„Ránézésre talán tűz és víz vagyunk, de nagyon megtaláltuk egymást Mucsi Zolival” – interjú Scherer Péterrel

Scherer Pétert nem kell bemutatni senkinek, az ország Pepéjeként Kapával, azaz Mucsi Zoltánnal immár tíz éve alakítanak szenzációs párost és nevettetik meg a nézőket. Az energiától kirobbanó színészt egy hétköznap reggel csíptük el és beszélgettünk vele többek között arról, hogyan találtak egymásra Kapával, mire jó, ha néha elő tudjuk bányászni magunkból az indulatot, és mivel foglalkozna, ha nem színházzal.

A Nézőművészeti Kft. népszerű színésze mosolyogva érkezik kerékpáron még a legnagyobb, na jó, maradjunk hűek az igazsághoz, az enyhe tél egy napján is. Mialatt kiválasztjuk, hogy hamburgi, olaszos, netán az újhullámos pörkölési móddal kérjük feketénket, a színész már a kávézás legújabb trendjéről is beszámol. Scherer Péter ugyanis egy kávét fogyaszt el naponta, de azt szinte mindig lakókörnyezete, Újlipótváros legjobb és leghangulatosabb kávézóinak egyikében issza feleségével. Most a Pszichoforyou-val kivételt tett, velünk is megivott egy kávét, és közben válaszolt kérdéseinkre.

A kezdetek

A Nézőművészeti Kft, amelyet három kollégád,Kapa és te alkottok, tízéves jubileumát ünnepli. Elmeséled, hogy ismerkedtetek meg Kapával?

Ezt nem lehet elfelejteni. A Szentivánéji álom című előadással kezdődött, amely egy alternatív módon szerveződő darab volt. A rendező Csányi Jánosnak grandiózus ötlete támadt a díszletre és magára a dramaturgiára is. Át akarta improvizáltatni aktuálisra a mesterember-jeleneteket, hogy az ne egy Shakespeare-korabeli színházi paródia legyen. A darab elég nehezen akart összeállni, hiszen nagy nevek is szerepeltek benne, különböző színházakból érkező színészekből lett meg a teljes szereplőgárda, így csak délután 3-5-ig, és éjjel lehetett próbálni. A próbák elején az öt mesterember közül kettő kiszállt, erre a két szerepre hívtak el Kapát és engem.

Zolit ismerte a rendező, engem nem. Zoli a Vackor szerepét játszotta, aki egy idegbeteg, nagy akarattal, ellenben kevesebb tehetséggel megáldott rendező, nekem meg egy rendezőasszisztensi szerepet szántak, aki meglehetősen lelkes, nagyon szereti a rendező urat, viszont mindent elront vagy lever, esetleg felborít. Emellett még színész is akar lenni úgy, hogy beszédhibás.

Ebben az improvizációban, a próbák alatti bolondozásban találtuk meg egymást Zolival.

Mi ketten mindig pontosan érkeztünk, míg volt, aki késett vagy egyáltalán el se jött. A várakozás alatt elhatároztuk, hogy összerakjuk, amink van, ebből újabb és újabb ötletek, poénok jöttek, így egyre hízott, nagyobb lett a szerep, mígnem színházi szempontból óriási sikert értünk el vele és díjakat kaptunk érte. Minden előadásunkra eljött valamelyik nagy színészkollégánk, amint híre ment a sikernek. Jancsó Miklós is látta az előadást, és hamarosan jött is egy telefon, hogy szeretne velünk forgatni. Így indult el a mi párosunk.

Inspiráljátok egymást Kapával? Mitől működik a ti munkakapcsolatotok?

Nehéz ezt megfejteni, hiszen az ilyen dolgokban mindig van egy titok, ami megfoghatatlan.

Belül valami működik, ám ez nem biztos, hogy látszik kifelé.

