Kamaszok és kütyük a családban – Szél Dáviddal beszélgettünk

„Apa, elmegyek aludni, mert fáradt vagyok” – mondta a tizenkét éves nevelt lányom, és bevonult a szobájába. Az apukája elköszönt tőle, behajtotta az ajtót, majd a nappaliba ment. Utána a kamasz elővette a telefont, és chatelni kezdett az osztálytársakkal. Ekkor nyitottam be elköszönni tőle – a kezéből a telefon meg csak úgy röpködött, hirtelen nem is tudta, mit is csináljon vele, hova rejtse el előlem.

A fentihez hasonló jelenetet sok szülő élheti át, nem kis dilemmát és frusztrációt okozva önmaguknak és a gyerekeknek egyaránt. A kütyükhöz való hozzáállás, a szabályok kialakítása sok családban nagy feszültségforrás alapja lehet. Nálunk pedig – pláne, hogy mozaikcsaládban élünk – az egyik legnagyobb nehézség, mivel a gyerekeknek két külön családhoz kell alkalmazkodniuk, így akár nagyon eltérő nevelési elvekkel is szembesülhetnek. Ennek kapcsán gondoltam, hogy kicsit körbejárom ezt a témát, melyben a segítségemre volt Szél Dávid tanácsadó szakpszichológus, aki maga is gyakorló apa, az Apapara blog szerzője, valamint a Tabuk és dilemmák a gyereknevelésben és a Tabuk és dilemmák a kamaszok nevelésében című könyvek írója.

A kütyük tényleg ördögtől valók?

Amikor kilépek az utcára, tömegközlekedem vagy épp várok az iskola udvarán a gyerekekre, körbenézve majdhogynem mindegyik ember kezében telefont látok – beleértve a kisebb gyerekeket is, akik babakocsiban ülnek. A gyerekeim nap mint nap mesélik, hogy az osztálytársaik miket játszanak a telefonon, számítógépen, miközben az enyémek még mesét is alig néznek a tévében. Helyette inkább játszanak, olvasnak vagy közösen csinálunk valamit együtt.

Azonban vészesen közeleg az idő, amikor már nem tudom őket elzárni a közösségi médiától, a számítógéptől és a telefontól. De vajon szülőként miért érezhetünk vágyat arra, hogy minél tovább távol tartsuk a gyerekünket ezektől a kütyüktől?

„Leginkább azért, mert nem ismerjük, nem értjük, félünk tőle. Nem volt az életünk része, amikor ennyi idősek voltunk. Nekünk ez késő kamaszkorunkban lett, ők pedig ebbe szocializálódnak bele” – mondta Szél Dávid a beszélgetésünk során. „Minél fiatalabb valaki, annál inkább egybefonódik az online és az offline univerzum. Nekik már egyenértékű, hogy személyesen találkozik valakivel, vagy esetleg chatel az illetővel. Vagy attól még, hogy a képernyőt nézi, lehet, hogy éppen valamilyen társas tevékenységet is folytat. Azt kell látni, hogy ezek ilyen multifunkciós időtöltés, ami inkább a szülő számára rossz, ijesztő.”

„Szerintem abban, hogy a szülők milyen szabályokat hoznak, nagy szerepet játszik az, ők hogyan állnak a készülékekhez, a különféle kütyükhöz. Hogy az a valami bűnös, rossz dolog, ami csak káros lehet, vagy úgy, hogy lehet akár egy hasznos időtöltés, de azért bizonyos keretek között.”

Szabályok felállítása

A férjemmel együtt igyekszünk példamutatással is szolgálni a gyerekeink felé: amikor otthon ők is velünk vannak, próbáljuk minél kevesebbet a kezünkben fogni a telefont, és miközben hozzánk beszélnek, rájuk figyelünk. Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor mi is ránézünk, és leülünk a számítógép elé, de próbáljuk ezt a jelenlétükben mérsékelni.

Ebben azt hiszem, én vagyok a sarkosabb. Íróként naponta szembesülök a közösségi média hatásával, látom, milyen tartalmak keringenek a neten, a Youtube-on felugráló reklámokról már nem is beszélve. Félek tőle, hogyha a gyerekeim netközelbe kerülnek, olyan tartalmakba botlanak majd, amik egyáltalán nem nekik valók. Szülőként próbálhatunk szabályokat felállítani, de csak remélni tudjuk, hogy azokat majd be is fogják tartani.

De vajon milyen szabályokat érdemes bevezetnünk?

„Például vacsora közben nincs telefon vagy lefekvés előtt egy órával már ne azt bámulja, ne chateljen. Mindenkinek vannak elképzelései arról, hogyan szeretné nevelni a gyerekét, de ehhez a gyerek is kell.  Fontos azt is figyelembe vennünk, hogy a gyerekek nem egyformák, hanem különbözőek. Van, aki odavan a kütyükért, van, akit egyáltalán nem érdekel” – fejtette ki a szakember.

Dávid felnyitotta a szememet azon a téren is, hogy nem kezelhetjük a gyerekeinket úgy, mintha soha nem változnának.

