Boldogít-e még az igen? – Így látják a házasság intézményét a legnevesebb pszichológus szakértők

Szerző: | 2020. 02. 21. |

„És mi a helyzet a házassággal?” – ez a kérdés ilyen vagy olyan kontextusban napi rendszerességgel felmerül. Ahányan vagyunk, annyiféle válasz érkezhet. De vajon milyen bőrben van manapság a házasság intézménye? Almási Kittit, Tari Annamáriát, L. Stipkovits Erikát és Kozma-Vízkeleti Dánielt arra kértük, segítsenek nekünk egy „pszichológiai pillanatkép” készítésében, és a tapasztalataik alapján meséljenek arról, hogy miképp viszonyulnak az emberek a házassághoz, hogyan is vagyunk, vagy éppen nem vagyunk benne ebben a kötelékben mostanában?

Dr. Almási Kitti, klinikai szakpszichológus

Dr. Almási Kitti

A múltban volt egy olyan hosszú időszak, mikor úgy tűnt, az emberek egyre inkább kiábrándulnak a házasságból, mint intézményből. A statisztikák is azt mutatták, hogy csökken a házasodási kedv, általános tendencia volt, hogy egyre kevesebben akartak házasságot kötni. Napjainkban, főként 2010 óta azonban ez változni látszik, és az adatok is azt mutatják, hogy javul az arány, egyre nő a házasságkötések száma.

Azt azonban érdemes látni, hogy az emberek számára egyre kevésbé tűnik reálisnak az élethosszig tartó házasság. Egyszerűen megdőlni látszik az az elmélet, hogy örökre szólhat egy párkapcsolat, sokkal inkább egy adott életszakaszra köteleződünk el.

Napjainkban talán maga az esküvő is inkább egyfajta gesztus a külvilág számára, amellyel a pár tagjai meg akarják mutatni, hogy összetartoznak.

Egyre jellemzőbb, hogy már a házasságkötés pillanatában is ott a szorongás, hogy ez nem tarthat örökké, így erre fel is készülnek az emberek, ami a tetteikben, például egy házassági szerződés megkötésében, vagy a saját lakás megtartásában is megnyilvánulhat.

Ez a változás intézményi és egyéni szinten is jelen van, sőt, gyakorlatilag abból táplálkozik. Hasonló ez ahhoz, amikor a kapcsolatban sérül a bizalom: eleinte megvan bennünk a hit, hogy bizonyos fájdalmak, sérelmek velünk sosem történhetnek meg.

Azonban ha mégis megélünk egy ilyen erejű, a kapcsolatot alapjaiban megrázó élményt, azután mindig ott lesz a gyanakvás, és megszűnik az az illúzió-szerű állapot, mikor még teljes bizalommal tudtunk a másik felé fordulni.

Összességében mindenképp változást él meg a házasság, mint intézmény, hiszen az emberek nem annyira naívan, más attitűddel vágnak bele, kevésbé jellemző, hogy meglenne a hit, hogy a kapcsolat eltarthat életünk végéig.

Érdekes ugyanakkor, hogy tapasztalataim szerint egyre többen szeretnének tenni azért, hogy a felvetődő kapcsolati problémáikat megoldják. Nyilván ez nem egy reprezentatív felmérés, de a munkámban sokakkal találkozom, akik akarnak tenni a saját kapcsolatuk megmentéséért, és ehhez mernek is segítséget kérni.

Itt is látok változást az emberek hozzáállásában: míg régebben jellemző volt, hogy csak a dühüket szerették volna kiadni, ma már érzelmileg sokkal intelligensebb, építő jellegű, empatikus jelenlét az, amit tapasztalok a rendelőmben.

Úgy látom, egyre inkább kezdünk pszichológiai szempontból kiművelődni, a közbeszédben is egyre több szó esik a kapcsolatok megmentésének, javításának a lehetőségeiről. Például ma már sok film is foglalkozik ezzel a témával, így én nagyon optimista vagyok azzal kapcsolatban, hogy ez a kiábrándulási folyamat visszafordulhat.

Stipkovits Erika, pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus

L. Stipkovits Erika

A házasság ideális esetben egy közös fejlődési út két ember számára, ami konfliktusokkal és kompromisszumokkal jár. Ezeket azonban csak akkor tudjuk végigjárni, ha megvan bennünk a kellő intimitás és az elköteleződés.

Tapasztalataim szerint ugyanis jellemzően ezek hiánya miatt fut zátonyra sok házasság. Olykor már annak kialakítása is nehézségekbe ütközik, hogy a Te és Én helyett egy Mi megközelítést alkalmazzunk. Ennek hátterében persze nemcsak egy tényező áll.