Mi ránézésre talán tűz és víz vagyunk. Én pörgősebb vagyok, egy Duracell nyuszi, aki soha nem bír leállni, mindenbe belekotyog, aki azt érzi, hogy mindenhez jobban ért, mint a többiek. Zoli ezzel szemben egy csendesebb, nyugodtabb ember, aki valamivel alacsonyabb energiaszinten éli a mindennapjait. A Nézőművészeti Kft-ben mi vagyunk a két „öreg”, hiszen már a Bárkában, majd a Krétakörben is együtt dolgoztunk. Amikor ez utóbbi megszűnt, már sikerrel futott a Nézőművészeti Főiskola című előadás, amelynek hatalmas sikere volt és van a mai napig. A Centrál Színházban már a 350. előadásnál tartunk. Ezt tapasztalva jobbnak láttuk, ha nem veszik le a műsorról, majd nem sokkal később az előadást ki is vásároltuk a tatabányai színháztól (mivel koprodukciós darab volt), és teljesen saját tulajdonunkként játszhattuk tovább. A Krétakör megszűnése után ezzel az előadással és a minitársulattal kezdtünk el működni, és jelenleg is pályázunk produkciók forgalmazására, gyártására, így most a Nézőművészeti Kft-nek 15 előadása van. A kreativitás több fronton fut. Van úgy, hogy valaki bedob egy ötletet, és azt fejlesztjük tovább. Mostanában gondolkozom egy meredek ötleten, amely a tőlem megszokottól különböző típusú előadás lenne.

Színészet és érzelmek

A hallottak alapján is érződik, hogy nagyon nagy elánnal veted magad bele a munkába. Elkeseredsz, ha a produkció, amiben szerepelsz, nem lesz sikeres? Vagy saját magadat méred csak benne, és ha elégedett vagy a saját teljesítményeddel, akkor arra koncentrálsz?

Amikor azt látom, hogy egy film vagy előadás lehetne jobb, mert minden adott: tehát jók a színészek, jó a helyzet, jó a csapat és a stáb is, akkor valóban el tudok keseredni és sajnálom, hogy nem tudunk kihozni belőle többet.

Munkád során rengeteget ötletelsz, vannak elképzeléseid, amiket meg szeretnél valósítani. Ha ez veszélybe kerül, belemész egy vitába, hogy keresztülvidd az akarod, vagy inkább kerülöd a konfrontációt?

Ha úgy érzem, hogy igazam van az adott szituációban, akkor igen, belemegyek a vitába. Viszont azért vagyok most ezzel zavarban, mert ha nem a szövegkörnyezetében olvassák ezt, félreérthető, amit mondok. Ugyanis ha készül egy interjú, és más felület kiemel egy-egy mondatot , ami ilyen módon egészen másképp hangzik, az ferde képet közvetíthet rólam. Az emberről él egy kép a köztudatban, hogy egy szimpatikus valaki – és ha a teljes beszélgetést olvasva az olvasó szembesül azzal, hogy bizonyos esetben agresszív vagyok, azzal nincs is probléma. Ellenben ha kiemelik a szövegkörnyezetből az agresszivitást, akkor az egész másképp jön le.

Azt gondolom, színésznek lenni anélkül, hogy elő tudnád bányászni magadból a gyilkos indulatot, nem lehet.

Én elő tudom bányászni magamból, aminek viszont az az ára, hogy nagy ritkán ez előjön a mindennapokban is.

A színházi munkáid mellett televízióban is játszol. Milyen munkák ezek?

Az RTL fejlesztett rám egy heti sorozatot Apatigris címmel, Köbli Norbert forgatókönyvíró tollából, aki kifejezetten rám írta a három lányát egyedül nevelő apa szerepét. Már leforgattuk a nyolc részt, és ha ez sikeres lesz, akkor jövőre is folytatjuk, tehát ehhez kell igazítani a többi munkámat.

A kereskedelmi televíziózásban az, hogy valami sikeres, azt sajnos a számoknak is igazolnia kell. Hiába tetszik az embereknek, önmagában az nem elég. A Válótársaknak három év után lett vége, mert amit ki lehetett hozni belőle, azt az alkotók meg is csinálták.

Ha már Válótarsakat említed, te milyen férj vagy?

Igyekszem… Imádom az egész családom úgy, ahogy van. A feleségem háztartásbeli, otthoni anyukaként menedzseli a családot, emellett iszonyatosan finomakat főz, így nálunk akár kedden délben is lehet ebédelni, ha valamelyik barátunk arra jár.