Egy olyan szabály, amit a gyerek hatéves korában hoztunk, lehet, hogy már nem állja meg a helyét tíz vagy tizenkét évesen.

Ezért ahogy új ruhákat, cipőket is veszünk nekik, ha a régi már nem jó, úgy a szabályokat is időről időre felül kell vizsgálnunk, és ha szükséges, változtatnunk rajtuk a gyerek igényeinek is megfelelően.

Konfliktusok – a szükséges rossz?

Azt hiszem, a félelmen túl frusztrációt szül bennem az is, hogy a családunkban sokféle korosztály megtalálható, a négytől kezdve egészen a tizenkét évesig. Ameddig a négyévesnek semmilyen körülmények között nem szeretnék még telefont adni a kezébe, addig a tizenkét éves lehet, hogy – akár a tanulmányaihoz, de – már használja az internetet.

Attól tartok, hogy a gyerekek közötti különféle szabályok széthúzást, veszekedést eredményezhetnek, amit próbálok elkerülni. Azonban igazat adok Dávidnak abban, hogy „csomó olyan helyzet van egy család életében, amikor a gyerekek megtanulják, hogy nem klónjaik egymásnak.” Hiszen születésüktől kezdve a személyre szabott igényeik szerint tápláljuk, neveljük őket, és születésnapra nem ugyanazt a játékot kapják, hanem azt, amit ők szeretnének. Tulajdonképpen rengeteg módon teszünk megkülönböztetéseket a gyerekek között, amik mentén ők is megtanulják kifejezni saját igényeiket, vágyaikat és akár eltérő szeretetnyelvüket.

Szél Dávid, tanácsadó szakpszichológus

A konfliktusokról pedig így vélekedik:

„Az lenne a jó, ha szülőként megértenénk, miért is vannak a konfliktusok – ez azért is fontos, hogy ne mérgesedjenek el a kelleténél jobban.

Konfliktusuk nemcsak, hogy lesznek, hanem kellenek is, mert azok segítik a gyerek identitásképződését és a határok kialakítását.

Ez hasonló, mint a hiszti, amire szintén szükség van a dackorszakban. Ha ez elmarad, akkor később nagyobb valószínűséggel bosszulhatja meg önmagát. Valahogy a megértés felől kellene megközelíteni, hogy ő is értse, bennünk mi van, és mi is értsük, neki mi miért fontos.”

Mit tehetünk szülőként?

A szülőség talán az egyik legnehezebb feladat az életben. Vékony jégen egyensúlyozunk, és nehéz megtalálni azt a pontot, ami mindenkinek megfelelő. Négy gyerek mellett van, hogy ezt lehetetlen vállalkozásnak érzem. Ami talán megkönnyíti számomra ezt, az a következetes nevelés. Ehhez egészen kicsi koruk óta tartom magam, és azt gondolom, másképp nem is működhetne jól. Nekik is kell tudni a határokat, és azt, hogy milyen következményekkel jár, ha átlépik azokat. Viszont ezt csak akkor fogják megtanulni, ha a megbeszélt szabályok mellett kiállunk.

Dávid is hasonlókat fogalmazott meg a beszélgetésünk során. „Ha megbeszéljük, hogy este nincs telefon, de azon kapom, hogy éjfélkor is azt nyomkodja, akkor ez a szabály nem működik. Ilyenkor azt lehet mondani, hogy látom, ez így nem megy. Nincs semmi baj, nehéz lehet magadtól letenni a telefont, így arra kérlek, nyolckor kikapcsolva tedd le az asztalomra, légy szíves. Viszont akkor ehhez érdemes valamennyire ragaszkodni, mint ahogy az sem árt, ha a szülők – akár a gyerekkel közösen – idővel újra ránéznek erre a szabályra.”

Jó megoldás lehet az is – amit szintén Dávid javasolt -, hogy legyen átvezetés a kütyü letétele és mondjuk a lefekvés között. Megbeszélhetjük a gyerekünkkel, hogy miután letette a telefont, befejezte a játékot a számítógépen, onnantól átváltunk közös időre és közös tevékenységre. Ez kiforrhatja magát egy olyan közös rituálévá is, amely értékesebb lehet akár a telefonozásnál is.

„A közös időtöltés jó, és ezeket érdemes is csinálni, mert akármennyire is sokrétű a telefon, és tényleg sok mindent lehet rajta csinálni, de akkor sem kimozdulás, akkor is végig minden egy képernyő előtt zajlik. Nincs benne mozgás, levegő, illatok, környezetváltozás…” – véli a szakember.

Szülőként talán az lenne a legfontosabb cél, hogy a gyerek megtanulhassa tőlünk, hogy aztán előbb-utóbb maga érezzen rá, mik azok a határok, amiken belül szabadon és relatíve biztonságosan mozoghat. Emellett azt hiszem, be kell látnom, hogy nekem, mint szülőnek is változtatnom kell a sarkosabb hozzáállásomon a kütyükhöz, hiszen ha a kamasz okosan és jól használja, az a hasznára válhat, és sokszor a segítségére is lehet.