Az egyik leggyakoribb nehézség, hogy egyszerűen önzők vagyunk, és feltételekhez kötjük a szeretetünket, nehezen tudunk a másik sikereinek örülni, egyáltalán a céljait támogatni. A mai multi világban a munkánk van jellemzően az első helyen, a társunk háttérbe szorul. A nem ritkán 14 órás napi munka sajnos nagyon erős negatív hatással van a társkapcsolatra önmagában is, de tovább nehezíti a helyzetet, ha ez egy„nekem a saját életem a legfontosabb”- attitűddel párosul. Emellett

a gyerekkori sérüléseink is gátolják az elköteleződés kialakulását, hiszen nagyon sokan a mai harmincasok, negyvenesek közül maguk is elvált szülők gyerekei, akik hiába határozzák el, hogy nem akarják elkövetni a szüleik hibáit, mégis rendszerint szinte ugyanabban a helyzetben találják magukat: vagy beleragadva egy rossz kapcsolatba, vagy elvált emberként.

Ilyenkor az jelenthet megoldást, ha megismerjük a saját sérüléseinket, képesek vagyunk egyáltalán a rálátásra, majd a feldolgozásra. Persze ehhez nagy segítség lehet egy szakember felkeresése.

A szüleinkről való leválás hiánya is sok kapcsolatot megnehezít, hiszen komoly konfliktusforrás lehet, ha a férfi például nem a felesége, hanem az édesanyja pártjára áll egy vitás kérdésben, vagy egy, a családot érintő helyzet kezelésében. Ugyanis nem elég önmagában az elköteleződés, azt kifelé is demonstrálni kell, például azzal, hogy segítem a társamat, amikor arra van szüksége, és alapvetően lojális vagyok vele.

Az elköteleződés része emellett az is, hogy megbeszéljük az életünk legfontosabb területeinek közös stratégiáit. A pénzügyeket, a gyerekvállalás, a gyereknevelés kérdéseit, a szexuális életünket, az időbeosztásunkat, és azt is, hogy mennyi időt szeretnénk a családdal, a barátainkkal tölteni, vagy milyen otthoni munkamegosztásban gondolkodunk.

Ha ezek nem kerülnek időben szóba, és nem beszélünk róluk előre, az nagy valószínűséggel később komoly nehézségeket fog okozni. Egyszerűen azért, mert mást tartunk magától értetődőnek. Így viszont kialakulhat a közös, konszenzusos megoldás, ami jó eséllyel megelégedettséget okoz mindkét oldalon.

A házasság döntés és felelősségvállalás. Döntés a közös élet, a közös fejlődés, a közös tanulás, és az együttműködés mellett. Amiben az is benne van, hogy tudunk lelkesedni a családért és egymásért, és mélyen meg tudunk nyílni egymás előtt. Ha ezeket képesek vagyunk megtanulni, hosszú távon is boldogságot, megelégedettséget hozhat.

Kozma-Vízkeleti Dániel családterapeuta, klinikai szakpszichológus

Aki a házasság életformáját választja, az elsősorban a kiszámíthatóság, a stabilitás iránti igény és biztonság mellett dönt, miközben megélheti a valakihez tartozás élményét, azt az erőt, melyet egy valódi szövetség jelent, emellett az időtállóság számos pozitív oldalát is megtapasztalhatja.

Ehhez azonban hozzátartozik, hogy hajlandóak legyünk erőfeszítést tenni a kapcsolatunkért, és hasznos, ha megszületik bennünk, hogy a társunkkal való szoros kötelék az identitásunk része.

Aki ezt valaha megtapasztalta, tudja, hogy olyasmit ad, ami mással nehezen pótolható. Pedig a mai kultúránk az ellenkező irányba hat, azt üzeni: valósítsd meg magad, érd el a saját, önálló céljaidat, érezd jól magad mindenáron, legyél törekvő, ez pedig nem kimondottan segíti a hosszú távú kapcsolatok fenntartását. És ez nem csupán a házasságra igaz, hanem a barátságokra vagy a hosszabb távú munkahelyi kapcsolatokra is.

De mi is kell a hosszú távon működőképes, kiegyensúlyozott házassághoz? Elsősorban elköteleződés, amihez hozzátartozik egy sor kérdés, melyekre jól kell tudni felelni: Fontosabb-e a kapcsolat, mint hogy mindig nekem legyen igazam? Képes vagyok-e elviselni az igényeim háttérbe szorítását átmenetileg? Meg tudom-e tanulni, hogyan figyelhetünk egymásra? Az alkalmazkodás, az összecsiszolódás időszakát végigviszem-e? Aki átéli az elköteleződést, az ezekre a kérdésekre könnyebben tud jól válaszolni.

