A nő, aki a leghíresebb kérdést intézte Istenhez – A Janis Joplin-sztori című filmet ajánljuk

„Oh Lord, won’t you buy me a Mercedes Benz?” Él olyan ember a világban, aki nem hallotta még ezt a kérdést? És nem ámult el az érces, őserővel teli, meghatározhatatlanul mélyről jövő hangtól, amely azt felteszi? A nő, aki a leghíresebb kérdést intézte Istenhez. A nő, aki a legendás és szomorú 27-esek klubjának tagja, azaz az ismert rockzenészek csapatáé, akik ennyi idősen hunytak el. A nő, akinek igazán fájt a szíve, hogy nem lehetett szép, miközben egy olyan ösztönös, értékes és egyedülálló tehetséget tudhatott magáénak, amelynek az egyszerű szépség a nyomába sem ér. Ki volt ő? Ki az a Janis Joplin, akinek a nevét mindenki hallotta már, de az élete és a személyisége rejtély a legtöbb ember előtt? Ha kíváncsi vagy, milyen tragikus sors bújt meg az őserő mögött, amely a színpadról „lekiabált”, Amy Berg dokumentumfilmjét ajánljuk, amely megtekinthető a Cinego kínálatában.

„Olyan dolgokat élsz át, amelyek a képzeletedben léteznek” – válaszolja Janis Joplin a kérdésre, hogy miért szeret színpadon lenni és énekelni. Ha pedig megismerjük, milyen úton járva találta meg a hivatását, könnyen megértjük, miért volt létfontosságú számára a zene által felépített álomvilág. A dokumentumfilmben ezt mindjárt be is mutatja a nyitóképként szolgáló koncertfelvétel, ahol egy felszabadult, önazonos, boldog nőt látunk a színpadon. De kivé is válik, amikor lesétál onnan?

A filmben többször is hallhatjuk Janis gondolatait, mégpedig a levelein keresztül, amelyeket megőriztek és amelyek segítségével kicsit közelebb kerülhetünk hozzá, aki a vadóc nő páncélja mögé bújt. Janis a 27. – az utolsó – születésnapján írt levelében fogalmazza meg szüleinek, hogy a hatalmas tehetség mellett az ambíció az, amely kiemelhet egy-egy művészt a tömegből.

És hogy miből táplálkozik ez az örökös, mindent felülíró törekvés? Janis maga mondja ki: a szeretet utáni vágyból, a szeretet utáni sóvárgásból. Az kerül fel a csúcsra, akiben a leginkább munkál ez a soha nem múló érzelem. Mennyi-mennyi híresség életútja bizonyítja ennek igazságát!

Ez az ikonikus, zabolátlan, szeretetéhes nő a halála előtt, még igazán fiatalon ráébredt arra, mi az élete valódi mozgatórugója. Milyen kár, hogy már késő volt gyógyírt keresni az őt felőrlő örök kételyekre…

Hív az Ohio… Vagy mégsem?

A kezdeteket Janis testvéreinek elbeszéléseiből ismerhetjük meg. Egy Ohio-béli kisvárosban nőtt fel, amelyet egyáltalán nem érzett magáénak, és nem értette, mitől annyira más, mint a többiek. Az énekléssel kapcsolatos története pedig amerikai filmekbe illően indult, ugyanis kitették az énekkarból, mivel sohasem az instrukciókat követte, hanem a saját útját járta. Mennyi jó dalt köszönhetünk mi ennek a renitens viselkedésnek! De mennyi kétséget, önmarcangolást és szorongást a gyerek, aki a kreativitásáért cserébe büntetést kap, nem pedig a képességeihez méltóan megnyíló új utakat maga előtt…

Janis elmondása szerint 17 évesen szinte véletlenül szembesült vele, hogy micsoda kincs él a torkában, amikor rájött: tetszik neki a blues műfaja és elkezdett hasonló dalokat énekelni. Ekkoriban, kamaszkorában nővérei elmondása szerint

a legnagyobb küzdelmeket a külsejével kapcsolatban élte meg. Mint minden tinédzser, szeretett volna ő is csinos, elbűvölő lenni, de másféle lapokat osztott neki az élet, és ezzel a fajta tehetséggel nem a báj volt, amely együtt járt. Hanem az ércesség, a keménység, a gyötrődés és az elfogadásért való harc.

Későbbi történet már, amikor egy ostoba „ki a legcsúnyább nő” szavazáson valaki nevezte Janist és meg is választották őt győztesnek. Az idős zenész, aki meséli a történetet, még őszen is kemény rockerként ül a kanapén, mégis könnyezni kezd. Megrázó, amikor arról beszél: micsoda traumát és összeomlást hozott Janisnek ez a gonosz, ostoba és értelmetlen bántás, amely újabb csapást mért rá a nőiességért vívott harcban.

