„Két kis öreg, amint az élet utolsó táncát járja” – Halálról és életről: Marilyn és Irvin Yalom könyvét ajánljuk

„Ez a mi közös könyvünk lesz, valami egészen új dolog. Amilyen még sosem volt, hiszen ebben nem egy, hanem két ember gondolatai bontakoznak ki – ráadásul egy olyan házaspáré, akik hatvanöt éve együtt vannak! Szerencsések vagyunk, mert megadatott nekünk, hogy együtt mehessünk végig a halálhoz vezető úton. Te jössz szépen a háromkerekű járókereteddel, én meg a saját lábamon, amivel legjobb esetben is tizenöt-húsz perc sétára vagyok hitelesítve.”

Marilyn és Irvin Yalom.

A fenti mondatokat – valami egészen különleges, szívig ható derűvel – Marilyn Yalom mondta férjének, a világszerte ismert pszichoterapeutának, Irvin D. Yalomnak, 2019-ben. Ekkor derült ki, hogy az asszony gyógyíthatatlan betegségben szenved; myeloma multiplexet, a plazmasejtek daganatos megbetegedését diagnosztizálták nála. Hatvanöt évnyi házasság után, a kilencvenhez közeledve a házaspár ráébredt, hogy közös útjuk egy olyan szakaszához érkeztek, amely a következő mérföldkőnél elágazik, és mindketten egyedül mennek majd tovább. Az elmúlással, gyásszal kapcsolatos gondolataikat, érzéseiket egy nem mindennapi napló formájába öntve szerettek volna segíteni az olvasóiknak. Közösen írt könyvük, a Halálról és életről utolsó együtt töltött hónapjaikat, és a végső búcsút örökíti meg.

Életről

Marilyn és Irvin Yalom tizenöt éves koruk óta alkotnak egy párt. Házasságuk több mint hat évtizede alatt négy gyermeket neveltek fel, és beutazták együtt a világot. A kötelék, ami kettejüket összefűzi, nagyon ritka és különleges. Yalom – azaz, ahogy a felesége emlegeti, Irv – így fogalmaz a könyvben:

„Tudom, hogy nem megszokott dolog ilyen mélyen és ilyen sokáig szeretni valakit. De még most is felélénkülök, amikor a feleségem belép a szobába. Mindent csodálok rajta: az eleganciáját, a szépségét, a kedvességét, a bölcsességét.”

Irv és Marilyn – aki a francia-német összehasonlító irodalomtörténet doktora – az évek során az alkotásban is igazi társakká váltak. Túl a nyolcvanon is rendszeresen publikálnak, aktívan részt vesznek tudományos projektekben, és élénk kapcsolatot ápolnak barátaikkal és munkatársaikkal. A búcsú, ami Marilyn betegségével hirtelen belátható közelségbe került, nem csupán az egymástól való elválást jelenti kettőjük számára, hanem a termékeny, alkotó évek lezárultát is.

Irv

Yalom maga is tisztában van azzal, hogy néhány évnél többel valószínűleg ő sem éli túl a feleségét. Állandó egyensúlyzavara és pacemaker-e van, egyre romló memóriája pedig arra indíttatja, hogy idővel ne csak az autóvezetéssel hagyjon fel, de a hosszabb lefolyású terápiák vezetésével is. Bár alkalmankénti konzultációkat még vállal, a terápiás folyamatra jellemző „mély intimitást”, ahogy ő nevezi, már csak a feleségével való kapcsolatában tapasztalja meg – ami lassan szintén a végéhez közeledik.

„A feleségem betegsége azt jelenti, hogy minden valószínűség szerint hamarabb hal meg, mint én” – írja Irv. „Ám az én végzetem sem várat sokáig magára.

Különös módon már nem félek a saját halálomtól. Egyetlen gondolattól rettegek csupán: attól, hogy Marilyn nélkül kell tovább élnem. Igen, tudom, a kutatások szerint, beleértve saját vizsgálódásaimat is, a gyász véges folyamat. A veszteség miatti fájdalom csökken azután, hogy túljutottunk az első egy év eseményein – mind a négy évszakon, a tizenkét hónapon, az összes születésnapon, a halálozási évfordulón és az ünnepeken. Tizenöt éves korom óta szeretem Marilynt, elképzelni sem tudom, hogyan leszek meg nélküle. Az életet a maga teljességében megéltem. Minden törekvésemet elértem. Négy gyermekem és legidősebb unokáim felnőttek, a maguk útját járják. Már nem vagyok nélkülözhetetlen.”