Ha a lélektani munkát nézzük, a párterápiás alkalmakon meg szoktuk keresni, mi volt az a pillanat, ahol megszületett a párban ez a bizonyos elköteleződés. Ez legtöbbször olyan erős élmény, ami később segítségünkre lehet az elakadások kezelésében is. A krízisek megoldásában is komoly szerepe van annak, hogy milyen mértékben köteleződtek el a pár tagjai, ebben lehetnek nagy különbségek. Maga a házasságra való felkészülés sokat segíthet egyébként ebben. Rendszerint nagyjából egy év szokott eltelni a lánykérés, az eljegyzés és az esküvő között, ezek a rítusok pedig támpontokat adhatnak az elköteleződés megszületéséhez.

Persze az elköteleződés nem csupán így valósulhat meg, találkoztam már olyanokkal is, ahol az első közös bögre, vagy egy meghatározó nyaralás által alakult ki egy párban az összetartozás legmélyebb élménye. Az utóbbi időben növekvő házasodási kedv kapcsán pedig azt látom, hogy ez nem csupán a felülről érkező kezdeményezéseknek köszönthető, minden bizonnyal része van ebben annak a vágynak is, hogy jó valakihez tartozni, akivel hosszú távon tervezünk.

Tari Annamária, pszichoanalitikus

A házasság presztízse változóban van… A kutatások szerint kortünet, hogy a mai harmincas nemzedék előbb élni akar, és csak azután elköteleződni. Pedig alapvető emberi szükségletünk azon érzelmek megtalálása egy kapcsolatban, amitől azt érezhetjük: ez megvéd a külvilág ellen, a problémákkal szemben erőt ad. Az igazi társ nem olyan ellenfél, akit állandóan féken kell tartani, vagy le kell győzni.

A felmérések adatai arra is utalnak, hogy aggasztó mértékben megnőtt az otthon maradó, lélektanilag gyerek pozícióban lévő harmincasok-húszasok száma, akik egyre később kezdenek önállósodni. Ha az okokat is látni szeretnénk, érdemes elgondolkodni azon, hogy a randiappok használata hogyan támogatja meg a „csak nézelődöm, válogatok” és a „még nem komolyan keresek, csak jól akarom magam érezni” attitűdöt. Azonban ez a hozzáállás nélkülözi a másik ember tiszteletét, a kölcsönösséget és az együttes élményre törekvést.

A XXI. századi párkapcsolati viselkedés tehát szoros összefüggést mutat az Információs Kor által nyújtott digitális gyorsasággal, az azonnali érzelmi szükséglet-kielégítés igényével, az érzelmi inkontinenciával és az ennek következtében megjelenő felnőttkori, de mégis infantilisnak értékelhető indulatkezeléssel.

A párkapcsolatokkal foglalkozó kutatók általában elmondják, hogy a hosszú kapcsolatoknak két fontos titka van. Az egyik a konfliktuskezelés harmóniája, a másik viszont az együtt élvezett öröm vagy boldogság percei. Mindkettő szükséges ahhoz, hogy a két ember valóban közösséget alkosson.

Ma – a társadalmi nárcizmus korában – nincs semmi meglepő abban, hogy a párkapcsolatok terén is érzelmi változásokat látunk. Az online tér megannyi lehetőséget kínál arra, hogy valakivel kapcsolatba kerüljünk. A kutatók már évek óta mondogatják, hogy ezek a fejlesztések valójában nem tesznek jót az emberi kapcsolatoknak, mert a gyorsaság és a könnyűség ígérete nem érzelmi talajon, hanem a szoftveren múlnak. A valódi érzelmeket nem lehet gyorsan átélni és ledobni, még a legrövidebb idejű élmény is érzelmi hatást fog kiváltani, amit nem lehet megúszni.

A házasság intézménye sem mentes a változásoktól. A hosszú kapcsolat nem bilincs, hanem szabadság, de ezt csak akkor élheti meg valaki, ha nem kapkodva, hanem lassú érzelmekkel alakít ki összetartozást, úgy, hogy az biztonságot adjon.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Tóth Zsófia
Elsősorban rádiós szerkesztő, hírolvasó, bemondó, műsorvezető. Legszívesebben pszichológiai témákkal foglalkozik. Szeret beszélgetni, kérdezni pedig különösen.

Pin It on Pinterest

Share This