Sírj, bébi! Másként nem megy..

Kapcsolataiban szabad maradt, nőkkel és férfiakkal egyaránt kereste a szerelmet, viszont nagyon korán belecsúszott a drogok adta illúzióba. Egyik korai szerelme elmondása szerint, a valóságban nem tartotta magát sokra, de ha felment a színpadra, azt érezte: végre ő is valaki. Bizonyára ezt a fajta szárnyalást igyekezett drogokkal és alkohollal pótolni a mindennapokban, két fellépés között. Végül egy igazán züllésbe rántó kapcsolat után, Janis megpróbált belesimulni a társadalomba. Hazaviszi választottját, eljegyzést tartanak, de a reményteli élet ígérete hatalmas árulással és csalódással végződik. Valószínűleg ekkor dönti el, hogy soha többet nem igyekszik átlagos polgárként élni.

Janis végleges állásfoglalása a zene irányába aztán egy San Francisco-i úttal valósul meg. Bár az egészségére nincs jó hatással a rockerélet, de zenésztársai elmondása alapján Janis kész szembesülni ezzel. A drogoktól retteg és határozottan eldönti: nem akar közelebbi kapcsolatba kerülni velük. De nagyon nehéz stabilnak maradnia, miközben folyamatos önmarcangolás gyötri. Például hiába tudja, a zene az útja, egész életében lelkiismeretfurdalással küzd, amiért nem teljesíti be szülei akaratát, és a tanárság helyett a szabad művészpályát választja.

A dokumentumfilm legsokatmondóbb képkockái – a kulisszatitkok és magánéleti történetek ellenére – a koncertfelvételek. Ahol látjuk, hogyan énekel, hogyan tobzódik az érzéseiben, miképpen változik az arca évről-évre, dalról-dalra a nőnek, aki valóban minden érzelmét kiadja a zenében

Oh, Uram, nem vennél nekem egy Mercedes Benzt?

Testvérei elmondása szerint végül Janis a ’60-as évek rockzenéje által megkaphatta azt a társadalmi elfogadást, amelyre mindig is vágyott, hiszen ott éppen úgy kellett a szabályoknak megfelelni, vagy épp nem megfelelni, amely az ő személyiségéből alapvetően adódott. Amikor pedig zenekara a Columbia Kiadóhoz került, úgy érezte, végre megkapja, amiért annyit dolgozott. A lemezük 3 nap alatt aranylemez lett, de a legnagyobb sikert – ahogy szüleinek írott levelében mondja – a rajongók szeretete jelentette számára. Imádta, mikor ide-oda rángatva a ruháit, azt kiáltották: „Janis, szeretünk!”.

Később a nehéz helyzetekben ez a rajongás vitte tovább Janist: ennek segítségével tudott tovább énekelni, amikor a kikészülés szélén egyensúlyozott, és emiatt esett eksztázisba újra meg újra a fellépések előtt.

Azonban hamarosan ismét a már megjárt ördögi körben találta magát: nem tudta megemészteni az őrület utáni magányt és a koncerteket követően a drog, valamint az alkohol társaságában keresett vigaszt.

És bár az élet dobott neki egy újabb labdát egy valódi szerelem képében, Janis sajnos ekkor már nem tudott lemondani a heroinról, még azért a férfiért sem, akit igazán akart. Ki tudja, mi volt az ő végzete? Egyik barátja úgy mesélte, nem volt depressziós: azért drogozott, hogy elviselje a nyomást, amelyet a történelem egyik legmeghatározóbb társadalmi jelenségének közepén állva kellett átélnie. Szerelme szerint a világ fájdalmát hordta nemcsak a dalaiban, hanem magában is, és ezt kellett tompítania valahogy.

A film nem ad konkrét választ arra, hogy Janist a környezet, az élet, vagy a körülményei sodorták-e a végzetbe. Mégis valahogy azt olvasni a sorok között, hogy nem ez a valóság. Sokkal inkább az, hogy már a végzettel együtt született. A személyisége, a tehetsége, az érzékenysége annyira mély volt, hogy abba talán lehetetlenség lett volna nem belefulladni. Ha máshogy alakul, ha tovább él, mennyi nyers, erős, igazi dalt kaphattunk volna még tőle? Miközben, ha máshogy alakul, talán nem is ő lett volna Janis Joplin. És azt sem kaptuk volna meg, ami 27 év alatt a miénk lett. Azért bízzunk benne, hogy övé lett az a bizonyos Mercedes Benz. És éppolyan zabolátlanul, de sokkal nagyobb nyugalomban száguldozhat vele a felhők között, mint azt idelent tette a színpadon.