Közel engedni magunkhoz a saját történetünket – interjú Dr. Bakó Tihamérral

A playback-színházat még kevesen ismerik Magyarországon, pedig a színházi improvizáció és a pszichológia határterületén megszülető műfajnak hazánkban már több mint 25 éves múltja van. A Kiss György Ádám által megálmodott Rögtönzések Színháza néven indult társulat nyomdokain mára nemzetközi szinten is elismert, pezsgő szakmai élet bontakozott ki.

A műfaj felvirágoztatásából Dr. Bakó Tihamér, az első magyarországi playback társulat egyik alapítótagja, a Pszínház nevű playback-társulat vezetője oroszlánrészt vállalt. A kiképző pszichoanalitikus, pszichodráma terapeutát a műfaj sajátosságairól és arról (is) kérdeztük, hogy miként viszonyul a játék a krízishez, hogyan tud segíteni ez a módszer az egyénnek, vagy éppen egy nehéz helyzetbe került közösségnek a továbblépésben, egy trauma feldolgozásában.

Azok, akik még soha nem jártak playback-színházban, hogyan képzeljék el? Mi történik egy ilyen előadáson?

A playback előadásoknak van egy jól felépített íve, amely nagyon szép rituális momentumokból áll: van egy rész, amikor a nézők hangulatokat mondanak, van egy rész, amikor a játékmester kérdései mentén történeteket mesélnek, és van egy rész, amikor arra kérjük őket, hogy osszanak meg egymással személyes történeteket. Ezek közül a történetek közül kerülnek ki azok, amelyeket aztán a társulat improvizációs színházi eszközökkel megjelenít, „visszajátszik” a színpadon.

Nagyon sok hasonlóság van a pszichodráma és a playback-színház között. Mi a kettő között a legfontosabb különbség?

A playback-színház gyökerei a pszichodrámából indulnak. A pszichodrámában mi magunk játsszuk a történetünket, mi rendezzük a saját játékunkat, amiben ezáltal mi is benne vagyunk. A playbackben ezzel szemben „csak” mesélő vagyok és a történetemet színészek játsszák el. Ami azonban mindkét műfaj esetében fontos kritérium, hogy csak személyes történetekkel dolgozunk.

Miért jó az nekem, ha számomra ismeretlen emberekkel megosztom a történetemet?

A történetmesélés egy nagyon ősi formája az élmények megosztásának és azok átkeretezésének. Amikor az emberek régen kukoricamorzsolás közben, vagy a fonóban ülve elmesélték egymásnak a történeteiket, akkor annak volt egyfajta feszültségoldó, felszabadító hatása.

Ezek a közös rítusok mára kikoptak a hétköznapokból, kevés olyan hely van, ahol úgy igazán figyelnek ránk, figyelünk egymásra. Egy-egy ilyen előadáson a történet egy biztonságos közegben tud „kívülre kerülni”, ugyanakkor a külső a szemlélő aspektusából olyan mögöttes tartalmakra és mozgatórugókra is rálátásom lesz, ami a feszültségoldás mellett a továbblépésben is segíthet.

Ez lenne a megoldás? Ha valamilyen nehézség adódik az életünkben, akkor játszunk, mint a gyerekek?

A gyerekek eszköztárában valahogy automatikusan ott van, hogy eljátsszák a történeteiket. Emlékszem, amikor a nagyobbik fiamnak volt egy hangszál-műtéte, akkor utána hetekig csak kórházasat játszottunk. Ezzel ő fokozatosan magáévá tette, beépítette a történetet. Ahogy felnövünk, kikopik az életünkből ez a kifejezési forma. Pedig a képesség bennünk van, és rengeteget tudna segíteni abban, hogy gyógyítsuk magunkat. Ehelyett inkább verbálisan, szavakkal mondjuk el ezeket a történeteket, miközben egy-egy mozdulat, jelenet, vagy hang néha sokkal kifejezőbb tud lenni.

Miért?

Amikor egy-egy feszültséggel teli helyzetet kijátszunk magunkból, akkor az amellett, hogy felszabadító, a továbblépésben is segít azáltal, hogy a játékossággal valamiféle akcióba kerül a történet. Nemcsak elmondom és passzívan vagyok jelen, hanem magamévá teszem a történetet, fölépítem annak narratíváját. Ez egyszerre tehermentesít, segít továbblendülni, változni.

