„Minden második évben csak az egyikünk szíve teljes” – Karácsony, ha távol a család

Szerző: | 2019. 12. 23. |

A karácsony nálunk a zserbó illatú teljesség ünnepe. Amióta a legidősebb lányunk, Anna Kanadába került doktori képzésre, kétféle időszámítás létezik a családunkban: együtt, vagy külön ünneplünk karácsonykor? A kilenc év során meg kellett tanulnunk, hogy a szeretetet és az egységélményt akkor is lehet táplálni, ha egy óceán választ el minket. Fogadjátok szeretettel állandó szerzőnk, Bibók Bea, és lánya, Scheili Anna csodálatos „négykezesét” arról, hogy miként élik meg a külön töltött ünnepet – és azokat a kitüntetett pillanatokat, amikor személyesen is együtt lehetnek.

A hiány karácsonyi bársonyruhája – távol vagyunk (BEA)

Kanada, Québec nincs a szomszédban. Nem ugorhatok át papucsban, hogy jöttem ölelni, mert látni szeretnélek. Nem süthetjük együtt összeszokott mozdulatok közepette az anya-lánya zserbót, a karácsonyi linzert. Nem ülhetünk le, mint felnőtt nő a másikkal egy kávé mellé dumcsizni, nevetve franciakrémest falatozni és kibeszélni a fiúkat. Nem élhetjük át, hogy a három lányom a kandalló tüze mellett énekel gitárszóra. Nem lehetünk együtt céltalanul, csak úgy, élvezve az érzelmi kapcsolódást. Ilyenkor máshogy kell az egységélményt megteremteni.

Hinnem kell, hogy Anna jól van és boldog a családjával, hogy jól sikerült a zserbó és a töltött káposzta. Harminchárom éve Anna tett engem boldog édesanyává, ma már ő maga is újdonsült édesanya.

Néha arra gondolok, hogy ha Pécsett vagy Szegeden élne, akkor sem tudnánk sokkal több időt együtt tölteni. Ez a gondolat vigasztal egy kicsit, de a találkozások lehetőségének hiánya így is marcangoló. Québecbe egy nap az út, Pécsre néhány óra.

„Meg kellett tanulnom a távolból is jól szeretni a lányom”

A postáskisasszony már ismer, tudja, hogy hetekkel karácsony előtt hozom a csomagot, ami mindig túlsúlyosnak bizonyul. Muszáj azokat a szeretetmorzsákat megnyirbálni, ott a postán. Mókás leveleket is küldünk, saját kezűleg ragasztott vicces ábrákkal, csakhogy jókedvű legyen a hiány. Tudom, hogy a csomag úgysem fog időben odaérni, ennek ellenére mégis izgatottan, szívdobogva sétálok a posta felé. Mint aki vizsgázni készül. Hiszen meg kellett tanulnom a távolból is jól szeretni a lányom, úgy, hogy ezt a tananyagot sehol sem tanítják.

Az évek során meg kellett tanulnunk szép ruhát varrni a hiány érzésének elevenen fénylő bársonyából. Ilyenkor ott van a Skype és a Messenger, és amikor itt már ünneplőbe öltözve együtt a család, ott még csak éppen ébrednek karácsony reggelén. A hat óra időeltolódás elég mókás. Meghatottan állunk a kamera előtt, háttérben a „Mennyből az angyal” szól, ők pedig még pizsamában, álmos szemmel, ébredezve üdvözlik a karácsony reggelét. Könnyes szemmel, sírva-nevetve mondjuk a jókívánságainkat, és csak bízni tudunk abban, hogy náluk is áldott az ünnep. Ilyenkor a kamera előtti pár perc az ajándék, nem pedig a fenyőfa alá helyezett tárgyak.

Karácsonyi érzelem-cunami – amikor együtt vagyunk

Állunk a reptéren, a szívem a torkomban dobog. Várom, hogy végre a fizikai valójában lássam őt. Ez olyan, mint a vajúdás. Nyugtalanító, feszült várakozással teli, már ölelném, hiszen egy éve nem volt itthon.