Marilyn elvesztése a kettejüket összefűző mély szeretet mellett egyre hiányosabb emlékei miatt is riasztó Irv számára. Ahogy írja: „Marilyn védőpajzsot jelent számomra a maga lenyűgöző memóriájával, de ha ő nincs a közelben, döbbenten szembesülök az emlékeimben tátongó lyukakkal. Ráeszmélek, hogy vele együtt a múltam jó része is a sírba száll.”

Ha valaki, Irv igazán tisztában van azzal, mit jelent a halál közelsége, és Marilyn diagnózisa. Mégis, a lelke mélyén – talán nem is tehetne mást – bízik abban, hogy az asszony jobban lesz, és több időt tölthetnek még együtt. Még ha olykor önmagának sem vallja be, Marilyn-nel folytatott beszélgetéseiből kitűnik: még nem adta fel a reményt.

Marilyn

„Bár az eszével tudja, hogy haldoklom, azért továbbra is valamilyen szintű tagadásban van. Amikor egyszer hangosan azon gondolkodtam, vajon megérem-e a karácsonyt, hitetlenkedve nézett rám, és azt mondta, még szép, hogy én leszek a családi ünnep feje, mint mindig. Nem tudom, melyik jobb, ha beszélgetek vele arról, milyen kevés időm van hátra, vagy az, ha ráhagyom a tagadást” – írja Marilyn.

A sikertelen kezelések után Marilyn tudja: menthetetlen. Gondolatait leginkább a búcsú tölti ki – szeretett férjétől, családjától, barátaitól, mindattól, ami az életet jelentette számára. Ahogy ő fogalmaz:

„(…) kezdem úgy érezni, hogy a halál „megfelelő” időpontját nem hónapok vagy évek távlatában kell meghatározni, hanem inkább hamarabb, mint túl későn. Már elkezdtem tudatosan érzelmileg elszakítani magamat a tárgyaktól és az emberektől.”

A betegségével járó állandó fájdalom és az egyre romló állapota miatt az asszony úgy érzi, ahhoz, hogy méltósággal halhasson meg, az orvos-asszisztált öngyilkosság jelentené a megoldást. Kaliforniában, ahol a Yalom házaspár él, a gyógyíthatatlan betegek számára elérhető az eutanázia azon formája, melyben szabad akaratukból, egy orvos jelenlétében, tabletták bevételével vesznek búcsút az életüktől. A megfelelő utánajárást és konzultációkat követően Marilyn úgy dönt, szeretne élni a lehetőséggel – a kérdés így már csak az, mikor jön el az idő.

„Bár nem félek magától a haláltól, mégis folyamatos szomorúságot érzek, amiért el kell szakadnom a szeretteimtől” – írja. „Hiába minden filozófiai értekezés és orvosszakmai biztosíték, nincs gyógymód arra az egyszerű tényre, hogy el kell válnunk egymástól.”

Halálról

Irv, akit eleinte megráz Marilyn döntése, a napok múlásával igyekszik elfogadni azt, és hozzászoktatni magát Marilyn halálának gondolatához. „– Hát nem veszed észre – mondtam magamnak –, hogy a halál nem valami jövőbeli dolog, hanem már itt van? Marilyn most haldoklik” – írja. „Alig eszik, teljesen legyengült. Már arra sem tudom rávenni, hogy elsétáljon a kocsibejáró végénél lévő postaládáig, pedig csak öt perc az egész.

Marilyn most, ebben a percben is haldoklik – és ezen nem lehet változtatni. Már elkezdődött, sőt benne vagyunk a közepében.”