A feleségem hihetetlen hátteret ad az egész életemhez, munkámhoz. Nem titok, hogy rengeteg a teendő a három gyerekkel, és van persze néhány kisebb-nagyobb konfliktus, de ezeket igyekszünk megoldani.

Pillanatok a múltból, és egy „másik pályakép”

Már Műegyetem alatt komolyabban foglalkoztál a színészettel az Arvisúrában. Melyik volt az a pont, amikor elhitted, hogy ebből a színészségből lesz valami?

Egy volt színészkollégám, aki most Németországban él, nemrég hazalátogatott és meghívott többünket magához. Azt mondta, hogy ahogy hazajött Berlinből és az egész városban látott engem kiplakátolva (ment a Válótársaknak valamelyik évada), akkor elképesztőnek tartotta, hogy milyen kört futottam be a Szkénéből. Erről eszébe jutott, hogy a diploma után az Arvisúrában egyszer beszélgettünk, és én azt mondtam neki, hogy „Figyelj, Bea, én adok ennek még két-három évet, és ha összejön, összejön, ha nem, akkor csinálok mást.” A lány persze azt érezte, hogy ő nem tudna mást csinálni, ellenben velem.

Én el tudtam volna képzelni, hogy mást csinálok.

Egyrészt tűrhető nyelvérzékem van. Elbeszélgetek angolul, németül, icipicit spanyolul is. Ez utóbbit azért kezdtem tanulni, mert tetszett. Ha nem színész lennék, akkor kedvem lenne utazási irodánál dolgozni, programokat kitalálni, vagy idegenvezetőként megmutatni a várost. De ott a vendéglátás is, az is közel áll hozzám, hiszen a Szkénében büfés is voltam.

Eljöttél Ajkáról Szombathelyre szinte gyerekként, 14 éves voltál. Ez hogyan formálta a személyiségedet?

Az ajkai gimnázium nem volt olyan acélos, Veszprémben vagy Pápán volt jó iskola, de a kollégium miatt kerültem el Szombathelyre. Fél évig tartott ott a gyerekkorom, nagyon hamar felnőttem. Mivel eléggé vagány és önálló voltam, hamar alkalmazkodtam a körülményekhez. 1974-ben összebarátkoztam egy sráccal a Balatonon és meghívtak Potsdamba. Mivel, gondolom, a szüleim szemében is olyan önálló voltam, édesanyámék belementek abba, hogy felhoznak Pestre és 13 évesen feltesznek a vonatra Németország felé. Tizennégy órát utaztam Berlinbe, úgy, hogy nem tudtam németül egyetlen szót sem. Apám kockás cetlikre felírt nekem öt mondatot vész esetére. A berlini Ost Bahnhof-on persze ott várt engem valóban a srác meg a papája, így minden nagyon jól sikerült.

Nem bántad meg, hogy elkerültél a családodtól?

Én semmit nem bántam meg. A szombathelyi közeg, a kolesz az a régi típusú matula volt, ahol még huszonkét ágyas szobák voltak, és a felsőbbévesektől olykor testi fenyítést is kaptunk, kötelező társadalmi munkát végeztünk, viszont cserébe komoly barátságok születtek.

Amikor édesanyámék elmentek, emlékszem, álltam az ablakban és megkönnyeztem. Majd, emlékeim szerint két hét múlva, jól éreztem magam már és elkezdtem kiismerni, hogy lehet ebben a világban érvényesülni.

Túl kellett élni. A tény, hogy én ilyen kiskapus ember lettem, és hogy szinte mindent meg tudok oldani, ennek köszönhető.

Nem csak a Nézőművészeti Kft. korosodik. Hogy éled meg az évek múlását?

Abszolút érzem a kort, de nincs vele (nagy) gondom. Igyekszem karban tartani magam, ha tehetem, kerékpárral közlekedem. Olvastam egyszer egy gondolatot Peter Brook angol színházi és filmrendezőtől, amellyel nagyon egyet tudok érteni:

„Irtózom azoktól az emberektől, akik nem tudnak megöregedni. Én meg akartam élni a fiatalságomat, a harminc-, a negyven-, az ötvenéves koromat, és a hatvanéves koromat is hatvanévesen akarom megélni és így tekinteni a világra.”

Fotók: www.nezomuveszeti.hu