Aztán meglátom őt, integet, boldogan csillog a szeme, HAZAÉRKEZETT.  Megölelem, minden elsimul bennünk, majd gyorsan előkerül az autóban a Túró Rudi, az egyik nagy kedvenc. Nevetve beleharap, és máris úgy érezzük, mintha soha nem ment volna el.

Rengeteg a mondanivalónk egymásnak, be akarjuk pótolni, ami csak személyesen megélhető. Az energiák szárnyalnak, néha egymás szavába vágva akarjuk habzsolni a másikat. Lesz is ebből összeveszés, ezt tudjuk. Minden karácsonykor adódik ilyen, hiszen a hosszú időn át szunnyadó türelmetlenség búvópatakként tör utat az együttlétben. Aztán kibékülünk, megbeszéljük és nevetve nyugtázzuk egymás változásait, most már egyenesben vagyunk.

A karácsonyi készülődés közben ismerős minden. Ketten a karácsonyfát díszítik citrom, narancs és almakarikákkal, szól a gitár, éneklünk a kandalló ropogása mellett. Meghallgatjuk a gyerekkori karácsonyi CD-t, ami még mindig kedves. Jót kacagunk rajta, ismét összeállt a csapat. Magunkba szívjuk az érzéseket, mert most kell gyűjteni és elraktározni.

Nehéz, hogy a két közösen eltöltött hétbe kell belesűríteni mindent, amit más ember egy év alatt él meg.

A találkozás örömét, a változásaink megtapasztalását, az összeveszést és kibékülést, az összeolvadást és elválást. Néha vágyunk az egyedüllétre is, de ezt a „tömbösített” üzemmód nem teszi lehetővé.

„Ajándékozni is másként kell…”

Pakolunk a visszaútra, a repülőn minden dekagramm számít. Egyetlen üveg lekvár, néhány fűszer, csak egy kicsi „itthon”, ami majd „otthon”-ná válik kint. Ajándékozni is másként kell, hiszen súlyra mérjük, mennyi szeretet fér be a bőröndbe, milyen színű érzéseket tudunk elrejteni az apró bugyrokban. Minden szeretetmorzsának különösen nagy értéke van. Megtanítja az embert jól gazdálkodni, hiszen az ínséges időkben nagy szüksége van rájuk. Gazdálkodnunk kell velük. Okosan.

Aztán elköszönünk. Érezzük, hogy minden találkozás egy sírással egybekötött ősbemutató, és minden elválás egy könnyes-nevetős néma tisztelgés az elfogadó énünk előtt. Mert hamarosan újra jön a távolság, amiben pontosan úgy kell szeretnünk egymást, mint amikor itthon együtt vagyunk.

Közel és távol egyensúlya (ANNA)

Amikor a család bővül, hiszen egy, kettő, majd három fiú válik új családtaggá, a dinamika is megváltozik. Számolni kell azzal, hogy az ő családjuk is kívánja az együttlétet, a családi harmóniát. Minden második évben csak az egyikünk szíve teljes, hiszen akkor a másikunk elszakad a szülői háztól. De tudjuk, hogy jövőre ez fordítva lesz.

Abban az évben, mikor a férjem családjában karácsonyozunk, mintha egy másik világba csöppennék. Más személyek, más szokások ölelnek körül. Kanadában kihagyhatatlan az éjféli mise és az éjszakai nagymama látogatás, amelynek keretében az egész család összegyűlik, mind a 13 nagynéni és nagybácsi, 25 unokatestvér és azoknak a gyerekei. Teljesen más. A bőröndömben én egy szűk családi körben ünnepelt, nagyon meghitt hangulatot hoztam, itt viszont a karácsony inkább a tágabb családról szól, mivel máskor nem találkoznak. Hiszen Kanadán belül is van „távol”.