Nem véletlen, hogy a műfajt nagyon sok olyan területen alkalmazzák, ahol sok traumatizált esettel, krízissel teli élethelyzettel találkozni…

Igen, ez így van. Kórházakban, gyermekvédelmi gondoskodásban élő fiatalokkal, illetve fogyatékkal élő gyerekekkel is dolgozunk együtt, emellett börtönökben is működnek playback-színházi csoportok, de nagyon sok középiskolában, például drámapedagógiai órák keretében is jelen van ez a műfaj. Erre jó példa a Kölcsey Gimnázium, ahol még 2012-ben Sándor Zsuzsával és Donáth Attilával öt éven keresztül dolgoztunk együtt az egyik osztállyal. A foglalkozás péntek délutánonként volt, így a gyerekek hozták az egész heti feszültségüket, nehézségeiket, az azokhoz kapcsolódó történeteiket. A ballagás után, amikor évekkel később találkoztunk velük, azt lehetett látni, hogy hihetetlenül autonóm, mély gondolkodású, kreatív, a saját életükért felelősséget vállaló emberek lettek, akik az átlagnál sokkal tudatosabban voltak jelen az életükben. Szemmel láthatóan megerősítette őket a közös munka.

De – ahogy az a közelgő Európai Playback-színházi Találkozó programjából is kiderül – olyan krízishelyzetekben is működik a playback, mint amilyen például a 2012-es vörösiszap-katasztrófa, vagy az azt követő évben kialakult árvízhelyzet volt. A playback-társulatok hogyan reagáltak ezekre a helyzetekre?

Elmentünk a helyszínekre, ahol az érintettek elmondhatták a történeteiket. Ők egészen addig a pillanatig teljesen egyedül voltak a fájdalmukkal. Aztán a történetek elmesélése közben a többiek is elkezdtek reagálni és így együtt, közösen találták meg azokat a szavakat, mondatokat, amelyek kifejezték az érzéseiket.

Az érintettek az elmondott és eljátszott történeteken keresztül elkezdtek kapcsolódni egymáshoz, át- és megélhették, hogy ugyanazokkal a fájdalmakkal és veszteségekkel küzdenek, mint a többiek, ami által azt érezték: nem vagyok egyedül. Ez pedig lehetővé tette, hogy elinduljon a feldolgozás folyamata. Nem kellett tovább bezárva tartani a történetet, hanem az megoszthatóvá, egyúttal támogató együttes élménnyé változott.

A külső szemlélő aspektusa miért hasznos?

Ha csak belül töprengek valamin, akkor ugyanazokat a köröket járom, mindig ugyanonnan közelítek, „nem látom a fától az erdőt”. Amikor egy playback-színházi előadáson a színészek eljátsszák a történetemet, akkor a színpadon a mély mögöttes érzések is megjelenhetnek. A magyar playback-iskolára különösen igaz, hogy sokkal inkább belülről játszunk, és olyan részeket is megjelenítünk, amelyek nincsenek kimondva. Nagyon sokszor az hozza a katarzist, hogy olyan eleme is megjelenik egy történetnek a játékban, amit a mesélő érzett ugyan, de nem volt tudatos számára. Ilyenkor megérinti őt a saját története és elkezd kíváncsi lenni saját magára.

Egy playback-színházi előadáson nem muszáj mindenkinek mesélnie. Miért jó, ha kizárólag külső megfigyelőként vagyok jelen egy ilyen előadáson?

Hasonló a helyzet, mint egy klasszikus színházi közegben szervezett előadáson: amikor egy ilyen előadásra beülünk, akkor azt választjuk valami miatt, az előadás elemei részben vagy egészben hatnak ránk. Egy playback előadás során is sok személyes történet kerül a színpadra, ami közben óhatatlan, hogy aki csak hallgatója ezeknek a történeteknek, többé-kevésbé bevonódik. A játék ezt a bevonódást mélyíti, egyúttal segítheti azt a felismerést, hogy „Jé, hát ő is ugyanolyan ember, mint én!”, ő is hasonló dolgokon megy át, van bennünk sok minden, ami közös. Aztán a mesélő történetéről eszébe jut egy másik történet, és az előadásoknak lesz egy szép íve, hiszen egyik történet hozza a másikat.

Ha szeretnél többet megtudni a playback-színházról, akkor ajánljuk figyelmedbe Dr. Bakó Tihamér, Playback Színház című kötetét, amely a Psycho Art kiadó gondozásában jelent meg.

Azért mégiscsak félelmetes kiülni és ismeretlen emberekkel megosztani a történetemet…

Azt látjuk, hogy ha jól bánunk a történettel, akkor mély történetek jönnek, mert azt éli meg a mesélő, hogy meghallgatják, figyelnek rá. Fontos a játékmester szerepe, aki kérdezi a mesélőt. Sokszor már önmagában katarzist jelent, hogy valaki úgy hallgat meg, ahogy az a lelkem vágya – csak rám figyel, a történet rólam szól. A játékban pedig úgy jelenik meg mindez, hogy az építő számomra. Nem bántó, nem sértő, hanem együttérző, továbbgondolásra inspiráló.

Fotó forrás: itt, itt és itt