Miközben próbálja „az ő szempontjából megtapasztalni az életet”, Irv a saját fájdalmán túl egyre közelebb engedi magához Marilyn szenvedését is. Lassan, lépésről lépésre a legapróbb döntéseit, mindennapi tevékenységeit is áthatja a tudat: nemsokára egyedül marad. Ráébred, milyen sokszor meghallgatta, mégsem hallotta meg igazán a feleségét. Így idézi fel egyik utolsó beszélgetésüket:

„Marilyn magához húz, és így felel:

– Irv, ne feledd, én már tíz hónapja fájdalommal élek és szenvedek. Többször mondtam már neked, hogy nem bírom elviselni a gondolatot, hogy így kell élnem. Várom és üdvözlöm a halált, várom, hogy megszabaduljak a fájdalomtól, az émelygéstől, a kemós agytól, az állandó gyengeségtől, a borzasztó közérzettől. Értsd meg, kérlek, és bízz bennem – biztosan tudom, hogy te is ugyanígy éreznél, ha te élted volna át ezekben a hónapokban mindazt, amit én. Kizárólag miattad vagyok életben. Rettegtem a gondolattól, hogy itt hagyjalak. De itt az idő, Irv. Kérlek, engedj elmenni.

Nem először hallom ezeket a szavakat. De talán most először hagyom, hogy valóban eljussanak a tudatom mélyére. Talán most először fogom fel valóban azt, hogy ha nekem kellett volna keresztülmennem mindazon, amit Marilyn átélt, akkor én is ugyanígy éreznék! Ha nekem kellett volna annyi szenvedéssel élnem, éppúgy várnám a halált, mint ő.”

A halál után

„Két kis öreg, amint az élet utolsó táncát járja” – így írt kettejükről Marilyn, aki végül egy novemberi napon, orvosa, férje és gyerekei körében vett végső búcsút az életétől. Irv-re maradt a feladat, hogy keresztülmenjen azon a folyamaton, amelyen terapeutaként és íróként már emberek százait, talán ezreit segítette át: elgyászolni annak az elvesztését, aki a legfontosabb volt számára. Marilyn halála után még százhuszonöt napon át követhetjük nyomon Irv útját – a fájdalmat, a magányt, a könnyeket; egy, a feleségétől és kicsit az élettől is búcsúzó férfi gondolatait.

„Mindannyian félünk a haláltól, mindenkinek meg kell találnia a módját, hogy megbirkózzon ezzel a félelemmel. Marilyn, pontosan emlékszem arra, amit olyan gyakran mondtál nekem: ’Egy nyolcvanhét éves nő halála, akinek nincs mit megbánnia az életben, egyáltalán nem tragédia.’ Ez az elgondolás, hogy minél teljesebb életet éltünk, annál kevésbé tragikus a halálunk, annyira igaznak hangzik most számomra”

– írja feleségének szóló levelében a könyv utolsó fejezetében.

Irvin Yalomnál többet kevesen tudnak a halálról és a gyászról. És mégis, ahogy a Halálról és életről minden sorából érződik: a tudás, még a legmélyebb megértés sem mentesít senkit a fájdalomtól. Ahogy kettejük közös könyvének mottója szól: „A gyász az ár, amit meg kell fizetnünk azért, hogy mertünk szeretni.” De vajon van-e bármi az életben, amiért jobban megérné megadni ezt az árat?

Hogy mit gondol erről Irv, talán ezek a mondatok adják leginkább vissza: „(…) most, nyolcvannyolc nappal Marilyn halála után, ránézek a fényképére, és ismét meghatódom a szépségétől. Szeretném megölelni, a fejét a mellkasomhoz szorítani, megcsókolni. De már kevesebb a könnyem, nincsenek vérző sebek, nem kínoz a fájdalom. Igen, tudom, hogy soha többé nem láthatom. Igen, tudom, hogy rám is halál vár, ahogy mindenre, ami él. Ugyanakkor azóta, hogy Marilyn elment, egyáltalán nem gondolok a saját elmúlásomra. Természetesen a halál gondolatához társul valamiféle komorság, de már nem bénít meg a rettegés. Ilyen az élet és a tudat természete. Hálás vagyok azért, amit eddig kaptam.”

Marilyn és Irvin Yalom Halálról és életről című könyvét itt tudod megrendelni.

Fotó: itt és itt