésre való képesség nem alakulhat ki, hiszen a gyereknek nincs milyen keretekhez viszonyítani. A kierőszakolt intimitás pedig súlyosabb következményekkel jár, mint hinnénk: például, hogy a kicsi megtanulja, bárkinek parancsszóra járnak a testi szeretet gesztusai. Főleg, ha az egy kedvesnek hitt ismerős, vagy egy közeli tekintélyszemély.  (Ne feledjük: a gyerekek elleni szexuális abúzusok körülbelül 80 százalékát családtag követi el!)

A bőség zavara a döntés zavara

Persze mára akad valami, ami még inkább megbonyolítja a választás képességét. Ez pedig a folytonos túlkínálat mindenből, mindenütt. „Megnehezíti a személyiségfejlődést az állandó túlingerlés: legyen az a rengeteg játék a polcokon, az embertömeg, vagy épp a vizuális ingerek összessége. A túlstimulálás az oka, hogy egyre több a hiper- és figyelemzavargyanús óvodás” – figyelmeztet Víg Sára. A pszichológus hozzáteszi: elszigetelni nem, óvni viszont mértékletességgel tudjuk a gyereket.

Nem véletlen, hogy a mai fejlesztések nagy része a visszalassulásra helyezi a fókuszt. „Tízszer-hússzor végigmenni ugyanazon az egyenes vonalon, egyensúlyozni, felmászni mindenhova – harminc éve ezek jelentették a játékot. Ma különórák (fejlesztő) programját teszik ki.” Több mint elgondolkodtató a helyzet.

Az ezerféle lehetőség adta bizonytalanság pedig nem csak a gyerekekben okoz ellentmondásos érzéseket. A felnőttek nagy része is egyfolytában vacillál, és ha tanácstalan, beírja a gondját a Google-ba. Mit főzzek, mit vegyek fel, mit mondjak, miképpen neveljek? Azaz: hogyan döntsek? De, ha a szülő szép lassan elveszti az irányítást a saját élete felett, milyen módon taníthatja meg a gyereket felelős döntést hozni?

„Mint a nevelésben minden, úgy az önállóság, a döntésre való képesség, a határozottság is nagyrészt minta. Ha a szülő mindig másra hagyatkozik a saját belső mércéje helyett, a gyerek is sokkal nagyobb befolyást enged a külső környezet véleményének” – fogalmaz a pszichológus.

Korosztályok és felelősségvállalás

Természetesen a döntésekre való képességet nemcsak a szituáció, hanem az életkor is befolyásolja. A kisgyerek, aki a nadrágja színét már eldöntheti, arról nem tud kompetens véleményt megfogalmazni, hogy elkezdje az iskolát idén, vagy lemaradjon egy évet.

„Az iskolaérettségi vizsgálatok során sokszor látom, hogy a nagycsoportosokat bevonják hasonló kérdésekbe, holott ő azt ismétli, amit otthon hall” – magyarázza a szakértő. Azt, hogy a picik, mennyire nem képesek még mérlegelni a következményeket, a híres Pillecukor-teszt is bizonyítja. Ahogy Víg Sára mondja: egy óvodás még mindenképp csak azt tudja értelmezni, felmérni, amit lát és hall, képtelen elvonatkoztatni. A jövőbe tett ígéretekkel nem tud mit kezdeni. Ne is várjuk tőle!

A kisiskolás esetében azonban már el kell kezdődnie a fokozatos felelősségvállalásnak: ő pakolja be a táskáját, ő tartsa fejben, mit kell vinni másnapra. Míg a felső tagozatos szépen lassan bevonható a jövőjét érintő elhatározásokba is: ha szakkört akar váltani, ha másik hangszeren játszana, ha másba fektetne több energiát, mint eddig, azt mindenképp figyelembe kell venni. A középiskola kiválasztása pedig már közös döntés, ahol felnőtt és gyerek igazi partnerek.

„A praxisomban látok példát, milyen, amikor a szülő rákényszeríti a saját pályáját a gyerekre: megöli a bizalmas viszonyt, a felnőttkori jó kapcsolatot, előfordul, hogy a családi egységet is. Vigyázni kell a helikopterszülőséggel, mert bár komfortos egyedül dönteni mindenről, a nagykorú előbb-utóbb ráébred, nincs szüksége állandó irányításra, és a gyereke helyett is élő szülő, ott marad egyedül. Ahhoz, hogy egy ember körülbelül kamaszkorára eljusson a felelősséggel felvállalt saját döntésekig, fokozatosság kell – és persze egy magabiztos anya-apa, aki támaszt és teret egyaránt biztosít az előrelépéshez.”

Fotó: Pexels.com/Alexander Dummer

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Széles-Horváth Anna
Újságíró. Három gyermek édesanyja. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest

Share This