Az első években kavarogtak bennem az érzések karácsonykor, de aztán rájöttem, ez így van jól. Az a hangulat, amire ilyenkor vágytam, nem teljesülhet be máshol, csakis otthon, nálunk, a néha ferde, de szeretettől roskadó fenyőfa körül. Ezekben a pillanatokban ketté szeretnék válni, otthon lenni, átérezni a gyertyafényes, dióillatú áhítatosságot, ugyanakkor megosztani az otthoniakkal az ünnep itteni fogalmát.

Karácsonyra készülődve próbálom édesanyámat megidézni a finomabbnál finomabb süteményekben, arra gondolva, hogy mennyire büszke lenne rám, ha ezt most meg tudná kóstolni.

A karácsonyi díszítés, az adventi koszorú fényképeken repüli át az óceánt, dicsekedve vagy netán véleményt kérve. Mert hiába az a 8000 km, a bensőséges kapcsolatot mi azért sem vagyunk hajlandóak feladni. Kell a beszélgetés, a sírás, a nevetés, a több tíz „puszi, szeretlek”, mielőtt rászánjuk magunkat, hogy visszatérjünk a saját itteni szokásokhoz, amiben mindig lesz egy kis üresség.

Egészen addig, amíg nem megyünk haza. Az elején egyedül, aztán ketten, idén először hárman. Ilyenkor a karácsony hirtelen toppan be. Távol van, tizennyolc óra repülőút választ el az otthon melegétől.

Rohannak a napok: a hétköznapok. Mert az ünnep anya karjaiban kezdődik megérkezésünkkor a repülőtéren. Megkönnyebbülök, valahogy a kapcsolatunk, mint valami békés patak, boldogan hömpölyög. Egymásra találunk, megállás nélkül beszélgetünk. Mindenki más mellékszereplő ezekben a pillanatokban. Az intenzitás fokozódik, minden érzékszervünkkel próbáljuk a külön töltött időt bepótolni.

Persze előfordul, hogy a békés patak zubogó vízeséssé változik, de ezzel megtanultunk együtt élni. Leginkább azt tanultuk meg, hogyan beszéljük meg a nézeteltéréseket. Ez fontos, ugyanis folyamatosan változó személyiségünket nehéz a távolból pontosan, mélyen megérezni. Miután helyre raktuk magunkat, kezdődhet az időutazás, vissza a fészek melegébe, ahol a karácsonyi szokások, dalok, illatok gyengéden simogatnak, és a könnyes szemekben a teljesség csillog. Megáll az idő, lélegezzük az együttlétet, ugyanis ez az a pillanat, ami az ürességben vigasztalni fog.

“Hálás vagyok”

Otthon gyermek vagyok, Kanadában édesanya. Otthon teljesen átadom magamat a karácsonyi hangulatnak, átjár a szeretet, a melegség és a hála. Hálás vagyok, amiért a pontosan 23 kilós bőröndömben szeretetben koncentrált baracklekvárt tudok visszavinni a fehér Kanadába.

Hálás vagyok, amiért minden egyes kanál lekvárral az OTTHON-t kóstoltatom a férjemmel, a családjával és az egyéves lányommal. Úgy érzem, Kanadában az az én szerepem, hogy ezt a bensőséges, meghitt hangulatot átadjam, hogy tudatosan létrehozzam azt az egységet, amiben felnőttem.

Ez nem teher, hanem egy hihetetlen megtiszteltetés.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Bibók Bea
Pszichológus, szexuálpszichológus. Három felnőtt lány édesanyja. Terápiákat tart pároknak és egyéneknek, cikkeket ír a szexualitásról és a párkapcsolatokról. Bogozza az elé tárt problémagombócokat, sportol, lekvárt főz, köt, egyfolytában tanul, mindig akar valamit. Érzékeny, aktív, nyílt energiabomba, aki folyamatosan, fáradhatatlanul fejlődni szeretne.

Pin It on Pinterest

Share This